Egyre több magyar szenved ettől nyáron, de kevesen merik kimondani: a közösségi média csak olaj a tűzre

Nyáron a közösségi médiát általában elárasztják a nyaralásokról, utazásokról készült fotók, mindenhol szembejönnek az utazási irodák reklámjai, és sokszor halljuk a nyaralási beszámolókat ismerősöktől, de akár celebektől is. Hogyan tudnak ezek hatni az önértékelésre, érzelmi állapotra?

Üveges Anna: A válasz több összetevőből áll, hiszen a kérdés önmagában túlmutat magán a nyaraláson. Fontos szerepe van az egyéni élettörténetnek, és ebből adódóan annak, hogy ki mire érzékeny, hogyan használja a közösségi médiát, egyáltalán van-e Facebook- vagy Instagram-profilja. Illetve, hogy ezek milyen szerepet töltenek be az életében. Ugyanakkor ez már társadalmi kérdés is, hiszen a globális változásokat és az ezekhez kapcsolódó attitűdöket is tükrözi.

Úgy gondolom, hogy a közösségi média legnagyobb veszélye éppen abban rejlik, hogy miközben képes tágítani a nézőpontunkat, szélesíteni a kapcsolatrendszerünket és értékes információkat közvetíteni, az emberi sebezhetőségre is, vagy éppen alapjaiban arra épít. Gondoljunk csak egy idilli, egzotikus szigeten készült strandlepedős fotóra, amin valaki az aktuális társadalmi normaként követett „tökéletes” testtel, „tökéletes” partnerrel és „tökéletes” környezetben jelenik meg. Ilyenkor szinte észrevétlenül is felbukkanhatnak bennünk az olyan – saját magunkat lehúzó – kérdések, mint pl. „Én elég jó vagyok? Elég értékes vagyok? Elég értékes az az élet, amit élek?”

Ezen a ponton válik igazán láthatóvá, tapinthatóvá a közösségi média identitásformáló szerepe. Mintha a digitális és nem digitális világainkban is attól függene az értékünk, hogy mit mutatunk meg magunkból a különféle posztokban. Egy tanítóm gondolatával élve, a digitális világ valamelyest tükörképe az offline térnek, amiben „az embereket használjuk, a tárgyakat szeretjük”. Bár kissé sarkos megfogalmazás, mégis pontosan mutat rá arra, hogyan változott meg alapjaiban a viszonyunk önmagunkhoz és egymáshoz, hiszen hasonlóan egészségtelen logika mentén formálódik ezáltal az önértékelésünk is.

Könnyen elkezdhetjük azt hinni, hogy az értékünket a visszajelzések, a kattintások vagy a kedvelések száma határozza meg, ezért a következő tartalmainkat is a követőink preferenciáihoz igazítjuk. Hiába tényszerű, hogy amit mások látnak rólunk, az gyakran egy gondosan megszerkesztett pillanat, és nem feltétlenül tükrözi a teljes valóságot, a tudattalan motivációink, szükségleteink – közülük is az, hogy szeretve érezzük magunkat – „beelőznek” az önazonosságunk megőrzéséhez képest. A mesterséges intelligencia pedig még inkább felülírja a természetest. Gondolok itt arra, hogy az online és az offline identitás közötti határ is egyre inkább elmosódni látszik. Saját magunk és a környezetünk érzékelésében is a felszínen látható részletekre válunk érzékennyé, míg a szemnek láthatatlan valóságokra kevésbé, ami korántsem veszélytelen „játék”.

A hazai helyzetet szemlélve tovább árnyalódik a kép, lévén, hogy jelentős jövedelmi különbségekkel élünk. Alapvetően elmondható, hogy többségben vannak azok, akik kevésbé gondolkodnak azon, melyik egzotikus szigeten töltsék a szabadságukat, mint inkább azon, egyáltalán megengedhető-e néhány nap pihenés, akár itthon. A téma – az erős kontrasztok miatt – könnyen aktiválhatja a szégyen, a csalódottság és a düh érzését, illetve saját magunkkal kapcsolatban olyan fájdalmas, igaznak hitt meggyőződéseket, mint hogy „keveset teszek az asztalra” vagy „én magam vagyok kevés”.

A magyar társadalom jelenleg fokozottan sebezhető állapotban van, időbe telik, mire a biztonságérzetünk megerősödik és stabillá válik. Ez fokozottabb kitettséget is jelent olyan helyzetekben, amelyekben a szégyen, a bűntudat, az irigység, a düh érzései mentén próbálnak hatni ránk. Ezekről az érzésekről ritkán beszélünk nyíltan, pedig legalább annyira helyük van a mindennapokban, mint a pozitív érzelmeknek.

Fontos látnunk azt is, hogy a közösségi médiában nem egy életutat látunk, hanem kiragadott, javarészt megszerkesztett pillanatokat. Előfordulhat természetesen az is, hogy a látott tartalom valóban hiteles és a valóságot ábrázolja, azonban legtöbbször nem ez a helyzet. A korábban említett érzékenység áll a hátterében annak, hogy

a kamera másik oldalán ülve hajlamosak vagyunk egy szem fotóra vetítve értékelni egy teljes életet, ami torz tükör, és közelében sincs annak, ami a valóság.

Egy viszonylag új elmélet, az úgynevezett evolúciós félrecsúszás (angolul evolutionary mismatch) szerint az idegrendszerünk jelenleg az egészségesen feldolgozható ingerek többszörösének van kitéve, és olyan módon, amelyre evolúciós szempontból nincs korábbról elővehető eszköztára. Őseink nagyjából 100–150 fős közösségekben éltek – ezt nevezzük Dunbar-számnak –, ma viszont nap mint nap emberek ezreinek az életébe pillanthatunk be egy néhány perces görgetések során.

Miközben a társas összehasonlítás egyre felületesebbé válik, mi egyre rosszabbul vagyunk a bőrünkben és egyre sebezhetőbbé válunk. Az agyunk természetes módon viszonyítja magát másokhoz, a közösségi média azonban ezt a mechanizmust jelentős mértékben felerősíti. Nem az Instagramra feltöltött fotóban keresendő a probléma, sokkal inkább a társadalmat egészében jellemző, tökéletességet istenítő attitűdben, illetve abban, hogy az online felületek alapvetően ingerelnek, azonban ennek lenyomataival egyedül maradunk.

Ha éppen a külsőnkkel, anyagi helyzetünkkel vagy önértékelésünkkel kapcsolatban vannak küzdelmeink, ezek a tartalmak felnagyítják a hiányérzetünket. Biztonságos, támogató kapcsolódások mentén remélhetőleg könnyebben visszatalálunk a valósághoz, azonban reális, minket szeretettel tükröző kapcsolódás nélkül csak fokozódik a belső bizonytalanság és az önbántó belső párbeszéd. Én úgy gondolom, ennek a folyamatnak ez az egyik legnagyobb ára és kockázata.

Még ha pontosan ismerjük is a jelenséget, és tudjuk, hogy ez csak egy kiragadott pillanat, akkor is lehetnek megterhelőek ezek a fotók?

Ha egy-egy ilyen fotó láttán a „de jó lenne egyszer eljutni ide...” gondolata mellett képesek vagyunk helyén kezelni a látottak hatására keletkező érzéseket, legyenek azok pozitívak vagy éppen negatívak, akkor általában két dologról beszélhetünk. Egyrészt jó az önreflexiónk, másrészt valószínűleg dolgoztunk már magunkon.

Az önismeret egyfajta prevenciót jelent a tökéletességre törekvő kulturális sodródás ellen is. Általa elkerülhető, hogy saját sérüléseink határozzák meg a kereséseink alapján készült algoritmust, és azt, hogy ezen keresztül fogyasszuk a közösségi médiában megjelenő tartalmakat.

A használat mikéntje sokat elárul a belső állapotunkról. Ha olyan közegben cseperedtünk fel, ahol az önbizalmunkat, önértékelésünket szeretetteljes, elfogadó visszajelzések alakították, jóval kevésbé leszünk kiszolgáltatva ezeknek a tartalmaknak. Azonban, jó ha tudjuk, tökéletes önbizalom vagy tökéletes önértékelés nem létezik – esetleg az Instagram és a Facebook tökéletesre szerkesztett fotóit leszámítva – a való élet ezzel együtt filterektől mentes, és ez talán pont így életszerű.

Persze nincs könnyű dolgunk, mert a mai társadalom – saját érzésem szerint – „fordítva él”. Az alapvető emberi szükségletek, mint értékek – a biztonság, a valahová tartozás, kapcsolódás élménye, az állandóság vagy a kiszámíthatóság – egyre inkább háttérbe szorulnak, miközben a közösségi média algoritmusai újra és újra azt az üzenetet közvetítik, hogy a láthatóság és a látvány a legfontosabb, és az identitásunk építésében is sokan a „modern értékek” mellett tartanak ki.

Mintha már a nyaralás is státuszszimbólummá vált volna: az, hogy hol és kivel vagyok, „mindent elmond rólam”, és ezt a történetet, legyen akár igaz, akár nem, én is igyekszem elhinni. Pedig az építkezés fordítva történik. Nem attól leszek biztonságban, hogy sok követőm, „lájkolóm” van, és nagy a láthatóságom. Az egészséges önbizalom és az érett identitás alapja nem ez.

A valóságban először megtartó emberi kapcsolatokra, a valahová tartozás élményére és belső biztonságra van szükség. Ezekre épülhet egy stabil önértékelés, és csak ezután következik az, ami „mindent elmond” rólam. Vagy éppen nem mindent, mert tudom érezni, hol van az a határ, amiben még jólesik megmutatni magam publikus platformokon.

A státuszszimbólumok nem adnak belső biztonságot. Ha ezt keressük, az stabilan az alulról, lépésenkénti építkezéssel tud létrejönni, megtartó közegekben, feltételnélküliségben. A leglátványosabb nyaralásról, legvonzóbb „beach body”-ról kiposztolt fotó sem tudja megadni azt, amiről azt gondoljunk, hogy igen, feltéve, ha az a társ valóban társ, és abban a testben valóban jól is érezzük magunkat.

Vannak olyan személyiségjegyek amelyek növelik az érzékenységet erre a jelenségre?

Igen, azonban pontosabb képet kapunk, ha személyiségjegyek helyett megküzdési módokban gondolkodunk. Traumaérzékeny megközelítésben a személyiségünk különböző rétegekből épül fel. Vannak rétegek, amelyek mentén kifejezetten vágyjuk, hogy a külvilág lásson minket, és vannak mélyebb rétegeink, amelyeket igyekszünk elrejteni mások elől, vagy éppen mi magunk is nehezen férünk hozzájuk.

A gyógyulás ott kezdődik, amikor ez a belső távolságtartás oldódni kezd, és kapcsolatba tudunk kerülni legbelső, hiteles önmagunkkal – azzal a „maggal”, amelyet nem a sérüléseink vagy a védekezéseink határoznak meg. Minél inkább innen tudunk működni, annál kevésbé lesz szükségünk azokra a „védőrétegekre”, amelyekben – nem tudatosan – a biztonságunkat igyekeztünk felépíteni, elfedve, eltompítva általuk a fájdalmas érzéseket, és láttatva általuk magunkról egy olyan képet, aminek mentén talán elfogadnak minket mások.

Ha az a mélyen gyökerező meggyőződés él bennünk, hogy nem vagyunk szerethetők, nem vagyunk elég jók vagy elég értékesek, az ebből eredő fájdalmat a külvilág felé fordulás tompíthatja, és a túlélést az jelenti majd, hogy különféle megküzdési stratégiákat alakítunk ki, amelyek segítenek elfedni, láttatni valamit, amik nem mi vagyunk. Ezzel a fájdalmat tünetileg kezeltük, de nem dolgoztunk vele.

Szorongunk, igyekszünk megfelelni és teljesíteni, miközben nem vagyunk jól a bőrünkben. Depresszív tüneteink is kialakulhatnak, elszigetelődhetünk másoktól, miközben éppen arra vágynánk, hogy valaki szeressen és valakihez tartozhassunk. Ez az önfenntartó kör még inkább növeli azt a belső hiányérzetet, amelyet valójában kompenzálni próbáltunk.

Minél több energiát fordítunk a látszat fenntartására, annál érzékenyebben reagálunk azokra a tartalmakra, amiket saját magunk számára elérhetetlennek látunk.

Ez különösen igaz azokra, akiknek önbizalma, önbecsülése életük korai szakaszában sérült, és a szerethetőség feltételekhez kötötten jelent meg. Ilyenkor az önelfogadás, az egészséges önszeretet kialakítása hosszabb folyamat, és fontos lenne emiatt is a közösségi felületek rendeltetésszerű használata.

A vonatkozó kutatások is azt mutatják, hogy a közösségi média tudatos és mértékletes használata csökkenti a magányosság érzését, a szorongást és a depresszív tüneteket. Hogy miért, arra a neurobiológiánk is magyarázatot ad. Az agyunk dopaminrendszere nemcsak a tanulásban és a motiváció fenntartásában játszik szerepet, hanem a „vágyakozásban” (angolul wanting) is.

Ha kitöltetlenül marad a hiány érzete, könnyen ráfüggünk a hiány tárgyának puszta látványára is. A passzív görgetéstől nem leszünk kiegyensúlyozottabbak, legfeljebb átmenetileg elterelődik a figyelmünk. Sokaknak ismerős lehet az élmény, amikor húsz perc vagy akár egy óra is eltelik „telefonozással”, mégsem érzik magukat jobban, sőt. Fáradtabbak, ingerlékenyebbek lesznek. A digitális világ egyik legnagyobb veszélye talán éppen az, hogy miközben folyamatosan mások életét követjük, észrevétlenül lekapcsolódhatunk a sajátunkról, és az ebből fakadó szorongás kezelésére nincsenek eszközeink. Mondhatni, nem tudjuk, hogyan érezzük jól magunkat a saját társaságunkban.

Említetted az előbb az összehasonlítást. A versengés már gyerekkorban természetesen kialakul, de mennyire természetes az, hogy az emberek folyamatosan mérik magukat másokhoz? Ez mikor hasznos még, és mikor válik károssá?

Az összehasonlítás önmagában teljesen természetes emberi működés. Evolúciós szempontból erre vagyunk huzalozva, hiszen őseink számára a túlélést szolgálta. Segített felismerni, hol biztonságosabb élni, melyik terület alkalmasabb a vadászatra, vagy éppen melyik partnerrel való együttlét növeli a fennmaradás esélyét. Vagyis az összehasonlítás eredetileg egy adaptív, életet támogató mechanizmus volt.

A civilizáció fejlődésével azonban megjelentek azok a kulturális normák és ideálok, amelyekhez elkezdtük mérni magunkat. Mit jelent sikeresnek lenni, hogyan kell kinézni, milyen élet számít „irigylésre méltónak”? Ezek az elvárások történelmi korszakonként folyamatosan változnak. Elég arra gondolnunk, hogy míg a második világháború idején a teltebb testalkat a biztonságot és a bőséget jelképezte, ma éppen a „skinny body”, azaz a karcsúság vált ideállá.

A probléma ott kezdődik, amikor egy eleve torz mércéhez hasonlítjuk magunkat. A közösségi médiában ugyanis nem két valós élet találkozik, hanem a saját hétköznapi valóságunk és a másik ember digitális kirakata.

Nem látunk a kamera másik oldala mögé, nem ismerjük az illető nehézségeit vagy érzelmi világát, mégis hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy amit látunk, az a teljes valóság. Ettől válik az összehasonlítás egészségtelenné: amikor mások kiragadott pillanatai alapján kezdjük megítélni a saját értékünket. A különbség, amit látunk, nem valódi különbség, csak egy, a feltételezéseinkre alapozott összkép.

Hogy lehet ezt a megfelelő mederben tartani? Mit lehet tenni az önértékelés védelmében az ilyen összehasonlításokkal szemben?

Szerintem az alapos önismeret a kulcs. Tudom, hogy ezt ma már szinte mindennek alapjául vesszük, de valóban ez jelenti a kiutat – nemcsak gondolati síkon, hanem érzelmi szempontból is.

Ha a másik ember által közzétett, ideális körülményeket ábrázoló tartalmak láttán elindul bennünk egy negatív gondolati-érzelmi spirál, figyeljük meg belülről, mi történik, és lehetőleg ne az legyen az első reakciónk, hogy tovább görgetünk. Érdemes megállni egy pillanatra, és feltenni magunknak a kérdést: „Mi történik most bennem? Milyen érzés jelent meg a testemben? Mit mondana ez az érzés, ha beszélhetne? Éreztem már hasonlót? Mire lenne most szükségem valójában?” Szinte kizártnak tartom, hogy még több poszt megtekintésére.

A mára divatossá váló FOMO jelensége valójában nem annak félelmét tükrözi, hogy kimaradunk egy programból, hanem azt, hogy kimaradunk a kapcsolódás, a valahová tartozás élményéből vagy akár magából az életből.

A lényeg kevésbé azon van, hogy a másik mit csinál, hiszen az róla szól. Sokkal inkább azon, mit vált ki bennünk mások működése. A közösségi média gyakran tükörként működik: az ideálisnak láttatott tartalmak kontrasztba kerülnek a valóságunkkal, és felszínre jönnek az a hiányok, fájdalmak vagy vágyak, amelyekre nem voltunk tudatosak. Ha ezt felismerjük, már nemcsak összehasonlítunk, hanem lehetőségünk nyílik önmagunkat is jobban megérteni, és talán meg is szeretni.

Ha bizonyos tartalmak rendszeresen fájdalmat, szégyent vagy dühöt váltanak ki belőlünk, érdemes határokat húzni: kövessük ki az adott oldalt/személyt, és keressük az olyan felületeket – akár az offline térben – ahol biztonságban érezzük magunkat és érdemben tudunk kapcsolódni másokkal, akár segítséget is tudunk kérni, ha nehézségekkel küzdünk.

Egyébként egyre többször tapasztalom a kliensekkel való munkában, és a hétköznapi terekben is, hogy többen döntenek a tudatos használat mellett, ami az online tereket illeti. Talán ez is abba az irányba mutat, hogy kollektíven is növekszik bennünk az igény az egészséges mértékhez visszatalálás iránt.

Egyébként rombolóbb lehet a felfelé hasonlítás, mint a lefelé hasonlítás?

Ez nagyban attól függ, hogy az adott ember éppen hol tart az életében. Én azt gondolom, hogy itt is az arany középút a legfontosabb. A felfelé hasonlítás addig tud építő lenni, amíg nem elveszi a reményt, hanem éppen ellenkezőleg, irányt mutat.

Ha például még soha nem jártam tengerparton, félek a víztől, vagy attól, hogy egyedül utazzak, és meglátom egy kedves ismerősömet, aki örömmel oszt meg pillanatokat a nyaralásáról, akkor ez akár inspiráló is lehet abból a szempontból, hogy akár én is nyithatok mások felé, bátrabban kiléphetek a komfortzónámból. Ilyenkor a másik élete nem elbizonytalanít, hanem egyfajta követendő példát statuál.

A probléma ott kezdődik, amikor ugyanebből a helyzetből önmagam ellen fordulok. Például egy válás után meglátok egy boldognak tűnő házaspárt egy egzotikus nyaraláson, és megszületik bennem a gondolat: „nekik csodás életük van, az enyém meg romokban hever”. Pedig ilyenkor nem két valóságot hasonlítok össze – ahogyan azt egy korábbi kérdés kapcsán említettem – hanem egyetlen kiragadott pillanatból vonok le végleges következtetéseket a saját életemre nézve, aminek sok köze nem lesz a realitáshoz, magamnak viszont keserű pillanatokat okozok, és végső soron fájdalmat.

A lefelé hasonlítás legalább ennyire érdekes jelenség. Előfordulhat, hogy valaki egy tökéletesnek tűnő életről azért posztol, mert – tudatosan vagy tudattalanul – megerősítésre, visszaigazolásra vágyik. A kép ilyenkor gyakran nemcsak a nyaralásról szól, hanem arról, a fotón nem látható szükségletről is, hogy szerethetőnek, értékesnek és sikeresnek lássa az illetőt a külvilág. Sokszor a képen szereplő, és az azt szemlélő ember mélyebb szükséglete meglepően hasonló: mindketten kapcsolódásra, elfogadásra és visszajelzésre vágynak, lényegében ugyanannak az éremnek a két oldaláról beszélhetünk.

Az együttérzés az ördögi kör megszakításában kulcsfontosságú. Az önmagunk felé irányuló együttérzés azt jelenti, hogy nem kezdem el ostorozni magam azért, mert az életem most éppen máshol tart, mint másoké, hiszen én nem a másik vagyok. A másik felé irányuló együttérzés pedig azt, hogy az ítélkezéseimet félre tudom tenni és úgy látni őt, mint valakit, aki elképzelhető, hogy éppen ugyanazt keresi, amit én, csak jóllehet más eszközökkel igyekszik oldani a belső feszültségét.

Milyen szerepet játszik a nyaralás ma a társadalmi státusz vagy a „sikeresség” megítélésében? Lehet-e a nyaralás egyfajta „elvárás”, amelynek az emberek megfelelni akarnak? Lehetséges, hogy valaki csak azért utazik, hogy megfeleljen és hogy sikeresnek gondolják?

Szerintem mindkettő lehetséges. Nagyban függ attól, milyen kapcsolatot ápolunk önmagunkkal. Ha valaki elsősorban azért utazik, hogy megmutassa, megengedheti magának ezt az életformát, és ezzel egy bizonyos hatást váltson ki másokból, akkor valószínűsíthetjük, hogy a háttérben egy alapvető belső bizonytalanság és torz önértékelés húzódik. Ilyenkor a nyaralás már nem önmagáért fontos, hanem azért, amit jelképez.

Ugyanakkor teljesen függetleníteni magunkat a társadalmi trendektől szinte lehetetlen.

A nyaralásnak ma valóban van egyfajta státuszjelző szerepe, és identitásszervező funkciója is. Nemcsak azt mutatja meg, hogy hol jártunk, hanem sokszor azt is, kik szeretnénk lenni mások szemében.

Csakhogy ezek a társadalmi mércék folyamatosan változnak. Ami a korszellem divatja mentén ma sikernek számít, néhány év múlva talán éppen az ellenkezőjét jelentheti. Éppen ezért veszélyes, ha az önértékelésünket olyan dolgokra építjük, amelyek kevésbé valódi értékek, mint inkább illékony rajongások és folyamatában változó trendek.

Azt gondolom, valódi szabadságot az ad, amikor egyre inkább a saját értékrendünk mentén tudunk élni. Ilyenkor a külső státuszjelzők – hogy hol nyaraltunk, milyen autót vezetünk vagy milyen tárgyakat birtoklunk – fokozatosan elveszítik a jelentőségüket. Persze alapvetően a nehezebbik útnak mondható az önazonosságé, hiszen társas lények vagyunk, és kapcsolódásokon keresztül tudunk önmagunkról is képet alkotni. Keressük azokat, amelyek nem sértenek, hanem építenek.

Hogyan hat az emberek mentális egészségére, ha anyagilag nem engedhetnek meg maguknak egy nyaralást, miközben mások igen? Milyen érzések jelenhetnek meg ilyenkor leggyakrabban?

Leggyakrabban a szorongás, a szégyen, a hiányérzet, egyfajta belső üresség vagy akár a letargia jelenhet meg. Különösen akkor, ha valaki a közösségi médiában újra és újra olyan képekkel találkozik, amelyek azt sugallják, hogy mások élete teljesebb, boldogabb vagy sikeresebb, mint a jelenlegi sajátja. Ilyenkor mindenképpen előnyös, ha egy időre kilépünk ebből az összehasonlító térből, és visszafordítjuk a figyelmünket a saját életünkre.

Fontos, hogy az értékességünket nem az határozza meg, voltunk-e nyaralni. Számos külső és belső tényező indokolhatja, ha otthon töltöttük a nyarat. Mindenki a saját életének a legkiválóbb szakértője, nem a másiké.

A kérdés valójában nem az, hogy idén eljutunk-e nyaralni, hanem hogy a hétköznapjainkban mennyire tudunk kapcsolódni ahhoz, ami biztonságot, örömöt, megtartást, feltöltődést, pihenést ad. Ha ezek hiányoznak, egy egzotikus utazás is csak átmeneti megkönnyebbülést hozna. Ha viszont ezek jelen vannak, akkor egy balatoni séta, egy közös vacsora vagy egy otthon töltött, csendes délután is képes valódi feltöltődést adni. Talán ez az egyik – szerintem fontos – nézőpontbéli különbség a pillanatnyi élmények okozta eufória és a tartós jóllét között.

Sok ember a nyaralás alatt úgy érzi, hogy ha már ott van, kötelező megnézni a nevezetességeket, de közben nem vágyik rá. Ugyanakkor emellett azt is érzi, hogy most van itt, most van lehetősége ezt megnézni, máskor nem lesz, és elszalasztja a lehetőséget, ha nem nézi végig a „kötelezőket”. Hogy lehet jól kezelni ezt a kettős érzést? Miért nehéz megengedni magunknak a semmittevést a nyaralás alatt? Miért erősebb a „kihagyás fájdalma”, mint a jelen élményének öröme?

Elsőre talán meglepőnek tűnhet, de ezt a jelenséget részben a függőségek működéséhez hasonlítanám. Nem azért, mert maga az utazás vagy a programkeresés függőség lenne – bár válhat azzá – hanem azért, mert az idegrendszerünk hozzászokott a folyamatos ingerléshez.

Amikor nyaralunk, és jó esetben lelassul körülöttünk a világ, a testünknek még időre van szüksége a megérkezéshez. Az idegrendszerünk keresi a mindennapokban megszokott fordulatszámot, amelyen egész évben működtünk. Ezért érezhetjük az állandó késztetést arra, hogy mindig csináljunk valamit.

A „nem csinálás” állapotát a testünk ilyenkor valósággal veszélyként is érzékelheti. A fokozatosság önmagunk kiegyensúlyozásában, ha úgy tetszik, „visszanyugtatásában” ezért kiemelten fontos.

Ehhez kapcsolódik a hedonikus adaptáció jelensége is. Az első napokban az újdonság izgalma velünk van még, egy idő után azonban az idegrendszer hozzászokik az új környezethez. Ha ehhez még a csend is társul, tapasztalhatjuk, hogy gyakran nem a várt nyugalom áraszt el, hanem azok az érzések, amelyeket a hétköznapok rohanásában figyelmen kívül hagytunk, elnyomtunk. Sokszor ezért nyúlunk újra a telefonunkhoz vagy kezdünk újabb programokat szervezni: nem feltétlenül az élmény hiányzik, hanem a csendből igyekszünk menekülni, mert nem ehhez szoktunk.

Én mégis azt gondolom, hogy a nyaralás egyik legnagyobb ajándéka éppen az lehetne, hogy egy időre kiléphetünk a szerepeinkből. Nem csak a nyaralás idejére nézve látom igaznak azt, hogy alapvetően nem a munkánk, a teljesítményünk vagy a feladataink határoznak meg bennünket, hanem az, ahogyan azokban jelen vagyunk bennük.

Ezek mind-mind hozzánk tartoznak, de nem egyenértékűek azzal, akik vagyunk. Talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogy hány látnivalót pipáltunk ki az utazás során, hanem hogy volt-e akár egyetlen olyan pillanat, amikor valóban megérkeztünk oda, ahol fizikailag voltunk.

Van egy olyan társadalmi elvárás is, hogy a nyaralás alatt kötelező jól érezni magukat. De mi van, ha nem érezzük jól magunkat mindig? Ha összeveszünk a párunkkal, ha szoronguk, vagy más rossz érzésünk van? Hogy érdemes ehhez hozzáállni? Hogyan lehet normalizálni azt, hogy a nyaralás is lehet vegyes érzelmi élmény?

Azt gondolom, hogy ilyenkor az egyik legfontosabb kapaszkodó az, hogy figyeljünk arra, mit jelez a testünk. A test ugyanis nem hazudik. Lehetnek elképzeléseink arról, hogyan kellene éreznünk magunkat, és a társadalom is közvetíthet felénk egy képet arról, milyen egy „jó” nyaralás, vagy hogyan kellene működnie egy kapcsolatnak.

Szerintem érdemes elengedni azt az elvárást, hogy a nyaralásnak folyamatosan boldog állapotban kell telnie. Az érzéseinket – bármilyen vonzónak is hangozzék – nem lehet szabadságra küldeni.

Ha a mindennapjainkat alapvetően a szomorúság, a feszültség vagy a szorongás hatja át, ezek az érzések a nyaralás idejére is velünk tartanak. Érdemes megnézni, hogy a mindennapos környezetünkből kiszakadva van-e lehetőségünk arra, hogy meghalljuk a testünk jelzéseit, és kapcsolódjunk az érzéseinkhez, amelyek akár kijelölhetik az irányt a megoldások felé. Ha a nyaralásra gyógyszerként tekintünk, de alapjaiban nem változik az életvitelünk, csak tüneti kezelésben részesülünk.

Gyakran mondom, hogy alapvetően az van, ami lenni tud, és ezáltal érezni is csak azt tudjuk, ami az adott pillanatban valóban bennünk van. Ha ennél többet próbálunk mutatni, az kontraproduktív. Magunkra és a másik emberre nézve sem előnyös a szerepjáték.

Amikor véget ér a nyaralás és visszatérünk a hétköznapi rutinba, sokan érzünk lehangoltságot. Mit tehetünk ez ellen, és hogy érdemes már előre felkészülni arra, hogy ne legyen nagyon rossz élmény visszatérni a hétköznapokba?

Azt gondolom, hogy ha a nyaralás után erős lehangoltság jelenik meg, akkor érdemes ezt nem egyszerűen kellemetlen érzésként kezelni, hanem fontos jelzésként. Sokszor arra hívja fel a figyelmünket, hogy valamilyen szempontból nincs összhang az életünkben.

A nyaralás átmenetileg kiszakít bennünket a megszokott működésünkből. Lehetőséget ad arra, hogy egy időre letegyük a feladatainkat, a szerepeinket és a folyamatos készenlétet. Amikor azonban visszatérünk a hétköznapokba, gyakran ugyanazok a kérdések várnak ránk, amelyeket korábban igyekeztünk elhalasztani. Ilyenkor a lehangoltság nem feltétlenül a nyaralás végét siratja, hanem azt jelzi, hogy valamin érdemes lenne változtatnunk.

Ne az érzések eltüntetése legyen a cél, hanem éppen ellenkezőleg: figyeljünk oda, mi zajlik. A felismerések gyakran a hazatérés alkalmával születnek meg. Lehet, hogy feltesszük magunknak a kérdést: még mindig szeretnénk-e olyan hétköznapokat építeni, amelyekből szó szerint elmenekülnünk szükséges?

Mit tanácsolnál azoknak, akik idén valamilyen okból nem tudnak elutazni, és emiatt rosszul érzik magukat? Hogyan lehet ugyanolyan feltöltő egy otthon töltött szabadság, mint egy külföldi nyaralás?

Érdemes végiggondolni, hogyan tudjuk azt a teret, amit otthonnak nevezünk, olyan hellyé alakítani, ahol a saját jóllétünk, a saját komfortunk kerül előtérbe. Ennek nemcsak a szabadnapokra nézve lehet pozitív hatása, hanem az év többi részére is.

Az öngondoskodást és az önmagunkkal való szeretetteljes bánásmódot helyszíntől függetlenül is gyakorolhatjuk és érdemes is gyakorolni A pihenés nem attól lesz valódi, hogy messzire utaztunk, hanem attól, hogy megtaláltuk azt a belső állapotot, amiben ki tudtunk szakadni a megszokott rutinból és lelassultunk. Ennek kifejezetten pozitív hozadéka lehet a mindennapokra nézve, főként azért, mert nem feltétlenül lesz szükség a közösségi médián látott „díszletekre” ahhoz, hogy elmondhassuk elsősorban saját magunknak: nyaralni voltunk.