drMáriás: Olyan világban élünk, ahol az inspiráció helyét a lehúzás, a düh és a keserűség veszi át

Pénzcentrum: Egy korábbi interjúban azt mondta: „a művészet 90 százaléka most sem érdekes, és soha nem is volt az.” Mitől lesz az a maradék 10 százalék igazán érdekes, és miért nem a 90?

drMáriás: Ezt a válaszomat a mai napig teljességgel vállalom. Amikor ezt mondom, akkor arra célzok, hogy rengeteg alkotás csendes, meditatív, magába zárkózott. Hadd mondjak egy istentelen metaforát: ha nagyon geometrikus képek között bolyongok egy kiállításon, sokszor olyan érzésem van, mintha egy fürdőszobaszalonban lennék. És ezt most a legjobb indulattal mondom – egyszerűen nem az én világom, ezek a művek engem nem szólítanak meg. Az absztrakt, a geometrikus világ helyett én a narratív, figuratív, a nagyon közlékeny, a húsba vágó, belénk maró dolgokat szeretem. Ami harsány, kemény, erőteljes, provokatív, kritikai – az érdekel igazán. Ez az a szeglet, amit a művészetből izgalmasnak tartok. És szerintem a műalkotások kisebb százaléka ilyen. Mondták persze az én műveimre is, hogy lehet száz év múlva ezek a képek már nem lesznek érdekesek. Erre két dolgot mondok. Egyrészt: ezek a művek történelmi pillanatokat, személyeket, helyzeteket örökítenek meg. Hordozzák azt a gondolkodásmódot, logikát, értékrendet, amelyben most élünk. Tükrök – és 20, 30, 50 vagy 100 év múlva is ugyanazt fogják elmondani rólunk, amit most.

Másrészt: relatív, mi az, ami örök. Vannak képeim, amelyek nem a politikai és történelmi szereplőkhöz kötődnek, hanem mondjuk híres művészeket örökítenek meg, vagy egyszerűen más stílusban születnek.

Szerintem a szív az, amely leginkább megfejt egy képet, és ez szerelemként önmagában hordoz egyfajta örök érvényűséget.

drMáriás képei ezek alapján hová tartoznak?

Ez egy összetett kérdés, nevezetesen, hogy hová sorolja a szakma, a közönség és a politika az én képeimet? A rövid válasz: minden irányból kapnak figyelmet és általában erős reakciót. Nem mennek el mellettük szótlanul; vagy szeretik őket, vagy utálják de ritkán maradnak közömbösek.

Én úgy érzem, hogy a műveim sokszor fontos kérdéseket járnak körül a maguk módján, ezért aktivizálják a nézőt. Nem arról van szó, hogy „az én művészetem” külön be lenne táblázva a múzeumban sokkal inkább arról, hogy azokkal a problémákkal és kérdésekkel foglalkoznak, amelyek az identitásunkat, a hétköznapi életünket, a sorsainkat érintik. És szerintem az a művészi megvilágítás, amely ezekről a kérdésekről szól, ma borzasztóan fontos: a propagandisztikus, kollektív értelmezések mellett kevés a valódi, szabad, egyéni művészi beszéd, amely a szavazatszerzéstől függetlenül képes párbeszédet indítani az emberekkel.

Lehet-e a képzőművész életében olyan az alkotása, ami egyszerre tartalmas, érthető és gazdaggá tevő? Vagy még mindig valós az a toposz, hogy majd az alkotó halála után jön az „igazi siker”?

Szívesebben lennék híres életemben, mint életem után. Hogy utána mi lesz, azt sajnos nem nagyon tudjuk.

Nyilván mindenki sikeres, gazdag, elfogadott szeretne lenni, amíg él. De a művészettel kapcsolatban nem szabad elfelejteni, hogy ez egy nagyon kicsi piac, szűk közeg, ahol állandó harci helyzet van. Mindenki védi a saját kis szeletét a piacát, a szakmai terét, a presztízsét.

Én annak örülök, hogy a saját művészeti nyelvemmel valamennyire ki tudtam bújni ezek a korlátok alól. Egyszerűen ilyen habitusú ember vagyok: ha szembejön egy téma, amely megmozgatja a fantáziámat, akkor belevágok, utána nézek, átgondolom és megfestem. Ennek megvannak az előnyei és a hátrányai is. Vannak, akik nagyon szeretik, és vannak, akik inkább a korábban említett 90 százalékba sorolnák, amit csinálok. De nekem fontos, hogy szabadon tudjam követni a saját logikámat.

Ön szerint Magyarországon mi az a szegmens, ahol piacképesen tud működni ma egy képzőművész? Lát ön ilyet, ami mondjuk mentes a politikától és kifejezetten csak piaci alapú?

Bármivel be lehet futni, ami jó, érdekes, színvonalas, újszerű. De a valóságban elég kicsi a mozgástér, és a lehetőségek sokszor véletlenszerűen, szórtan működnek. A nagyobb csatornák, ahol pénz áramlik ebbe a piacba, többnyire irányítottak. Vagy bizonyos társadalmi, politikai közeghez kötődnek, vagy annak a támogatásával piacosodnak. Persze akad néhány művész, akitől politikától függetlenül is szívesen vásárolnak – egyszerűen azért, mert minőségi, fontos kortárs alkotónak tartják. És vannak a véletlenszerű eladások is: amikor szimpátia, személyes kapcsolat vagy valamilyen furcsa lepattanás miatt jön létre egy vásárlás.

Emellett ott vannak a kifejezetten befektetőkre építő stratégiák is, ahol az alkotás mint gazdasági befektetés jelenik meg. Ezek a modellek egymással harcolnak, néha együttműködnek, de mind nagyon függnek a társadalmi és pénzügyi környezettől. Most pedig egy érzékeny, bizonytalan korban élünk, amikor az emberek nemcsak művészetre, de bármire, ami nem száz százalékig biztos befektetés, kevésbé mernek költeni.

Úgyhogy pillanatnyilag ez egy nehéz korszak, attól tartok.

Szűcs Attila egyszer azt mondta nekem, hogy Közép-Európából csak úgy lehet világhírűnek lenni, ha az ember elhagyja az országot, és New Yorkban, Londonban vagy más nagy központokban próbál szerencsét. Ön hogy látja ezt? Illetve motoszkált-e valaha önben a világhír elérése?

A világhír, úgy önmagában, sosem motoszkált bennem. De természetes, hogy egy művész megpróbál más piacokon, más társadalmi közegben is megmutatkozni afféle lakmuszpapírként, hogy lássa: hogyan reagálnak, hogyan értelmezik, értékelik a munkáit. Én is kiállítottam New Yorkban, Szentpéterváron, Londonban, különböző intézményekben, galériákban.

A tapasztalat összegzése pedig elég egyértelmű: mindenki védi a saját piacát. Logikus. Miért rajonganék például egy dél-koreai művészért, ha közben tíz magyar alkotót szeretnék képviselni, és nem akarom velük megosztani a piacomat, a gyűjtőim figyelmét, a befektetési lehetőségeiket?

Ezért igaza van Attilának: csak úgy tud valaki igazán befutni külföldön, ha ott is él, s annak a piacnak a részévé válik. De sokszor ez sem elég. Olyan művészetet kell csinálni, amelyet az azzal szimpatizáló, annak üzenetével egyet értő struktúrák, hálózatok is támogatnak, és azon belül is ki tud emelkedni különlegességével, kvalitásával. Kelet-Európából nagyon kevés művész futott be Nyugaton. Jóformán meg lehet számolni őket fél kézen. Például néhány orosz származásúnak sikerült, akik a posztszocialista élményvilág különféle megközelítéseivel dolgoztak, mert ilyen nem volt a Nyugaton. De ez is inkább kivétel, mint szabály.

Engedjen meg egy hétköznapibb kérdést, ami ritkábban kerül elő a művészekkel készült interjúkban. Az elmúlt évek inflációja mindenkit sújtott, és érdekelne, hogy ez mennyire érintette a művészi munkát. A festékek, vásznak, kellékek drágulása hogyan csapódik le a mindennapjaiban? Nehezebb ma elkészíteni egy alkotást, kell kompromisszumot kötni az anyagok minőségében vagy az alkotásra szánt időben?

Az infláció óriási hatással van. Nemcsak a festékek, vásznak, kellékek ára szállt el, hanem az alkotásra fordítható idővel is jobban kell gazdálkodni. Régen megengedhette magának az ember, hogy egy hónapig dolgozzon egy képen, ma sokszor ehelyett két hét alatt kell befejezni, hogy egy hónap alatt kettőt is megfesthessen és jó esetben eladhasson.

A nagyobb baj, hogy az infláció kettészakította a piacot. Kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy emelt árakon vásároljanak, miközben a gyűjtők is bizonytalanok: vajon jobban megéri-e művészetbe fektetni, mint értékpapírba? Ez a kétely sokakat visszatart. Akik gyengébb anyagi helyzetben voltak, kiestek vagy jóval kevesebbet vásárolnak. Az erősebb gyűjtők viszont kedvezőbb helyzetbe kerültek: több művész, több alkotás közül válogathatnak, sokszor jobb feltételekkel.

Így nemcsak az alkotás körülményei, hanem a piac egész szerkezete is megváltozott.

Ön több lábon áll: fest, zenél, ír. Melyikből származik a fő bevétele? Egy művész ma Magyarországon miből tud megélni – inkább egy-egy kép galériás eladásából, vagy például megjelenésekből, könyvekből, fellépésekből?

Az én bevételeim leginkább a képzőművészeti tevékenységemhez kötődnek – és az viszi el a legtöbb időmet is. A zenekarom a magyar poppiacon természetesen nem gazdaságilag meghatározó szereplő. Kis klubokban játszunk, underground zenekar vagyunk. Ha levonjuk a költségeket – szállítás, hangosítás, öt-hat zenész gázsija – hát nem maradnak csillagászati összegek a zsebünkben.

Az irodalom talán még nehezebb terep. A könyvkiadás, könyvvásárlás, terjesztés egyre problémásabb, ráadásul egy prózakötet megírása óriási időigény. Most például egy háromszáz oldalas albumon dolgozom, ebből százötven oldal szöveg. Ha egy oldalt két nap alatt írok meg, az már egy évnyi munka – és ezért legjobb esetben is csak ezer-kétezer eurós honorárium jár. Ez így nem túl jelentős bevétel. Remélem, más íróknak több szerencséjük van.

A műalkotások értékesítése valamivel jobb lehetőség, bár Magyarországon jóval nyomottabb árakon megy, sokszor tizedáron a nyugat-európaihoz képest. Mégis: ott van némi profit. Igaz, ez is végtelenül kiszámíthatatlan és rengeteg befektetéssel jár. Egy kiállítást megszervezni, egy albumot elkészíteni, a képeket lefotózni, katalogizálni, vásárokon jelen lenni, részesedést adni a galériáknak, közvetítőknek, mindez rengeteg energia. De legalább ott van némi mocorgás, ami életben tartja az egészet.

Ma Magyarországon még beszélhetünk mecénásokról? Olyan támogatókról, akik nemcsak képet vásárolnak, hanem hosszabb távon is segítik a művészt?

Én azt gondolom, szerencsés világban élünk, szerencsés városban, szerencsés országban, ahol vannak olyan jóindulatú emberek, akik meg is tehetik, és valóban segítik a kultúrát. Tehát van ma Magyarországon mecenatúra. Vannak értékes, jó szándékú figurák, akik olyan ügyeket támogatnak, amelyeket politikai vagy más okból mások nem. És ez nagyon fontos dolog. Nekem is van egy-két olyan barátom, gyűjtőm, akik rendszeresen vásárolnak tőlem képet. És ez nemcsak pénzügyileg fontos: legalább annyira számít az emberi oldal, a közös értékek és a világlátás.

Ez az, ami motivál, ami miatt a művész nem lesz öngyilkos, hanem tovább fest.

Persze a gyűjtőknek, mecénásoknak is meg kell élniük valamiből. A háború, az infláció, a gazdasági válság sokukat nehéz helyzetbe hozta: nem tudják ugyanúgy értékesíteni a saját termékeiket, nincs akkora bevételük, és így nem tudnak annyit továbbadni a művészek felé sem. De ez hullámzás. Most talán éppen hullámvölgyben vagyunk, de bízom benne, hogy idővel hullámhegy lesz belőle.

Sokat beszélt már arról korábbi interjúiban, hogy itthon mellőzik a múzeumi világból, miközben külföldön rendre kiállítják? Ez inkább fájdalom vagy motiváció?

Én ezt mellékes dolognak tartom. Nem az a legfontosabb, hogy kiállíthatok-e magyar múzeumokban, hanem az, hogy élek, aránylag egészséges vagyok, és tudok dolgozni. A fő kérdés számomra mindig az, hogy tudok-e még valami újat kitalálni és létrehozni. Hogy aztán ez milyen csatornán jut el a közönséghez, az persze nem mindegy: vannak minőségi, izgalmasabb formái ennek a találkozásnak, és vannak kevésbé.

A mai magyar kultúrpolitika sajnos végtelenül érzékeny, óvatos, frusztrált. Nem mer olyan témákkal foglalkozni, amelyekből bármilyen társadalmi párbeszéd elindulhatna és abból probléma lehetne. Ennek ellenére kiállíthatok galériákban, megoszthatok műveket a Facebookon – már amikor éppen nem zúzzák le az oldalamat, ahogy két éve történt. Még egy Havanna lakótelepi kiállításomat is majdnem betiltották.

Ez mind arra mutat, hogy az önkritika és a humorkoefficiens ma Magyarországon nemhogy minimális, hanem inkább a mínusz tartományban mozog. És ez nem az én műveim miatt baj. Az a baj, hogy egy olyan világban élünk, ahol az inspiráció helyét a lehúzás, a düh és a keserűség veszi át. Pedig mennyivel jobb lenne, ha boldog, optimista örvendezés töltené be.

Mit gondol a hazai kiállítóterekről és múzeumokról? Nem lett túl drága mulatság múzeumba menni? És nem szakadt el túlságosan a modern művészet a közönségtől?

Valóban, a belépők már a nyugat-európai szintet közelítik, miközben a kiállítások színvonala sokszor messze van például egy bécsi Albertinától. Ez nem feltétlen kritika: itthon egyszerűen nehezebb és drágább hasonló minőséget megvalósítani, ráadásul a magánmecenatúra is sokkal gyengébb.

A kortárs tárlatokra különösen kevés a közönség. Nemcsak azért, mert a kortárs művészet nehezebben érthető, hanem mert lehetne sokkal valóságközelibb, izgalmasabb kiállításokat rendezni. Gyakran érzem úgy, hogy a kurátorok más világban élnek, mint a közönség.

Bécs közelsége ráadásul komoly versenyhelyzet. De nemcsak nálunk van gond: Berlinben, Londonban, Párizsban is találkoztam olyan nagy kiállításokkal, amelyek egyáltalán nem voltak izgalmasak. A színvonal a világ élvonalában sem mindig garantált.

„A közösségi média ma a legjobb kiállítótere” - ezt vallja. Mit tud adni ez a platform, amit a múzeumok vagy galériák nem, és vice versa?

Közösségi média nélkül ma nehéz kapcsolatot tartani a közönséggel. De ez a tér is folyamatosan változik: hol a Facebookot temetik, hol az Instagram vagy a TikTok a menő, és mindig új formátumokhoz kell alkalmazkodni. Állókép helyett videó, videó helyett rövid, vicces szkeccs – a művész számára pedig az a kérdés, hogy tud-e minderre színvonalasan, a saját karakterét megtartva reagálni, vagy felhígul a műfajban.

A közösségi média óriási lehetőség, de nem szabad elfelejteni: ott sosem az eredeti minőségében és méretében látjuk a művet. Egy nagyméretű festmény telefonkijelzőre zsugorítva teljesen más élményt nyújt. Ez kompromisszum. Mégis: párhuzamos kommunikációs csatornaként pótolhatatlan. Azonnal jelen van, mindenhol elérhető, közvetlen és gyors.

Persze, van hátulütője is: sokan emiatt kevésbé mennek el a kiállításokra. Pedig élőben egy kép hatása összehasonlíthatatlan. De az a közvetlenség, az a sebesség és az a személyes kapcsolat, amit a közösségi média nyújt, ma borzasztóan felértékeli ezt a formát.

Mit gondol: milyen lelkiállapotban van ma Magyarország?

Kettős. Egyrészt nagyon mély ponton vagyunk. Gazdasági válság, a háború állandó jelenléte – én magam is átéltem egy háborút, abból menekültem el, tudom, mekkora lelki pusztítással jár már csak szembenézni vele, nemhogy benne élni, a politikai és gazdasági következményeivel együtt.

A politikai közbeszéd olyan szintre süllyedt, amilyen még soha nem volt: konyhai anyázás, kocsmai verekedés szintje.

Már azt sem lehet eldönteni, melyik oldal a jó vagy a rossz, mert akárki győz, valahogy mindenképpen rossz és nehéz lesz. Eddig is az volt, de legalább volt valami remény, valami polgári hangulat. Most ezt visszahozni, visszapolgárosítani nagyon nehéz lesz. Sokakban felmerül: érdemes-e egyáltalán társadalmi ügyekben részt venni, vagy inkább ki kell vonulni, mert akkora bolondokháza lett minden, hogy benne lenni az integritás feladását jelentené.

És mégis, van egy ellenpont: ma is, a legnagyobb nehézségek közepette is vannak emberek, akik értelmesek, értékesek, megtartják a barátságaikat, építik az emberi kapcsolataikat, harcolnak értékek fennmaradásáért. A közelmúlt rengeteg rombolást hozott – lehet öt, ötven vagy száz év távlatában nézni. De mégis ott van egy 100–200 éves polgárosodási tradíció, ami valahogy ellensúlyoz, kompenzál. Ez ad némi reményt.

Mennyire szivárog be ez a kettősség a művészetébe?

Teljesen. Ez a két végpont közötti feszülés az én művészetemben is nyomon követhető. Miközben sok tradicionális elem, olykor klasszikus vagy klasszikusan modern vonás jelenik meg a képeimen, ezekbe beleszüremkednek a mai világ problémái, kérdései, aktualitásai.

Én tulajdonképpen egy festészet-színházat rendezek: klasszikus darabokat újraértelmezve próbálok modern, aktuális, szürrealista és dadaista elemekkel átitatott előadásokat színre vinni a vásznon. Az örök szerepeket látjuk újrajátszva, klasszikus dramaturgiával, de mai szereplőkkel. Ez néha egészen frivol, sőt meghökkentő hatást kelt – de talán éppen ez az időutazás segít feldolgozni a jelent, és közben visszahozni azokat a klasszikus értékeket, amelyekre akarva-akaratlanul a mai társadalmunk is épül.

Most a Brancson közösségi finanszírozásban 8 millió forintot szeretnének összegyűjteni a Godot Galériában szerveződő életműkiállítására. Mit lehet tudni erről a vállalásról? Mire készülhet a közönség?

Az undergroundnak, a független, szabad kultúrának ma nagyon kevés tere maradt Magyarországon. Gondoljunk csak arra, hány vidéki klub zárt be, ahol korábban zenekarok cenzúra nélkül felléphettek. A Godot Kortárs Művészeti Intézet az egyik utolsó nagy hely, ahol még él ez a szabad, nonkonformista attitűd. És mivel jövőre hatvanéves leszek, a Godot – minden anyagi és működési nehézség ellenére – vállalta, hogy rendezzünk egy hatalmas retrospektív kiállítást, rengeteg új művel.

A helyszín 1100 négyzetméter: óriási tér, ami több szálon futó anyagot igényel. Elkezdtem felkutatni a régi képeimet a szülőföldemen, ahonnan egykor hirtelen kellett elmenekülnöm. Sok művem barátoknál, hagyatékokban maradt meg. Döbbenetes ennyi év után szembenézni egy festménnyel, amit 18-20 éves punkként, egy garázsban festettem, azt gondolva, hogy azzal majd megváltom a világot. Nem váltottam meg, de magamnak mégis teremtettem egy világot, amely megmentett. Ezeket a képeket már el is felejtettem, most viszont sikerült összegyűjteni egy teljes spektrumot bemutató anyagot. Így a kiállítás egyik része két-három nagy teremben ezekből a korai, a magyar közönség számára teljesen ismeretlen művekből áll majd.

Lesz egy nagy válogatás a legismertebb munkáimból is – a celebeket, politikusokat ábrázoló képekből –, és olyan kevésbé ismert, de fontos alkotásokból, amelyek megmutatják, milyen stílusokkal kísérleteztem. Két hatalmas terem külön installációt kap: egyet Orbán Viktornak, egyet Magyar Péternek „szentelünk”. Ezek templomszerűen felépített, festményekkel, szövegekkel, videókkal megkomponált művészeti installációk lesznek – szellemesen, de kritikusan bemutatva, hol állnak ma a tevékenységükkel. Mindezt kiegészítik dokumentumfilmek, archív felvételek, szöveges anyagok, amelyek segítenek értelmezni és kronologizálni ezt a művészetet. Úgyhogy a közönség egy igazán nagyszabású, sokrétegű életműkiállításra készülhet.

Amikor egy régi festményével találkozik, inkább szakmai szemmel ítéli meg annak a minőségét, vagy sokkal inkább a régi önmagával való találkozás élménye hatja át?

Mindkettő. Egyrészt természetesen ma már látom, hogy kezdetleges vagy naiv volt egy-egy megoldás, de azt is, hogy mennyi bátorság, mekkora tűz és mennyi vakmerőség van bennük. Másrészt ezekben a képekben újra találkozom a fiatal önmagammal, a húszéves punkkal, aki ma is meghatároz lelkileg, táplál, erőt ad, hogy más eszköztárral ugyan, de jóformán ugyanazt csináljam, amit akkor.

A zenészeknél gyakran előfordul, hogy régi dalaikat már nem játsszák, mert eltávolodtak tőlük, aztán később mégis visszatalálnak hozzájuk. Van önnek olyan festménye, amiről ma azt mondaná: ezt inkább ne tegyük ki, mert már nem üti meg azt a mércét, amit most elvár magától?

Azt gondolom, bizonyára vannak. Ha most ezt a készülő kiállítást nézzük, eleve válogatnunk kell. Hiába tűnik hatalmasnak az 1100 négyzetméter, ahhoz képest döbbenetesen kevés kép kerülhet be: talán a negyede, ötöde annak, ami egyáltalán létezik. Ezért kényszerűen is a jobbakat, izgalmasabbakat, jellegzetesebbeket kell kiválogatni. Nyilván van olyan kép, amit nem tennék ki jó szívvel. De az a cél, hogy azok kerüljenek a falra, amelyek valamilyen szempontból fontosak, és amelyeket jó szívvel vállalok ma is.

Az íróknál gyakran megkülönböztetik az „ihletírókat” és azokat, akik minden nap fegyelmezetten leülnek dolgozni, mintha munkába járnának. Ön melyikhez áll közelebb? Inkább az ihlet hajtja, vagy minden nap kell valamit csinálnia a festményein?

Mindkettő nagyon fontos. Ihlet nélkül nem lehet dolgozni, de az ihletnek is van két fajtája. Van a rövid távú: amikor az emberben hirtelen megfogalmazódik egy kép, egy vers, amit azonnal le kell írni vagy meg kell rajzolni. És van a hosszabb távú: amikor egy nagyobb téma kezd el foglalkoztatni, és akkor nem egy órás izgalomról van szó, hanem hónapokig tartó, kellemes őrületről. Ebben úszva lehet napi több órát dolgozni, szisztematikusan építve fel egy-egy művet.

Esterházy Péternek volt egy jó mondása: délután három előtt csak államtitkártól felfelé vette fel a telefont, mert dolgozott. Ez a hozzáállás nekem is szimpatikus. Reggel tudok a legjobban dolgozni, amikor friss a fejem, és a test még az álom állapotából hoz valami kreatív pluszt.

Dolgoztam már mindkét módszerrel: volt, hogy minden nap, fegyelmezetten, és volt, hogy csak az ihlet vezérelt. Egy regényt például nem lehet egyetlen gondolatból megírni: ott kőkemény munka kell. És ha valami nem sikerül, mert épp nem volt elég erős az ihlet, akkor ki kell dobni, és újraírni, amíg elég jó nem lesz. Ez a kettő így együtt adja az alkotás logikáját.

A képei sokszor csipkelődők, mondhatni viccesek, groteszkek, de azért valamiféle kedvesség is van bennük. A művészet Ön szerint inkább felvidít, vigaszt nyújt, tükör vagy egy jól irányzott gyomros? Ezen a téren mi drMáriás ars poeticája?

A mosoly és a gyomros tulajdonképpen ugyanaz, csak más intenzitással.

A művészet lehet szakrálisan felemelő, de lehet megdöbbentő, ijesztő, ráébresztő is. Az én képeim ezen a skálán mozognak: van, amelyik barátságosabb, van, amelyik keményebb – a témától és a sztoritól függően.

Én azt gondolom, hogy egy ember és egy társadalom egészségét leginkább a jókedv, a nevetés, a humor, a nyitottság és a felszabadultság jelzi. Az én műveimben nem pusztán humor van, hanem irónia, abszurditás, többértelműség. Ez a kelet-európai tradíció: mindig mást mondunk, mint amit értünk, sorok között olvasunk. Ez a kettősség, ez a játékosság az, ami engem motivál.

Ha ezzel sikerül nevetést kiváltanom, egy pozitív, önfeledt pillanatot adnom, akkor úgy érzem, teljesítettem a feladatomat. A művészet ugyanis energiaátadás. Egy jó kép, egy jó zene, egy jó könyv erőt ad. Ha egy műalkotás akár kis radiátorként tud meleget sugározni, és valaki ettől jobban érzi magát, akkor én boldog vagyok.

(Fotó: Berecz Valter)