Óriási tévhit dőlt meg a kiégésről: rengeteg magyar dolgozó élete válhat pokollá, ha erre nem figyelnek

Pénzcentrum: Az elmúlt években a kiégés kifejezése szinte szlogenné vált. Rengeteg cikk, podcast, tréning foglalkozik vele – miközben egyre többen kezdik megkérdőjelezni, hogy valóban értjük-e, miről van szó. Ekkora "divat" lett kiégni? 

Füredi Juli: Egyetértek, a kiégés szót egyre gyakrabban használjuk és sokszor a legkülönbözőbb tünetegyüttest, állapotot írjuk le vele. Mégis, azt gondolom, hogy jól van ez így. Elvégre, maga a fogalom viszonylag fiatal -mindössze 50 éve alkotta meg egy Freudenberg nevű pszichológus. Ő elsősorban olyan munkaköröket végző alanyoknál diagnosztizálta ezt, mint rendőrök, tűzoltók, egészségügyi dolgozók, vagyis olyanoknál, akik sokszor nagyon súlyosan traumatizált embertársaikkal kell érintkezzenek és épp ezért egy idő után már képtelenek együttérezni és eltolják maguktól a feladataikat. Ha úgy tetszik fejben kicsekkolnak, mert nem marad érzelmi tartalékuk arra, hogy feldolgozzák, megemésszék, ami velük történik. Ez a fajta fásultság nemcsak érzelmi, mentális síkon jelenik meg, de fizikai tünetek is kísérhetik.

Én magam nagyon kedvelem Elliott Aronson szociológus kiégés definícióját. Szerinte

a kiégés nem más, mint egy olyan érzelmi kifáradás, aminek pszichés, fizikai és mentális következményei vannak. És valóban, az egész embert érinti.

Pont ezért borzasztó nehéz a diagnózis felállítása akár saját magunkkal kapcsolatban, akár szakemberként. Az öntesztekben nem bíznék, sokkal szívesebben hagyatkoznék olyan szakember diagnózisára, aki aktívan foglalkozik ezzel a témával és a legújabb kutatások eredményével is tisztában van. Ugyanakkor azt is meg kell állapítanunk, hogy például a depresszió és a kiégés tüneteinek elkülönítésében még nagy a kezdeteknél járnak a tudósok. Így aztán könnyen összekeverhető az egyik a másikkal. Mai tudásunk szerint a két állapotot az különbözteti meg legmarkánsabban, hogy a kiégésben nem jelentkeznek önsértő vagyis öngyilkossági gondolatok. Mindazonáltal, aki arra gyanakszik, hogy esetleg depressziós, az mindenképp keressen fel egy szakorvost, mert az nem játék. Míg a kiégés elkerülhető, illetve az esetek többségében képesek vagyunk arra, hogy magunk is kilábaljunk belőle, akár külső segítség nélkül, addig a depressziót nem ajánlatos megpróbálni „házilag kikezelni”.

Ami a jó híreket illeti viszont, fontos, hogy úgy tűnik, ma már nyíltabban beszélgetünk az érzelmi és mentális állapotunkról és egyre kevésbé tabu ez a téma. Ez azért is nagyszerű hír, mert így felszámolhatjuk azokat a tévhiteket, amelyek egyes állapotokat -mint például a kiégést -is övezik.

Sajnos a mai napig tartja magát a legeklatánsabb, hogy kiégni csak a munkában szokás. Ez nem így van. (Persze a köznyelv szerint abban is ki lehet égni, ha félórát kell a postán várakozni...) Azt hisszük, hogy főleg a férfiak égnek ki, hiszen ők töltik be a legtöbb vezető pozíciót. Nem igaz, hiszen a nők ugyanúgy ki tudnak égni, sőt a jelenség már a fiatalok között is felütötte a fejét.

Az átmeneti letargiát, fáradtságot záros határidőn belül ki tudjuk heverni, kipihenjük magunkat, újra rendezzük a sorainkat, a gondolatainkat és csakhamar készen állunk újra, hogy kilépjünk a világba. A kiégés során nemcsak fizikailag vagy mentálisan vagy pszichésen fáradunk el, hanem mindhárom területünk egyszerre merül le. Ezért borzasztó nehéz összekaparni magunkat. Mert nemcsak, hogy nincs erőnk hozzá, de indíttatásunk se nagyon. Ilyenkor két hasznos fegyverünk van: az egyik, az önmagunkkal szembeni kímélet (ebben meg nem vagyunk jók), a másik az önreflexió (ebben meg még annyira sem vagyunk jók).

Sokak számára még mindig meglepő, hogy nemcsak a több évtizede dolgozók, hanem már a pályakezdők is beszélnek kiégésről. Kinek van "joga" kiégni? Ez valóban egy idősebb korhoz köthető kiváltság lenne? 

Ahogy említettem, igen a kiégés valóban megjelenik már a fiatalok nemcsak szótárában, de a mindennapjaikban is. Sokszor beszélek egyetemista csoportokhoz, akik elsősorban persze annak örülnek, hogy egy „felnőtt” rányomta a hivatalos pecsétet, hogy jogosan van bajuk és az, amit éreznek, az nemcsak nyavalygás.

De ha belegondolsz, mitől is ne lennének kiégve? Olyan elváráshalmokkal szembesülnek, amiknek nem piskóta megfelelni. Közben tele vannak bizonytalansággal, árad feléjük mindenhonnan, hogy miben nem elég jók, miközben azt kapják az arcukba naponta, hogy „az lehetsz, amit szeretnél, tiéd a világ”. Pedig egy fenét!

Ha kevesebb hatás befolyásolná őket, talán nyugodtabbak lennének -de ez a hajó már elment. Mondhatnám, hogy bezzeg az én időmben... de valóban, én csak a közvetlen osztálytársaimmal, évfolyamtársaim egy részével tartottam a kapcsolatot, ismertem a szüleim barátait, a barátaim szüleit és ennyi. Ma meg mindenki vélt vagy valós csodás életével, teljesítményével hasonlítja össze magát kénytelen-kelletlen. Képzelhetjük mekkora feszültséget kelt egy mai huszonévesben, amikor korabeli, tökéletesre sminkelt/gyúrt influenszer reggel kilép a csodás kilátással bíró, tip-top berendezett lakásából és beül a csilivili kocsijába.

A mi emberünk meg áll a KÖKIn a metró megállójában és most jött a szoba-konyhából, ahol a szüleivel meg a tesójával lakik és esélye sincs arra, hogy valaha saját lakása legyen, kilátással vagy anélkül. Csoda, hogy ezer érzelem tör a felszínre és ezek felemésztik őt? Pedig ez csak egy, a rengeteg ránehezedő nyomásból. Aztán, amikor letudta a tanulmányait, szembesül azzal, hogy kevés a fizetése, viszont sokat kell dolgozni, lehet, hogy csicskáztatják, de semmiképp nem fogja a társadalom megbecsült tagjának érezni magát.

Akár éveket tölt így el, miközben azt mormogják neki otthonról, hogy meg kellene már állapodni, családot kellene kezdeni, „mert kifutsz az időből/mert én a te korodban”....

A Z generáció és az ezredforduló után születettek gyakran szembesülnek azzal, hogy a szüleik, nagyszüleik akár 30-40 évet is lehúztak ugyanazon a munkahelyen – gyakran lelkesedés vagy valódi elhivatottság nélkül. Mit tanult ebből a Z vagy a még fiatalabb generáció?

Egyrészt nem gondolom, hogy az egy munkahelyen lehúzott évtizedek arról szólnak, hogy nem volt más választása valakinek és akkoriban, amikor ez volt a módi -ne felejtsük el-, hogy a vállalatok, intézmények nagyon sokat tettek annak érdekében, hogy a dolgozók életének más területét is kiteljesítsék. Rengeteg tanfolyamot indítottak, tovább képezték a munkatársakat, önképző körökbe járhattak, kultúr-programok voltak (kórus, színház, tánc), együtt jártak kirándulni, munkaversenyek voltak, csónakház, vállalati üdülő. Azért a legtöbb cégnél ma elmehetsz ugyan egy-két workshopra, meg esetleg van babzsák, csocsóasztal, ingyen kávé meg banán, de sokkal kevesebb erőfeszítést tesznek a cégek annak érdekében, hogy az embereket odakössék. Ma már nem is akarnak annyira kötődni, mert nemcsak a munka és az otthon két terepe között tud megoszlani az idejük és a figyelmük.

Kár lenne, ha ezek a példák nyomasztóan hatnának a fiatalokra -különben is, ez sokkal inkább a mai fiatalok nagyszüleinek a generációját jellemzik, semmint a szüleikét. Azt, hogy meddig marad valaki egy munkahelyen rengeteg elem befolyásolja. Ma már nem szalad fel a szemöldöke egy toborzónak, ha azt látja, hogy az interjú alanya átlagban egy-két évenként vált munkahelyet. Régen ez másként volt, na bumm!

Most meg több lehetőség van, számolatlanul ömlenek rájuk a csábítóbbnál csábítóbb álláshirdetések és valóban, talán épp ezért alacsonyabb a tolerancia szintjük. Ha valami nem olyan, amilyet szeretnének, akkor lelépnek. Sok vezető szeretné őket jól beilleszteni a meglévő csapatukba és nekik sokszor elmondom, hogy másként tanulnak és rövidebb a figyelmi terjedelmük, ezért élményszerűen, rövid etapokban kell bevinni az információt és aztán közösen át kell beszélni, mit értett meg belőle. Szeretné, ha „partnerként kezelnék”, de nem tudja megfogalmazni, hogy mit ért ez alatt, mert közben retteg kérdezni. Nem ismeri a saját határait és mindent is magára vállal, aztán összeroppan.

A visszajelzéstől retteg és nehezen tudja szavakba önteni, amit érez. Szóval ezer apró dolog van, amire egy vezetőnek oda kell figyelnie ahhoz, hogy ügyesen be tudjon illeszteni egy ilyen korú kollégát a csapatba. Sokat segít, ha van már olyan, akinek van ennyi idős gyereke otthon. Mert alapvetően jószándékúak, készek tanulni és anap végén mi neveltük őket, szóval nem lehetnek olyan rosszak.

Ezzel párhuzamosan egy másik trend is látható: a cégek egyre többször próbálnak teljes életközösséget kialakítani a munkavállalóik számára – heti közösségi programok, csapatépítők, „céges család”. Jó irány ez vagy csak növelik a kiégés esélyét?

Aki még mindig ott tart, hogy szereti azt mondani a munkahely bemutatásakor, hogy olyanok vagyunk, mint egy nagy család, akkor azt javaslom, mindenki nézzen körül a saját családja tájékán. Tényleg akar még egy ilyet?! Valószínűleg nem a válasz.

Ha az összetartást célzó kezdeményezések spontán jön létre, akkor szuper! Az erőltetett, „felülről” jött ukázok, meg úgyis elbuknak.

A pandémia megmutatta, hogy mennyivel egészségesebb, ha képesek vagyunk különválasztani a munkát az életünk egyéb tevékenységeitől, térben és időben is. Amíg az egyén dönthet arról, hogy miben vesz részt és miben nem és nem is állítják pengellérre másnap, ha a kimaradás mellett döntött, akkor minden rendben. Ha ez kötelezővé válik, akkor ez bizony könnyen ahhoz vezet, hogy a kolléga inkább lelép, semmint szembe szálljon a többiekkel ezügyben.

Gyakran hangsúlyozod, hogy a változás elkerülhetetlen – sőt, szükséges. Kifejtenéd ezt egy kicsit, mit értesz ez alatt?

Azt szoktuk mondani, hogy addig nem változtatunk, amíg nem fáj eléggé. (Hiszen fogorvoshoz is a legtöbben csak akkor mennek el, amikor már nem tolerálható a fájdalom.) Az életünk legtöbb területével így vagyunk, sőt vannak olyanok, ahol meg sem üti a tolerancia küszöbünket valami és elnézzük a másiknak, túllépünk rajta vagy tudomást sem veszünk róla, mert több erőfeszítésbe telne a változás/változtatás és nem ér meg nekem annyit. Ebben azonban óriási szerepe van az önreflexiónak, vagyis annak, hogy tudjam magamról, hogy mi jó nekem és mi nem? Hol húzódnak a határaim és mivel kapcsolatban hol van a toleranciaküszöböm.

Sajnos a legtöbb ember teljes homályban van saját magával, érdekeivel, preferenciáival kapcsolatban, mert annyira hagyja, hogy áthassa a szűkebb vagy tágabb környezete. Optimális esetben az önreflexió a napi rutinunk része: felismerjük, hogy amikor történik velünk valami, akkor átgondoljuk, hogy miért történt ez velünk, hogyan érzünk a történtekkel kapcsolatban és miként tudjuk a helyére tenni a dolgot (mit tanultam belőle, mit érdemes másként csinálnom legközelebb, mihez ragaszkodom, stb.). Anélkül, hogy túldimenzionálnám ennek a fontosságát, ez az egészséges felnőtt lét egyik alapköve. (Annyival hasznosabb lenne, ha például a csonkagúla felületének kiszámítása helyett, akár ezt tanulnánk meg az iskolában!)

Valóban mi többször váltottunk hivatást, pozíciót, akár országot – de ezek mi vagyunk. Nem hiszem, hogy ez mindenkinek való. Mi egy egymást támogató párkapcsolatban élünk és sok évtizede, ami ezt is jelenti egyben, hogy elég jól megtanultuk, hogy a másik mikor érzi magát nyomorultul. Ilyenkor ügyelünk arra, hogy „kifacilitáljuk” a másikból a változtatás igényét és aztán ismét támogató üzemmódban segítjük egymást át a változáson. De ahogy mondom, minden párkapcsolati dinamika más. A mindenáron való újratervezéssel túllőhetünk a célon. Ezért ebben óriási segítségünkre tud lenni az önreflexió, mert ezétel fogjuk tudni, hogy nem jó helyen vagyunk, hogy mást szeretnénk és akkor a párunk tud abban segíteni, hogy a közös beszélgetések által megszülessen a pontos terv.

A kiégésből való kilábalás sokszor épp ilyen változási folyamatot igényel.

A kiégésből való kilábaláshoz az úgy nevezett Főnix programot raktam össze, aminek egyszerűek a lépései.  Az első, hogy beismerjük, hogy nem vagyunk jól és akár hangosan a világba -de legalábbis a párnánkba- üvölthetjük, hogy elég! Hagyjuk magunkat pácolódni vagy dagonyázni ebben az érzésben, hogy totál letaglózzon bennünket. Ebben az időben legyünk kíméletesek magunkkal: ne tűzzünk ki célokat, ne csináljunk projektet, de még egy vizuál tábla összeollózására se pazaroljuk az energiánkat. Térjünk vissza a biológiai alapokhoz: aludjunk, együnk, igyunk vizet és ha tudunk legyünk szabad levegőn. Ebben tudnak segíteni a közeli hozzátartozók (levesznek a vállunkról dolgokat átmenetileg, meghallgatnak bennünket, végtelen mennyiségű papírzsebkendővel látnak el).

Amikor ezek rendeződnek, egyre több erőt fogunk érezni ahhoz, hogy tegyünk magunkért. Itt már vastagon benne vagyunk az önreflexióban, mert nemcsak azt tisztáztuk, hogy rossz nekünk és miért az, hanem alternatívákat tudunk gyártani arra, hogy miként oldjuk meg a helyzetet.

(A folyamatot ezen a ponton már meg tudja lökni egy pszichológus is, de amíg eljutunk idáig ne kísérletezzünk, mert nem fog eredményre vezetni. De vessünk be gyógytornászt, orvost, természetgyógyászt, masszőrt, kineziológust, családállítót, mindenkinek hite és meggyőződése szerint...A lényeg, hogy csak olyan szakembert keressünk fel, aki ebben a törékeny, elgyötört állapotunkban jó érzést okoz nekünk és nem pedig meggyötör, fájdalmat okoz. ) Ünnepeljük meg a legkisebb elért eredményt is és folyamatosan nézzük hogyan érezzük magunkat, jobb-e már, hol tapasztalunk megtorpanást és miként tudunk más merre indulni.

Fontosnak tartottam azt hangsúlyozni (ahogy azt megjelent könyvemben is tettem), hogy mindenkinek a kiégése más és a sajátja. Ezért mindenkinek meg kell találnia a saját módszerét a kilábaláshoz. Tudom, ez manapság nem túl népszerű koncepció, de őszintén hiszek az énerőben és abban, hogy kívülről nem fogom tudni megmondani a tutit, az kell, hogy aki kiégett maga álljon fel ebből, azokkal az eszközökkel, amik a legjobban illenek az ő egyéni élethelyzetéhez, tüneteihez és akkor maradandóbb lesz az eredmény, de a megküzdési eszköztára is jónéhány új készséggel bővül.

Persze ilyenkor jön az obligát kérdés: mégis mennyi időbe telik kimászni ebből? Mondhatnám, hogy 21 nap, 40 vagy annyi, amennyi idő alatt sikerült kiégni. De hazudnék. Bármelyik mágikus szám igaz lehet, de nem tudom. Ez mindenkinek a saját útján, a gyökérokain, a környezetén, az önreflexiós képességén, a tünetein és még ezer más jellemzőjén múlik. De azt tudom -ha másért nem, hát azért, mert én is keresztül mentem ezen-, hogy igenis ki lehet belőle lábalni. Az igazán feketeövesek el is tudják kerülni vagy akár többször is ki tudnak kászálódni belőle. Ezért fontos, hogy ne másra mutogassunk, hibáztassuk, hanem álljunk készen egy kis dagonyázásra, aztán az önreflexióra.

Említetted már többször, hogy mennyire fontos a család, barátok, hozzátartozók támogatása. Az elmúlt évtizedekben egyre többször látjuk – akár filmekben, sorozatokban is –, hogy a „választott család” fogalma felértékelődik. Barátok, közösségek váltják fel a tradicionális családi struktúrát. Ez jó irány? 

Szerintem azt, hogy nem minden családi kapcsolatot kell fenntartani, azt bármelyik században, bármelyik földrajzi lokáción ki lehet mondani. Annak, hogy vágyjuk a normalitást, a kiegyensúlyozottságot és a harmóniát, óriási szerepe van abban, hogy a toxicitást egyre könnyebben ismerjük fel és hagyjuk magunk mögött. És bár az ember társas lény, fontos megválogatnunk, hogy milyen az a társaság, akikkel körül vesszük magunkat.

A családi kapcsolatok szentségét már réges-régen lebombázta és alapjaiban kérdőjelezte meg a történelem, az irodalom meg a közvetlen környezetünkben tapasztaltak akár.

A folyamat végig viteléhez megint csak önreflexióra van szükség és arra, hogy képes legyek meghúzni a határaimat: ez még jó-e nekem vagy káromra van? Azoknak a kapcsolatoknak -akár családi vagy baráti- a leépítése, amelyek nem jó hatással vannak ránk, az átmeneti veszteség érzését követően, hihetetlenül felszabadító hatásuk lesz. Arról nem beszélve, hogy új, építő társas- vagy párkapcsolatok kiépítésének adja át a helyet.

EZ IS ÉRDEKELHET

Hevesi Kriszta: drasztikusan nő a pénisztörések száma, a pornóval ez az egyik legnagyobb baj

A szexualitásról való nyílt kommunikáció még mindig tabutéma Magyarországon? Vagy inkább az intimitás mélységei azok, amelyekről nehezebben beszélünk?

Sokszor hallani, főleg anyagilag stabil emberektől, hogy „a pénz nem boldogít”. Mennyire igaz, hogy ez csak a gazdag emberek kiváltságos életéből fakadó mantra? Mennyire etikus kijelenti ezt úgy, hogy tudjuk itthon is sokan nélkülöznek? 

Wallis Simpson (a trónról önként lemondott Edvárd trónörökös) felesége szerint, egy nő sosem lehet elég sovány és elég gazdag. Azt gondolom, hogy kimondva-kimondatlanul sokan így érzünk. És valóban az anyagiak miatti aggódás és a gazdasági bizonytalanság jócskán lemerítheti az érzelmi tartalékainkat. Manapság, talán sokkal jobban, mint valaha bármikor. Ezért is hangsúlyozom, hogy nem csak az tud kiégni, akinek biztos állása van, hanem az is, aki gyereket nevel otthon vagy éppen munkanélküli, de az is, akinek olyan anyagi kötelezettségei vannak, amik álmatlan éjszakákat okozhatnak. Összefoglalva, azt nem állítom, hogy a pénz boldogít, de az biztos, hogy nagyon sok problémára megoldás tud lenni.

Zárásként mit javasolsz, mi a legfontosabb, amit tehetünk, hogy ne égjünk ki vagy ha már úgy érezzük megtörtént, hogyan segítsünk magunkon?  

A legfontosabbnak azt tartom, hogy azonnal kezdjük el és rendszeresen gyakoroljuk az önreflexiót. Kerüljünk tisztába azzal, hogy mi hogyan hat ránk és húzzuk meg a határainkat. Az önazonos működés, viselkedés, döntések -a pénz mellett- annak a bizonyos boldogságnak tudnak a zálogai lenni. Ha pedig úgy érezzük, hogy valami nincs rendben, ne halogassuk a megoldás megkeresését: egy életünk van (elnézést buddhisták.)