Veszélyes csapda felé robog a magyar gazdaság? Hiába a mostani felpörgés, óriási pofon jöhet 2030-ra

Legkésőbb 2025 tavaszára nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar gazdaság korábbi növekedési modellje kimerült, hiszen a beruházások zuhantak, az árak meredeken emelkedtek, a mindennapokat pedig a megélhetési válság határozta meg. Ezt a diagnózist a választók a 2026-os országgyűlési választásokon egy egyértelmű, kétharmados kormányváltással igazolták vissza - írja a Telexen Rátfai Attila, a CEU közgazdásza.

Mostanra, 2026 őszére a helyzet láthatóan stabilizálódott. A fogyasztói bizalom helyreállt, az infláció 2 százalék körül mozog, az állampapírhozamok csökkentek, a felszabadult uniós források pedig friss tőkét pumpálnak a piacra. A gazdaság egyértelműen növekedési pályára állt, és az előrejelzések szerint ez a lendület kitart a következő években.

Ez a felívelés a szakértő szerint azonban nagyrészt a természetes gazdasági ciklusnak és a külső forrásoknak köszönhető, és különösebb állami beavatkozás nélkül is végbement volna. A valódi probléma az, hogy a magyar gazdaság szerkezeti korlátai miatt középtávon csupán évi 1,5–2 százalékos bővülésre képes. A hazai termelékenység jelentősen elmarad a régiós élmezőnytől, a munkaerőpiaci tartalékok kimerültek, a gazdaság szerkezete pedig túlságosan kettészakadt. Míg a multinacionális vállalatok adják az export és a hozzáadott érték oroszlánrészét, addig a hazai kis- és középvállalkozások súlyos lemaradással küzdenek. Mivel nincs már honnan új munkaerőt bevonni, a vágyott tartós növekedést kizárólag a termelékenység érdemi javításával lehet elérni.

A gazdaságpolitika fókuszát ezért a rövid távú fellángolás fenntartása helyett a növekedési pálya tartós megemelésére kell áthelyezni. A múlt hibái megmutatták, hogy a feltételek nélküli pénzszórás önmagában nem hoz eredményt. A támogatásoknál sokkal fontosabb a kiszámítható üzleti környezet, az átlátható közbeszerzési rendszer és a független versenyfelügyelet. A jogbiztonság és a hiteles gazdaságpolitika – például az euróbevezetés reális ütemterve – csökkenti a kockázatokat, meghosszabbítja a tervezési horizontot és ösztönzi a beruházásokat.

A munkaerőhiányt nem a vendégmunkások beáramlása, hanem a meglévő munkavállalók képzése és mobilitása oldja meg. A felnőttképzés kiterjesztése, a megfizethető lakhatás biztosítása és a rugalmas munkaerőpiaci szolgáltatások elengedhetetlenek ahhoz, hogy a dolgozók a legtermékenyebb ágazatokba áramolhassanak.

A hazai vállalkozások felemelkedéséhez célzott technológiai fejlesztésekre és jobb vállalatirányításra van szükség. A támogatásokat nem a cégek méretéhez, hanem a teljesítményükhöz kell kötni, hagyva, hogy a tartósan életképtelen vállalkozások munkaerejét felszívják a hatékonyabban működő versenytársak. Ezzel párhuzamosan állami programokkal kell segíteni a felkészült hazai cégeket, hogy beszállítóként bekapcsolódhassanak a nagyvállalatok értékláncaiba. Ha az állam átvállalja az ehhez szükséges iparági tanúsítványok megszerzésének költségét, sokkal olcsóbban növelheti a hazai hozzáadott értéket, mintha milliárdokat adna egy újabb külföldi nagyberuházásnak.

Végül szakítani kell az egyoldalú, elsősorban a német autóiparnak és az ázsiai akkumulátorgyártásnak kitett gazdaságszerkezettel. Az államnak az exportképes szolgáltatások, a tudásintenzív informatika és a turizmus támogatásával diverzifikálnia kell a gazdaságot, csökkentve a globális sokkokkal szembeni kiszolgáltatottságot.

Jelenleg nem a gazdasági cikluson kell dolgozni, hiszen az magától is pörög. A tét most az, hogy okos, egymásra épülő szerkezeti reformokkal Magyarország 2030-ra képes lesz-e felzárkózni a régiós élmezőnyhöz, vagy a mostani fellendülés elmúltával végleg megreked egy alacsony növekedési csapdában.