Almási Kitti: Sokan mondják nekem, bárcsak elváltak volna a szülei, mert így pokol volt otthon

Pénzcentrum: Sok kapcsolatban látni, hogy a felek már nagyon régóta együtt vannak, részben talán azért, mert például felvették a CSOK-ot vagy a babaváró hitelt. Lehetnek ezek a típusú külső tényezők – mint egy közös hitel – kapcsolatmegtartó mankók? Mennyire játszhatnak szerepet abban, hogy egy pár együtt marad?

Almási Kitti: Erről nincs sok közvetlen tapasztalatom, mert a praxisomban nem feltétlenül találkozom olyan gyakran párokkal, akiket konkrétan a CSOK vagy hasonló tényezők érintenének. De általánosságban elmondható, hogy egy adott élethelyzet, nehézség, vagy annak a közös megoldása valóban közelebb hozhat két embert. A közhiedelem szerint vagy a hasonlóság, vagy épp a különbözőség vonzza az embereket – ez az anyagi helyzetre is igaz. Van, aki olyan társat választ, ahol a másik stabilabb egzisztenciális háttérrel rendelkezik, és így ő maga is biztonságosabb helyzetbe kerülhet. Mások olyan partnerrel tudnak kapcsolódni, aki hasonló körülmények között él, és együtt küzdenek meg a nehézségekkel.

Ha két embert egy ilyen kihívás hozott és tart össze, az akár pozitív is lehet. Elsőre talán az jut valaki eszébe, hogy így csak az adott célkitűzés áll a háttérben, és nem valódi érzelem, de ez nem feltétlenül van így. A közös küzdelmek, nehézségek és sikerek erős köteléket teremthetnek. A kérdés inkább az, hogy valódi kapcsolódás is van-e, vagy idővel csak egyfajta gazdasági közösség tartja össze a párt.

Ha a kapcsolat már megromlott, de mégis együtt maradnak – például anyagi okokból –, az gyakran szenvedéssel jár. Sokszor az történik, hogy valaki nem meri otthagyni a kapcsolatot, mert nem érzi, hogy egyedül is stabilan megállna a lábán. Ez pedig néha negatív önértékeléssel, tehetetlenségérzéssel, alacsony önbizalommal függ össze.

Ha most elvonatkoztatunk az anyagi szempontoktól: mennyire jellemző Magyarországon, hogy emberek csak „rendszerszinten” maradnak együtt? Úgy értem, hogy például megszokták már egymást, biztonságot ad a kapcsolat, még ha mondjuk a szexuális életük már nem is működik jól. Vagyis, hogy inkább a megszokás és a biztonság miatt maradnak együtt, nem pedig a valódi kapcsolódás miatt?

Ehhez valós képet csak felmérések alapján lehetne kapni – olyanok alapján, ahol az emberek őszintén válaszolnak. De ez nagyon nehéz. Sokan még ha belül érzik is, hogy csak a biztonság miatt maradtak együtt, meggyőzik magukat arról, hogy ez így jó.

Az én munkám során egy-egy csoportban csak egy kis szeletét látom a társadalomnak, ebből nem lehet általánosítani. Vizsgálatok kellenének hozzá, de mivel ezek a kérdések mély önreflexiót igényelnek, nem biztos, hogy az emberek készek őszintén szembenézni vele. Sokszor az önvédelem – például a hárítás – megakadályozza, hogy valaki rálásson arra, hogy a kapcsolata kiüresedett.

Azt viszont általánosságban el lehet mondani, hogy valószínűleg jóval több ilyen kapcsolat van, mint amennyiről beszélünk.

Sokan nem lépnek ki belőle, mert úgy érzik, még nem elég erősek ahhoz, hogy változtassanak. Az ilyen belátás pedig gyakran kényszerítene valamilyen döntésre: változtatni, azaz tenni a kapcsolatért, vagy kilépni. Ameddig nincs meg ehhez a belső erő, addig az ember inkább elhiteti magával, hogy minden rendben van.

A válaszodból is az derül ki, amit az előbb említettél: az embereknek fontos, hogy kapcsolatban éljenek. Így van ez ma is?

Ezt nem lehet általánosan kijelenteni, mert ezen a téren nagy változások történtek. Ha megnézzük a nyugati világot, ott egyre nagyobb teret kap a szinglikultúra – rengeteg termék és program épül erre. Egyre többen döntenek tudatosan az egyedülálló életforma mellett. Ennek lehetnek okai korábbi csalódások, érzelmi törések is, amik miatt valaki nem akarja újra kitenni magát ilyen viharoknak. Ugyanakkor sokan olyan közösségekben gondolkodnak, amelyek ugyan megadják a társas élet élményét – például baráti társaságok, akik egymás közelében élnek –, de nem feltétlenül a párkapcsolat a céljuk.

Ez nagyon érdekes, mert ha visszatekintünk akár csak ötven-száz évre, sokkal kevesebb válás volt. Akkoriban a vallási és társadalmi normák erősebben kötötték az embereket, most viszont sokkal szabadabban kezelik ezt. Mintha az egész rendszer nyitottabbá vált volna.

Valóban, nagyon sok tényező miatt nőtt meg a válások és szakítások száma, de az egyik legfontosabb ezek közül a társadalmi megítélés változása. Amíg a válásra rácsodálkozott a társadalom, és negatív előítéletek kísérték, addig ez óriási lelki teher volt az érintettek számára. Sokan inkább maradtak egy rossz kapcsolatban, mert nem tudták volna elviselni az ezzel járó társadalmi reakciókat. A döntéseinket sokszor az befolyásolja, hogy az elképzelt következmények közül mit tudunk elviselni – és mit nem.

Ma már elfogadottabbá vált a válás, amit sok szakember egyszerre tekint áldásnak és kihívásnak. Áldás, mert ma már jellemzően azok is képesek kilépni romboló vagy bántalmazó kapcsolatokból, akiket korábban visszatartott volna a stigma. Ugyanakkor kihívás is, mert ez a szabadság olykor azt is jelenti, hogy kevesebben próbálnak meg minden lehetőséget kiaknázni a kapcsolatukban, mielőtt elválnának. Ha két ember valóban mindent megpróbál, de a kapcsolat mégis romboló marad, akkor a válás racionális döntés lehet – de ritka, hogy a párok ennyi erőfeszítést beletennének előtte.

Te a saját praxisodban is azt látod, hogy az emberek már kisebb problémák miatt is könnyebben döntenek a válás mellett?

Igen, abszolút.

Sokszor egy komolyabb normatív krízis, például a gyermekvállalást követő időszak, amikor a kapcsolat inkább rutinszerűvé, fárasztóvá válik, vezet váláshoz. Ilyenkor jellemzően nem a romantikán és a szórakozáson van a fókusz, hanem a napi teendőkön, akár anyagi nehézségek merülnek fel – és ezekben az időszakokban gyakori például a hűtlenség is. Már nem csak az a jellemző, hogy a házaspárok akkor válnak, amikor kirepülnek a gyerekek, hanem sokszor jóval korábban.

Az emberek ma más tudattal köteleződnek el. Egyre gyakoribb, hogy előre gondolkodnak: házasságkötés előtt jogi megállapodásokat kötnek, ami megkönnyítheti a válási folyamatot, ha szükség lenne rá. Tehát már a kapcsolat elején ott van a gondolat, hogy „mi van, ha mégsem működik?”. Ez a tudat részben nyugalmat adhat – biztonságérzetet jelent –, mert van b-terv is, de egyben csökkentheti is a késztetést arra, hogy mindent megtegyenek a kapcsolatért a kihívások idején.

A válások növekvő száma milyen hatással lehet a fiatalok párkapcsolati szemléletére?

Az én gyerekkoromban alig ismertem olyan osztálytársat, akinek elváltak a szülei – ha mégis volt ilyen, az a gyerek sokszor szégyellte magát. Ez sem volt jó, hiszen a válás lehet helyes döntés is. Nagyon sok felnőttel dolgozom, akik azt mondják: bárcsak elváltak volna a szüleik, mert így pokol volt otthon.

Fontos látni, hogy vannak helyzetek, amikor jobb, ha a szülők külön mennek. Ugyanakkor, ha túl gyakori a válás, az is hatással van a fiatalokra. A szégyenérzet eltűnhet, ami jó, de közben az is kialakulhat, hogy ha valami nehézség van egy kapcsolatban, akkor rögtön a szakítás tűnik megoldásnak.

Pedig a közös munka egy krízishelyzetben sokszor megerősítheti a kapcsolatot. Ez kicsit olyan, mint egy életmódváltás: nehéz, fájdalmas lehet, de ha végigcsináljuk, sokat nyerhetünk vele. Legyen szó akár diétáról, sportról vagy alvásról – ha csak egy kicsit kényelmetlen, és feladjuk, nem lesz eredmény. Ugyanez igaz a párkapcsolatokra is: ha egy kezelhető problémát nem próbálunk megoldani, csak kilépünk, akkor elveszítjük a fejlődés lehetőségét. Természetesen ez nem vonatkozik romboló kapcsolatokra, de sok más esetben van lehetőség közösen kijönni egy nehéz időszakból.

Korábban említetted a nyugati társadalmakat, és engem az is érdekelne, amit a sitcomokból is látni: sokszor már nem a saját családjukkal töltik az emberek az ünnepeket, hanem baráti társaságban. Mintha a családtól is távolodnának. Ezt te is tapasztalod?

Ez egy összetettebb kérdés, amit részben az is befolyásol, hogy a fiatalok ma mennyire tudják – vagy akarják – elképzelni a jövőjüket Magyarországon, vagy akár a saját szülővárosukban. Sokan már eleve máshol tanulnak tovább, vagy elköltöznek külföldre a jobb lehetőségek miatt. És ez sokszor nem is csak az anyagiakról szól, hanem arról is, hogy hol van szükség arra a szakmára, amit választottak.

Ehhez jön még a generációs szakadék: az életmód, a gondolkodásmód, az időbeosztás is eltér. A nagyszülői korosztály egy része például ma már teljesen más életet él, mint 30-40 éve. Régen kevesebb lehetőségük volt: ma viszont számos nyugdíjas aktívan él, utazik, sportol, tanul, új hobbikba kezd. Sokan közülük új szakmát tanulnak, vagy beiratkoznak tanfolyamokra – és ez szerintem nagyszerű.

Mindez azt is jelenti, hogy egyes családokban a nagyszülők nem feltétlenül mindig elérhetők – nem a „mindig otthon főző, unokára váró” nagyik, mint régen.

Így sok családban a szülők inkább megosztják a segítségkérést: részben bébiszitter, részben nagyszülő. Ez viszont nem feltétlen készteti arra az embereket, hogy a szüleik közelében éljenek, mert mindenki próbálja megtartani a maga életterét.

Ha már így a családi témákra kanyarodtunk, szerinted miért vállalnak ma kevesebb gyermeket a nők?

Ehhez nem értek mélyrehatóan, de az biztos, hogy több tényező is közrejátszik. Például a hormonális problémák száma nőtt, amit jól mutat az is, hogy egyre többen fordulnak meddőségi központokhoz. Sok nő szeretne gyermeket, de egészségügyi okok – hormonális vagy más – miatt nem tud szülni. Emellett ott van a párválasztás nehézsége is: ha valaki a harmincas, negyvenes évei elejére sem talál olyan partnert, akivel elköteleződhetne, az is komoly akadályt jelent.

Ez összefügg a válások számával is, amiről már volt szó. Ma nehezebb az elköteleződés, és annak része a gyermekvállalás is. Sokan egyszerűen nem mernek belevágni, halogatják. Látok olyan nőket, akiknek van partnerük, de egészségügyi okból nem tudnak szülni, és olyanokat is, akik egészségesek, de nem találnak megfelelő társat – így lecsúsznak arról az életszakaszról, amikor még lehetne gyermekük. Ez komoly probléma.

Régebben, a húszas éveik elején, legkésőbb közepén sokan már készen álltak az elköteleződésre. Ez mára jelentősen kitolódott. A társadalom is máshogy viszonyul ahhoz, ha valaki később házasodik vagy szül. Egyre inkább az önmegvalósítás kerül előtérbe, de ennek az is lehet a következménye, hogy később kapkodás, elhibázott döntések, vagy egészségügyi akadályok miatt nem valósul meg a gyerekvállalás.

És persze nem szabad kihagyni az anyagi tényezőket sem, vagy azt, hogy sok fiatal klímaszorongással küzd, illetve háborúk, bizonytalan jövő is nehezítik a döntést. Sok fiatal úgy érzi, hogy nem is lesz lehetősége családot alapítani, mert inkább a túléléshez szükséges alapok megteremtésére kell koncentrálnia. Ez mind-mind hatással van a gyermekvállalási kedvre.

A home office és a hibrid munkavégzés hogyan befolyásolta a párkapcsolatokat a Covid után?

Tapasztalataim szerint a Covid két szélsőséget hozott: vagy megerősítette, vagy szétzilálta a kapcsolatokat. Azoknál a pároknál, akik előtte alig töltöttek együtt időt – mert folyton rohantak, dugóban ültek, fáradtak voltak – a kényszerű együttlét kifejezetten jót tett. Több idő jutott beszélgetésre, intimitásra, és sok esetben akár gyermekvállalás is lett a vége. Én is találkoztam ilyen történetekkel a munkám során.

A másik oldalon viszont sok párnál kiderült, hogy csak a hétköznapok pörgése tartotta össze őket.

Amikor otthon maradtak, felszínre kerültek az elfojtott problémák. Rájöttek, hogy már nem tudnak beszélgetni, zavarják egymást, nincs testi vagy érzelmi vonzalom. Ilyenkor gyakran szakítás lett a vége. Úgy fogalmaztam akkoriban, hogy a Covid mintha „letisztította” volna a kapcsolatokat: vagy előjöttek a mély problémák, és/vagy megerősödött a kötelék.

Mostanában egyre elterjedtebb a hibrid munkavégzés – tehát az otthoni és irodai munkavégzés váltakozása – összességében ez pozitívan hat az emberi kapcsolatokra?

Fontos, hogy amit mondok, az nem társadalmi szintű elemzés, hanem személyes tapasztalatokon, visszajelzéseken alapul. Amit én látok, az alapján a hibrid munkavégzés több szempontból is kedvező. Sokan számolnak be arról, hogy ez a mozgástér, a rugalmasság előnyös: az állandó bejárással szemben az otthonmaradás lehetősége megkönnyíti a mindennapokat. Az emberek gyakran érezték, hogy megfulladnak a bezártságtól, de az, hogy időnként otthon lehetnek, és például el tudnak intézni hétköznapi dolgokat – legyen szó akár egy házimunkáról, akár egy kisgyerek ápolásáról –, nagy könnyebbséget jelent.

Ez különösen igaz kisgyerekes családokra: ha otthon van az egyik szülő, amikor a gyerek beteg, nem kell rögtön nagyszülőt vagy bébiszittert keresni, sem szabadságot kivenni. Ez sokat segít a mindennapokban. De fontos az is, hogy sokan élnek szociális szorongással. A pandémia alatt ez a probléma felerősödött, sokaknál pánikbetegség is kialakult. Számukra kifejezetten megnyugtató, hogy nem kell feltétlenül emberek közé menni, nem kell autózni, forgalomban ülni – ez sokat enyhít a szorongásaikon. Egy introvertáltabb személyiségű ember számára is megnyugtató lehet, hogy a saját terében maradhat.

A teljes home office viszont már kevésbé pozitív. Sokan számolnak be arról, hogy egy idő után bezárulnak, fokozódik a szorongásuk, még a boltba lemenni is megterhelővé válik. Csökken a mozgásigényük, romlik a fizikai állapotuk, és egészségtelenebbül kezdenek el élni. Tehát míg a teljes otthoni munkavégzés gyakran visszaüt, a hibrid modell sokak számára kifejezetten kedvező tapasztalatokat hoz.

Korábban már tematizáltuk, hogy mennyire átalakultak a párkapcsolatok napjainkban (akár, ha a válásra gondolunk. Ebben a gondolatkörben maradva, ha egy párkapcsolatban testi eltávolodás történik – például eltűnik a szexualitás –, ez mennyire visszafordítható, kezelhető? Van esély arra, hogy újra közel kerüljenek egymáshoz?

Nagyon sok pár él szinte szex nélkül – ez nemcsak hazai, hanem nemzetközi szinten is gyakori jelenség. Ennek sok okai lehetnek: a szorongásos problémák – például férfiaknál a merevedési zavarok mögött gyakran áll teljesítménykényszer –, hangulatzavarok, vagy akár hormonális változások, mint például a menopauza.

Sokszor azonban „csak” testi elhidegülés történik. Vannak párok, akik mély érzelmi szövetségben élnek, és ha mindkét fél jól van ezzel a helyzettel, nem is feltétlenül akarják megváltoztatni. A probléma ott kezdődik, ha az egyik fél frusztrált a helyzettől, és szeretne változást. Ilyenkor többféle megközelítés létezik: sokszor az életmódon kell változtatni, például kilépni a megszokott rutinból, új környezetben találkozni – akár egy közös séta, kávézás során –, és ott beszélgetni egymással.

Fontos felismerni, hogy különböző életszakaszokban a szerepek is átrendeződhetnek: ha valaki hosszabb ideig kizárólag szülői vagy karrier szerepben működik, a női vagy férfi szerepe háttérbe szorulhat. Ezeket újra elő lehet hozni, ez idő és odafigyelés kérdése. Apró lépésekkel, egyéni és közös munkával ezek a változások visszafordíthatók.

EZ IS ÉRDEKELHET

Hevesi Kriszta: drasztikusan nő a pénisztörések száma, a pornóval ez az egyik legnagyobb baj

A szexualitásról való nyílt kommunikáció még mindig tabutéma Magyarországon? Vagy inkább az intimitás mélységei azok, amelyekről nehezebben beszélünk?

Gyakran érzékelhető egyfajta külső nyomás, elvárás a szexualitással kapcsolatban. Mintha az lenne az "egyetlen normális", ha egy kapcsolatban jelen van a szex. De mi van akkor, ha egy pár enélkül is boldog?

Igen, ez sokszor valóban nyomást gyakorol az emberekre. Kialakulhat egyfajta szégyenérzet: „Velünk baj van.” Holott egy egészséges párkapcsolatban lehet, hogy a szex háttérbe szorul, de más formában jelen van a kapcsolódás.

Láttam már olyan párt, ahol a szexualitás nagyon háttérben van, mégis mély szellemi kapcsolódás van köztük – olyan beszélgetéseik és közös élményeik vannak, ami másoknál egy-egy együttléttel ér fel. El kell fogadni, hogy nemcsak a klasszikus értelemben vett szexualitás jelent kapcsolatot: sok ember számára a közös érdeklődés, az érzelmi biztonság, a barátokkal, családdal megélt élmények is elég örömet adhatnak ahhoz, hogy boldogok legyenek.

A baj ott kezdődik, ha valaki elfojtja a vágyait, frusztrálttá válik, vagy akár betegség formájában jelentkezik a probléma. Ilyenkor érdemes ezzel komolyabban foglalkozni, legjobb esetben a pár közösen talál rá megoldást.

A saját praxisodban mit látsz most a legnagyobb kihívásnak? Mi az, amivel az emberek, a párok a leggyakrabban küzdenek?

A bizalom kérdését érzem most a legnagyobb kihívásnak. Sok a csalódás: legyen szó barátokról, családtagokról, vagy párkapcsolatról, gyakran hallok olyan eseteket, amikor valakit kihasználnak, elárulnak, megcsalnak. Az emberek keresik, hogy kiben bízhatnak igazán – ki az, aki tartósan mellettük áll, aki a hátuk mögött is tisztelettel beszél róluk, kiáll értük. Ez a kérdés most sokaknál központi nehézség.

Mi lehet az oka annak, hogy éppen most ekkora krízis alakult ki a bizalom körül?

Az elmúlt évtizedekben hatalmas átalakuláson ment keresztül a világ. Térben, időben, életmódban minden megváltozott – ez magával hozta a stabilitás megrendülését. Ma már nehezen kiszámítható, hogyan lehet biztos jövőt építeni: sem a munka, sem a kapcsolatok, sem az érvényesülés nem annyira egyértelmű.

Régen, ha valaki szorgalmasan tanult, dolgozott, jó eséllyel stabil megélhetésre és családi életre számíthatott. Ma már ez nem garantált. Az is bizonytalanabb lett, hogy egy kapcsolat, barátság vagy munkahely meddig tart ki. Ráadásul az online tér miatt bármikor új lehetőségek bukkannak fel, ami megnöveli a „lecserélhetőség” érzését is.

Ehhez jön még a társadalmi szakadékok mélyülése: különböző társadalmi rétegek között egyre nagyobb a távolság, ami növeli az irigységet, a feszültséget, és nehezíti az őszinte, támogató kapcsolatok kialakulását. Így sokszor már az is kérdés, hogy örül-e valaki a másik sikerének, vagy inkább rivalizál vele, esetleg még hátba is támadja. Ez nagyon megnehezíti, hogy az emberek nyitottak, őszinték legyenek, és bizalommal teli kapcsolatokat alakítsanak ki.

Címlapkép és kép forrása: interjúalany saját tulajdona