23 °C Budapest
Szűcs Attila, képzőművészet, festészet, festőművész, interjú

Szűcs Attila: Nagy nemzetközi karriert Közép-Európából csak úgy lehet elérni, ha valaki elhagyja az országot

2021. június 8. 05:46

"Az árak tekintetében nyugat-európai kortárs művészekhez képest még mindig elérhető vagyok, csak itthon nem vagyok olcsó" - mondta el a Pénzcentrumnak adott interjújában Szűcs Attila. A Munkácsy Mihály-díjas magyar festőművésszel új kiállításának apropóján többek között arról beszélgettünk: mikénti éli meg azt, hogy az MNB az épülő gyűjteményébe tőle még nem vásárolt semmit; mennyit drágultak a festményei 25 év alatt; van-e esély Magyarországról igazán nagy nemzetközi karriert befutni; létezik-e valamiféle háború az absztrakt és figurális festészet között.

Pénzcentrum: Május 27-én nyílt meg a legújabb kiállításod a Deák Erika Galériában. Milyen élmény volt a pandémiás időszak után újra egy ilyen esemény?

Szűcs Attila: A pandémia hatására a munkaritmusom nem nagyon változott, a festő már csak egy ilyen magányos állatfajta. Ezt úgy értem, hogy ebben az időszakban ugyanúgy egyedül voltam a műteremben, mint azelőtt. Sőt, őszintén, sokszor hiányzik is nekem az egyedül töltött idő. Úgyhogy ebből a szempontból szerencsés vagyok, miközben vannak olyan extrovertált barátaim, akiket sokkal jobban megviselt ez az időszak, leginkább a szociális kapcsolattartás miatt. Persze a barátokkal való személyes találkozás vagy a megnyitókon való beszélgetés hiányzott. Van egy napi ritmusom, általában már 8-kor itt vagyok a műteremben. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindennap festek, a munkának nagyon sok járulékos része is van. Kutatás a számítógépen, de én például az olvasást is ideértem.

A képeiden lecsapódott valami a járványból?

Az ismerőseim is mondták, és én is látom, hogy vannak egyértelműen beazonosítható jelek, amik valamiféle változásra utalnak. Nehéz erre válaszolni, mert nem tudom, hogy mennyi az életkori sajátosság ebben, ami magától is változásokat hoz, és konkrétan minek van köze a pandémiához.

Jelenleg a Deák Erika Galéria művésze vagy, korábban viszont az acb Galériánál voltál. Pados Gábor, a galéria vezetője úgy nyilatkozott a Pénzcentrumnak adott interjújában, hogy a távozásod „nagyon megrázta, és igazságtalannak érezte.” Miért döntöttél a váltás mellett?

A történet ennél korábban kezdődik, először én ugyanis a Deák Erika Galériával kezdtem el dolgozni még 1999-ben, ott volt az első nagy önálló kiállításom. Innentől kezdve nem kellett semmi mással foglalkoznom, kizárólag a festészetből tudtam megélni, ez áttörés volt. Utána évekig dolgoztunk együtt, de idővel lejárt a galériával kötött szerződésem, és egy magánéleti válság miatt, amit most ennél jobban nem szeretnék részletezni, eljöttem onnan. Fontos leszögezni, hogy sem szakmai sem anyagi nézeteltérésünk nem volt. Ekkor, 2005-ben, Szoboszlai János, aki az acb Galéria művészeti vezetője volt, és korábban is jó barátságban voltunk, hívott, hogy dolgozzunk együtt. János volt egyébként az egyik első művészettörténész kritikus, aki elemezte a munkáimat. Amikor ő besokallt és eljött a galériától 2010-ben, nagyon nehéz választás elé kerültem, mert nekem ő volt a szakmai etalon a galériában, ugyanakkor Pados Gáborral is baráti viszonyban voltam, még az esküvői tanúm is ő volt, de az én megítélésem szerint, egyedül alkalmatlan lett volna, hogy eredményesen tudja vinni a galériát. Gyakorlatilag két szék közé kerültem, mert János gondolkodott azon, hogy indít egy új galériát, de semmilyen konkrétummal nem tudott szolgálni. Ráadásul rendeződött a viszonyom Deák Erikával is, akivel 2007 óta férj és feleség vagyunk. Erikával sokat beszélgettünk arról, hogy milyen lenne újra együtt dolgozni, minden oldalról megvizsgáltuk és bár nem volt könnyű döntés, de visszamentem.

Az idő végül engem igazolt; János végül nem nyitott új galériát, hanem elindított egy tanszéket a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Az acb Galéria profilja pedig erősen megváltozott, a fiatalabb festőgenerációval szemben inkább klasszikus, idős mesterekkel kezdett el foglalkozni, az Iparterv és a Pécsi iskola képviselőit és a geometrikus absztrakt művészetet helyezte előtérbe. Erika folyamatosan nagy hangsúlyt fektet a fiatalabb generációra is, nagyon jó szeme van. Hogy csak néhány nevet említsek; a kezdetektől segíti Pintér Gábor karrierjét, mellette lett megkerülhetetlen művész Csató Józsefből, vagy említhetném a Deák Erika által nemzetközi szinten is ismertté lett Alexander Tinei-t. A névsor korántsem teljes, sokáig lehetne folytatni. Az év elején női művészek részvételével rendezett nagy sikerű nyitókiállításán több ígéretes pályakezdővel is elköteleződött.

Ha már a külföldi képviselet, mennyire vagy jelen a művészeteddel külföldön? Korábban próbálkoztál a tengerentúlon is, erről milyen élményeid vannak?

Amerika felé korábban valóban kacsingattam, de ott nem sikerült áttörést elérni. 1997-ben volt az első Magyar Aszfalt pályázat, ami annyiban volt egyedülálló, hogy korosztályi megkötés nélkül bárki elindulhatott rajta. A zsűri tagjai; Néray Katalin, Hegyi Lóránd, Pinczehelyi Sándor, nemzetközileg is elismert szaktekintélyek voltak. Ezen a pályázaton első helyezett lettem, majd ennek folyományaként a következő évben ösztöndíjasként két hónapot töltöttem Los Angelesben. Gyakorlatilag teljesen talajtalan voltam, bóklásztam, ismerkedtem a várossal, de semmilyen kapcsolatot nem sikerült kialakítani. Jóval később, 2010-ben a Priska C. Juschka Fine Art Galéria hívott New York-ba. Ígéretes kezdet után, pechemre, a kiállításomat követő évben csődöt jelentettek, bezártak.

Ha valaki megnézi a honlapomat, akkor láthatja, hogy New York-tól Párizson, Londonon, Berlinen túl Szentpétervárig számos megjelenésem volt/van. Összességében azt mondhatom, hogy inkább Európában vagyok jelen. Ma is létező, két meghatározó külföldi galériás kapcsolatom, a kölni Emmanuel Walderdorff, és a milánói Federico Luger. Illetve most már van Federico Lugernek egy Londoni filiáléja is. Ők mind olyan külföldi vásárokon ismertek meg, ahová Deák Erika vitt.

Tengerentúli karrierben gondolkodsz még?

Ebben nem gondolkodom. Ha a sors hoz valamit, akkor nem tiltakozom, de ezt nem lehet erőltetni. Most úgyis rendkívüli módon megnehezedett a közlekedés a világjárvány miatt, még Londonba is nagyon macerás kimenni. Bosszantott, hogy több önálló és csoportos kiállításom is elmaradt a pandémia miatt, külföldön is. Ez a része az elmúlt egy évnek kilukadt, semmivé lett. De a helyzet azért nem annyira drámai, az uúgynevezett szociális médiában való részvétel rengeteg mindent tud pótolni. Sokáig nem foglalkoztam például az Instagram-mal, nem egészen kétéves múltra tekint vissza, hogy ott is jelen vagyok, és elkezdtem megosztani képeket. De hogy ennek mekkora az előnye: két hete felraktam egy friss festményt, délután a kölni galéristám lestoppolta, és másnap a milánóinál kellett magyarázkodnom, hogy neki is kellett volna. Ez a felület tehát nagyon jól működik.

Viszonylag hamar lettél elismert művész, mennyire volt mégis nehéz az indulás? Mennyire építetted tudatosan a karrieredet?

Az alkotások értékesítésével soha nem foglalkoztam. Nem azért, mert kevésbé lettem volna tudatos, hanem ez a része nem érdekelt. Az érdekelt, hogy a festészettel tudjak foglalkozni. Az indulás persze nehéz volt. A szó szoros értelmében mélyről indultam, mert a főiskola után három évig egy ablaktalan pincében dolgoztam, ahol, ha esett az eső, bokáig állt a víz. Ez volt akkor a műtermem, egyszerűen erre tellett. Közben tanítottam is, színházi és filmes díszletfestést vállaltam, hogy festőként azt csinálhassam, amit akarok. Ez egy jó 10 éves periódus volt, amikor egyáltalán nem értékesítettem munkákat.

Ezt a periódust valahogy túl kellett élni.

Voltak elbizonytalanodások, hogy inkább valami mást kellene csinálnod? Más szakmát?

Nem volt B tervem. Egy csomó mindenhez értek, akár alkalmazott grafikusnak is el tudnék menni, de eszembe sem jutott, hogy ne festőként éljem le az életemet. Van egy olyan gyanúm, hogy a devianciám művészeten belül való kiélése nélkül a társadalom számkivetettjeként tengődnék.

Az utóbbi években jól látszik, hogy a magyar művészek alkotásainak az ára egyre inkább megy fölfelé, köszönhetően például a külföldi behatásnak is. A magyar piac meddig fogja ezt bírni?

A piac valóban teljesen szétszakadt, a magyar gyűjtők rendszeresen panaszkodnak, hogy nagyon szeretnék fejleszteni a gyűjteményüket, de már annyira drágák a képeim, hogy nehezen engedhetik meg maguknak. Erről én nem tehetek, az árakat nem én diktálom, a galériák, intézmények, gyűjtők egymás közt alakítják ki, hogy hol legyen „x” művész a rangsorban, és ahhoz képest áraznak be.

Amikor globális viszonylatban vizsgálom a kortársaim munkáit, hogy hová lehetek elhelyezhető minőségben, ezzel nincs is probléma, az árak tekintetében nyugat-európai kortárs művészekhez képest még mindig elérhető vagyok, csak itthon nem vagyok olcsó.

Most konkrétan milyen árakról beszélünk?

Ez nem titok, létezik egy nyugat-európai standard, az árképzés ennek megfelelően történik. A festmény két oldalának a hosszát összeadják, ezt megszorozzák egy bizonyos számmal, ez az ára euróban. Az én esetemben ez a szorzó 1997-ben 2,5 volt, most 50. Innen lehet beszélgetni az árról. Nem velem, ez kizárólag a galéria dolga. Nem kis mértékben az alkudozástól való elzárkózásomnak köszönhető, hogy a mai napig baráti viszonyt ápolok olyan öntörvényű gyűjtőkkel, mint Rimár Péter vagy Horváth Béla.

Adrian Ghenie, egy kortárs román festő, akinek 43 éves kora ellenére eszméletlen áron kelnek el képei, több millió eurókért. Mi lehet ennek az oka, és mi az oka annak, hogy Magyarországról nem hallunk ilyenekről. Véleményed szerinted a te képidnek elérhető lenne ez az ár?

Szerintem nekem ez nem elérhető. A románok sok szempontból mások. És ez nem csak a zseniális Ghenie esetében igaz, van több, kiemelkedő román művész. Amikor ő elhagyta Romániát, akkor a Plan B-vel dolgozott Berlinben, a Nicodim Galériával Los Angelesben. Részben innen eredeztethetőek a sikerei, ám ezeknek a sikereknek történeti okai is vannak. Romániában ugyanis elég nagy volt a művészeti piacon a pangás a 90-es években, a művészek nagyon kétségbeesettek voltak, és ahogy Ghenie, úgy társai is / az idősebb Victor Man, vagy a fiatalabb Marius Bercea / amint lehetett, elhagyták a hazájukat. Paradox módon az elviselhetetlen helyzetük lett a siker kulcsa.

A magyarok ebből a szempontból kicsit jobb helyzetben voltak, és szerintem ez üt vissza ilyenkor. Ha én 30 évesen elmentem volna, mert akkora nagy a gáz, valószínűleg magasabb szinten lennék anyagi és nemzetközi elismertségben. A művészetemen szerintem ez nem sokat változtatott volna, hiszen az információk szabadon áramlanak, elsősorban az internetnek köszönhetően. Az első, hosszabb külföldi tartózkodásom idején, én már Magyarországon elég jól ismert név voltam, éppen akkor kezdtek el nagyon szeretni, és gyakorlatilag meg tudtam ebből élni. Nem volt egzisztenciális kérdés, hogy mindenképpen külföldön építsek karriert. Romániában ez a mai napig kicsit más. Ott szó sincs arról, hogy román gyűjtők nagy számban vásárolnák fel román művészek alkotásait. A gazdasági helyzet alakulásával ez nyilván változik.

Azt látszik, hogy nagy nemzetközi karriert Közép-Európából csak úgy lehet elérni, ha valaki elhagyja az országot, de legalábbis sokat van úton.

Úgy érted, hogy megvannak azok a pontok a karrier során, amikor ott kell lenni jó helyen, jó időben és akkor működhet? Ezután viszont már nem is vágyik rá az ember?

Nem hogy nem vágyik rá, nem nagyon lehet megcsinálni anélkül, hogy ne lennél ott személyesen. Ha az elengedhetetlenül fontos szociális kapcsolataid nem alakulnak ki időben, fiatal korodban, akkor hiába a próbálkozás. Hansúlyozom, ez a láthatóságról szól és nem a minőségről.

2016-ban volt egy óriási sikerű kiállításod a Ludwig Múzeumban a Kísértetek és Kísérletek címmel Budapesten. Ez mennyire dobta meg az áraidat, az ismertségedet?

Ha a beszélgetésünk idején azt mondtam, hogy a festészet magányos tevékenység, akkor most szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy egy kiállítás létrehozása csapatmunka. Adottak a művek, egy intézményi háttér, Hornyik Sándor művészettörténész/műkritikus kurátori víziója, a háttérből támogató galériák, gyűjtői érdeklődés, a kiállítás alkalmából könyvet publikáló Hatje Cantz kiadó, ami az egyik legfontosabb művészeti kiadó a világon, a kiállítást követő sajtó, és ezer apró részlet, biztos nem mondtam el mindent. Ezek azok az elemek, melyek építik egy produkció sikerét, nimbuszát. Sokat dolgoztunk rajta, de kétségtelen tény, hogy átütő szakmai és közönségsiker lett.

Kísértetek és Kísérletek, Ludwig Múzeum, Budapest, 2016
Kísértetek és Kísérletek, Ludwig Múzeum, Budapest, 2016

Ugyanebben az évben, picit korábban egy sikeres londoni aukción, a kikiáltási ár négyszereséért kelt el egy képed. Itt már külföldi gyűjtők is felfigyeltek rád, és a leütés is egy török gyűjtőtől származott. Az elmúlt öt évben tudtad bővíteni a külföldi gyűjtőid körét?

Ez egy szerencsés együttállás volt. Az tény, hogy arra a bizonyos Sotheby’s aukcióra már azután hívtak, hogy a 2015-ben, a Sotheby’s S/2 Galériájában a „The NUDE in the XX & XXI CENTURY” című kiállításon a megnyitó alkalmával eladtak tőlem minden, a kiállításon szereplő munkát. Válaszolva a kérdésedre; a gyűjtői köröm külföldön is folyamatosan bővül.

Figurális festőművészként tartanak számon. 2012-ben volt egy nagy csoportos kiállításod Debrecenben a Modemben, ahol híres kortárs festőkkel együtt állítottak ki. Ma is ennek a kánonnak a részének tartod magad?

Igen, benne vagyok ebben a kánonban. Van egy klasszikus képzettségem, ebbe beletartozik az is, hogy előszeretettel játszom a művészettörténet egészével, ideértve a figuratív festőművészetet is. Eközben az is fontos, hogy a festészetet ne csak globális, hanem univerzális viszonyrendszerként kezeljem, értelemszerűen az absztrakció összes lehetséges változatát is. Ezeket a rétegeket szeretném fuzionáltatni egy festményen belül. Felismertetni a nézővel is, hogy nincs olyan nagy különbség a világok között. Az más kérdés, hogy ha egy absztrakt felületen megjelenik bármilyen figura, az rögtön egy sokkal komplexebb viszonyrendszert indukál. Olyan széles konnotációs udvara lesz a műnek, ami önmagában egy sík, absztrakt felületen nincs. Én szeretem ezt az egész kaotikus valamit egészében kezelni, nemcsak a festészetet, hanem mindent, ami valamilyen formában hozzájárulhat újabb felismerésekhez.

Vörös vakfolt, olaj, vászon, 120x150cm 1999, A Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében
Vörös vakfolt, olaj, vászon, 120x150cm, 1999, A Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében

Van valamiféle háború szerinted az absztrakt és figurális művészet között? Akár az árak szempontjából is?

Igen, vannak erre utaló jelek, de úgy gondolom, hogy nemzetközi összehasonlításban általánosan elfogadott jelenség a műfajok közötti szabad átjárás is. Minek is választanánk szét valamit, amit nem feltétlenül szükséges?

Érdekes ez abból a szempontból, hogy a Magyar Nemzeti Bank Magyarországon már több milliárd forintot elköltött az utóbbi időben nagy festménybevásárlásokra, de azok szinte kizárólag mind absztrakt képek. Tőled például nem is vettek semmit. Hogyan értékeld az MNB festményvásárlásait? Hogyan éled meg azt, hogy téged nem kerestek meg?

Fontos megemlíteni, hogy engem is megkerestek még az elején, az én műveimet is ajánlotta a bizottság, de nem ment át, végül nem lett vásárlás belőle. Sokan mondták, hogy mekkora vesztese vagyok ennek a történetnek. Tény, hogy kimaradtam ebből a körből, de annyira nem fáj a fejem emiatt, mert a megélhetéssel nincsenek problémáim. Azt nem tartom szerencsésnek, hogy egy alapvetően személyes nézőpont szerint legyen egy ilyen gyűjtemény kiválogatva, vagyis, hogy a végső döntést az MNB elnöke hozza, függetlenül attól, hogy van egy komoly, javaslattételi joggal rendelkező szakértő testülete. Szerintem egysíkú döntéseket hozhat, hogy ha egy pénzügyi szakember hoz esztétikai döntéseket.

Ez elvi szempontból megengedhetetlen. Igen, problémának tartom, hogy az MNB egy olyan feladatkört vesz át, amit a múzeumokban lévő szakembereknek kellene megtenniük gyűjteményezés formájában.

MOST ÉRHETI MEG IGAZÁN LAKÁST, HÁZAT VENNI!

Ha tervezed, hogy ingatlant vásárolsz, akkor most jött el a Te időd! Egyrészt azért, mert a lakáspiaci mutatók szerint egyértelműen megtört az elmúlt évek brutális áremelkedése. Jelenleg leginkább stagnálnak az árak, de van, ahol már árcsökkenést is tapasztalhatunk. Mindeközben a finanszírozási költségek még rekord alacsony szinten vannak. Nem hiszed? Nos, a Pénzcentrum megújult lakáshitel-kalkulátora szerint ma 15 millió forintot, 20 éves futamidőre, már 2,74 százalékos THM-el, és havi 81 188 forintos törlesztővel fel lehet venni az UniCredit Banknál. De nem sokkal marad el ettől a többi hazai nagybank ajánlata sem: a CIB Banknál 3,03% a THM; a Budapest Banknál 3,10%; az MKB Banknál 3,12%; míg az OTP Banknál 3,23%-os THM-mel kalkulálhatunk. Érdemes még megnézni a K&H Bank, az ERSTE Bank, és természetesen a többi magyar hitelintézet konstrukcióját is, és egyedi kalkulációt végezni, saját preferenciáink alapján különböző hitelösszegekre és futamidőkre. Ehhez keresd fel a Pénzcentrum kalkulátorát. (x)

Akkor ezt inkább a művészetekbe való benyomulásnak tartod, semmint támogatásnak?

Nyilván nem mondtam volna nemet, ha kiválasztják a képeimet. De ez egy nehéz helyzet. Sok művésznek és galériának volt ez mentőöv a pandémia idején, ezzel együtt ez egy komplex, feloldhatatlan szituáció. Megint kiderült, hogy ahol a pénz van, ott van a hatalom.. Persze, mondhatja most valaki, hogy savanyú a szőlő, de hál’istennek Mélyi József művészettörténész írt erről egy kiváló elemző cikket, ajánlom mindenkinek.

Ha az MNB például bővítené a festményportfólióját, és megkeresnének, akkor adnál el nekik képet?

Nem csinálnék ebből becsületbeli ügyet, függetlenül attól, hogy erre vonatkozóan van elvi álláspontom. Remélem nem hangzik szerénytelenségnek, de meggyőződésem, hogy az MNB, hasonlóan a többi közgyűjteménnyel jól fektetné be az adófizetői pénzeket, ha Szűcs Attila műveket is vásárolna. Hozzáteszem, amik eddig bekerültek a gyűjteménybe, jó művek, nem az a probléma, hogy ezek ne lennének fontos és kvalitásos műtárgyak.

Antigravitációs tanulmány, olaj, geso, farost, 50x40cm. 2021
Antigravitációs tanulmány, olaj, geso, farost, 50x40cm. 2021

Az elmúlt 10 év sikerei óriásiak a számodra, de honnan indult mindez? Vissza tudsz emlékezni mi volt az első művészeti élményed? A szüleid hogyan álltak ehhez a pályához?

A szüleim hála istennek az elejétől kezdve támogattak, akkor is, ha nem feltétlenül értették, hogy ez micsoda. Látták, hogy mennyire elkötelezett vagyok, így a saját, szerény lehetőségeikhez képest támogattak. Apám vasutas volt, anyám pedig könyvelő, és Miskolcon éltünk egy rozsdásodó iparnegyed közepén. Apám a szolgálati lakáshoz tartozó kertünkben sikerrel teremtett egy külön paradicsomi világot, szőlővel, gyümölcsfákkal, sütögetővel. Kamaszkoromban azután romlásnak indult a kert, mert a szomszédságunkban elhelyezkedő ÁFOR telep földalatti gázolajtartálya kilukadt és több száz méteres körzetben elszennyezte a talajt. Maga a város meg olyan pusztulat volt, amilyen.

A sötét ökológia disztópikus jövőképe évtizedekkel korábban megérintett, minthogy a fogalommal találkoztam volna. Gyerekként nem úgy éltem meg, hogy ez a világ vége, de visszagondolva, nagyon optimista kép nem alakulhatott ki bennem a fejlődésre vonatkozóan. Csak azt láttam, hogy valami mindig lepusztul, és akkor úgy is marad. A létezésre vonatkozó szkepszis lehet, hogy innen ered. Aztán 14 évesen felkerültem a kisképzőbe Budapestre, és onnantól már nem tartottam annyira a kapcsolatot Miskolccal.

Családi körben találkoztál a művészettel gyerekkorodban?

Volt könyvespolcunk, de nekem ez nagyon sokáig nem jelentett semmit. Olvasni szerettem, de az ébredésem kicsit később jött. 13 éves korom előtt sokkal jobban foglalkoztatott a fizika, a kémia, a biológia. Ennek az érdeklődésnek egy része megmaradt a mai napig. Nagyon meghatározó élmény volt, hogy anyám az általános iskolában a szülői munkaközösségtől kapott egy könyvet /Tér és Kapcsolat/ év végén ajándékba. Ebben Schaár Erzsébet szobrai szerepeltek Pilinszky János verseivel. Ezt a könyvet többször is kézbe vettem, de egy ideig semmilyen hatással nem volt rám.

Aztán 13 évesen megint levettem a polcról, elolvastam, és az olyan volt, mint egy földrengés. Beleszakadtam. Nem elsősorban a szobrokba, hanem a versekbe. Utána jött a szobrászat. Tinédzser korában kit nem fog meg a költészet? Az érdeklődésem megmaradt, aztán kitágult. Sőt, azt kell mondanom, a baráti köröm jelentős része ma is írókból és költőkből áll.

Neked is jelent már meg olyan könyved, amelyben a képeid mellett versek szerepelnek. Hogyan éled meg, hogy ilyen módon is reflektál rád ez a közeg?

Azt nem tudom, hogy az emberekhez mennyire sikerül ezáltal közel kerülni, de az nagyon jólesik, ha látom, hogy ez másokban is hasonlóképpen rezonál. Van egy közös nevező, amit viszonylag gyorsan elérünk, és ugyanarról tudunk beszélgetni. Ez a kötet, amiről most beszélgetünk, a Szivárványbaleset Bazsányi Sándor szerkesztésében, Rimár Péter támogatásával jelent meg, egy többszörös véletlennek köszönhető. Több mint 20 éve Kemény Istvánnál, mára már a generációjának meghatározó költőjénél volt csütörtökönként egy szalonszerű valami, ahová bekeveredtem, és aztán ott is ragadtam. Számos, hasonszőrű költővel, íróval ismerkedtem meg, és ez évtizedeken át továbbívelt. Ezt követően ismerkedtem meg véletlenül Rimár Péterrel, aki eljött a műtermembe érdeklődni, vásárlási szándékkal. Amikor másodszor jött el, beszélgettünk, és kiderült, hogy ő is miskolci, az ő édesanyja is könyvelő, és az édesanyáink 25 évig ültek egymással szemben, ugyanabban a szobában, egy munkahelyen.

Kicsit sorsszerű volt az egymásra találásunk. Húsz évvel később az ő javaslata volt ez a kötet, mondván, annyi költőt, írót ismerek.

A művészet ma szerinted mennyire van közel az emberekhez?

Ez egy rendkívül sokoldalú kérdés. Én nyilván azt pártolom, hogy a jó művészet pont arról szól, hogy mindenféle előképzettség nélkül megérint. Ilyenkor a 16 éves kori magamra gondolok. Nem kell ahhoz szakértőnek lenni, hogy valami megfogjon, hogy a lelkedben érezd magad megváltoztatva, amikor találkozol egy műalkotással. Ez maga a katarzis, ami nem elérhető tanulmányok segítségével. Az igen, hogy szélesebb legyen a látóköröd, és tudj dolgokat kapcsolni egymáshoz. De maga a művészet és a művészeti élmény egy sokkal elemibb valami, aminek nem annyira az intellektushoz van köze, hanem valami mélyebb réteget tud megérinteni.

Macskabölcső, olaj, vászon. 40x50cm. 2011-2021
Macskabölcső, olaj, vászon. 40x50cm. 2011-2021

A művészetnek két alapvető aspektusa van, ami egyfelől az alkotótól, másfelől a befogadótól ered. Amikor festőként a művel foglalkozom, az egy elképesztően felszabadító élmény az egyik oldalon. A teljes odaadásomat igényli, de semmilyen garancia nincs a folyamat végét illetően. Legfeljebb imádkozni tudok, hogy egy kegyelmi állapot következtében sikerüljön valamit létrehozni. A befogadói részről pedig ezt mindenkinek hasonlóan kellene tudni megélni, amikor találkozik egy művel. Ez nem lehet kizárólag egy szűk réteg. Jó esetben sokkal több emberhez kell, hogy szóljon, mint az úgynevezett elithez. Hiszen pont az a lényeg, hogy a művésznek vagy a közösségnek van egy traumája, amit valamilyen formában szublimál. Úgy tudja ezt megtenni, hogy ez más számára is érthető legyen, ha egy olyan közösségi szintet érint meg, ami mindenki másnak is valamennyire része. Ebben a tekintetben egyáltalán nem vagyok híve az elitizmusnak. Annak viszont igen, hogy egy új műnek a lehető legmagasabb szinten kell artikulálnia ezeket a felvetéseket.

Az oktatásnak van ebben szerepe?

Az biztos, hogy az oktatásban komoly elmaradások vannak. Ha megnézzük, hogy milyen óraszámban oktatják a vizuális nevelést, az egyértelműen nem elégséges. Tekintve, hogy az oktatás egésze siralmasan alulfinanszírozott, ezért javulásra nem számítok. Azt el kell ismerni, hogy az összes többi képalkotó eljáráshoz képest, amiből képzőművészet lehet, és itt nemcsak a mozgóképre gondolok, hanem az állóképek sokféleségére is, a festészet egyre kisebb szeletet hasít ki.

Műteremfotó, 2021
Műteremfotó, 2021

A saját művészetedben tudsz megfogalmazni állomásokat?

Mint korábban mondtam, meglehetősen heterogén világokat ötvözök. E tekintetben soha nem árultam zsákbamacskát. Nagyon sokfelé mozdulok el, és nemcsak tematikai szempontból szerteágazó az életmű, ami épül, hanem stilisztikai szempontból is. Az más kérdés, hogy az én fejemben ezek szépen összeállnak, utólag mindig felismerem a kirakóst. Összehasonlítva például a 20 évvel korábbi „Tisztaszoba” korszakomat, ahol alapvetően belső terekkel foglalkoztam, nem szerepeltek benne alakok, lassabb, meditatívabb viszonyom volt a térrel és az anyaggal stb. Festőként nézem ezeket az eltérő világokat, és pontosan érzékelem a kapcsolatot meg a fejlődést.

Radikálisabbá váltam az idővel, a tereket transzparensebben kezelem, nagyobb teret hagyok a véletlennek, több kockázatot vállalok egy festmény elkészítése közben

Ez részben a szakmai tapasztalatnak is köszönhető, de az én személyiségem is így változik közben, azok által a felismerések által, amiket nem kis mértékben a festés közben tapasztalok. Ami számomra erősen megkülönbözteti a festészetet az összes állóképtől, ez az interaktív viszony, ami festés közben megteremtődik a művel. Azaz nem egy prekoncepció mentén vitelezem ki a művet, hanem van egy felvetésem, és alkotás közben arra figyelek, hogy milyen véletlenek fordulnak elő, amik sokszor jobb ötleteket adnak, és engedem akár egészen másfelé alakulni a festmény történetét.

Recept nincs, mindig el tudsz csúszni. De pont ez a kockázati faktor fogja életben tartani a festményt. A néző is ezt a vibrálást érzi meg, hogy úristen, ezt akár el is lehetett volna rontani. Az egész életünk hajszálon múlik, ennek az analógiája kell legyen a festészet is. Nincs rajtad karabiner, ez a lényeg.

Olyan előfordul, mint a zenekaroknál, hogy a régi rajongók elpártolnak, mert nem tetszik nekik az új stílus?

Biztos van ilyen, bár direkt kritikával nem találkoztam, de lehet, hogy csak azért, mert nem akarják a szemembe mondani, hogy ez most már vállalhatatlan, amit csinálok.

Vannak kitűzött céljaid vagy folyamatosan csak a festészetben élsz?

Mondanám, hogy igazán csak a festészet érdekel, de az életem során tettem már ilyen kijelentést, és ez rendre megcáfolódott. Úgyhogy ezzel óvatosan bánnék. Az utolsó szobrom egy életnagyságú plankingelő alak volt 2012-ben, utána eldöntöttem, hogy több szobrot nem fogok csinálni. Ehhez elég könnyen fogom tartani magam. Ezzel szemben a festészet tényleg valami állandó az életemben. Nekem ez mentálhigiénés program is. Ha nem csinálnám, akkor már nem élnék.

Mit gondolsz, hol jársz most a művészeted útján?

Néha azt gondolom, hogy még nagyon az elején vagyok. Egy csomó minden van még a fejemben, hogy még mi mindent lehetne. De ha visszatekintek, akkor azt is mondhatom, hogy ha holnap meghalok, akkor sincs nagy gond. Erre a kérdésre tehát nehéz válaszolni. Talán egy befejezhetetlen kirakós játékra hasonlít, ami ha kellő számú részlettel gazdagodik, akkor már felismerhető, beazonosítható. Ezt a kritikus pontot szerintem már átléptem.

Az biztos, hogy ha bejövök a műterembe, hallatlan izgalommal tölt el, ha látok saját magamtól egy megoldatlan felületet, és akkor azzal valamit kezdenem kell. Állandóan van ez a hívás, hogy ezzel foglalkoznom kell.

(Címlapkép és interjúképek: kepszerk.hu/Berecz Valter)

NEKED AJÁNLJUK
HR BLOGGER
perfekt  |  2021.06.14 08:18
A számvitelről szóló 2000. évi C. törvény 153. § (1) bekezdése alapján az adott üzleti év mérlegford...
hrdoktor  |  2021.06.14 06:55
Praktikus tanácsok, hogyan számoljuk fel a látens beidegződéseket, amik saját fejlődésünket gátolják...
legacykft  |  2021.06.11 18:55
Az elmúlt heteket tekintve, több kompetenciafejlesztő tréninget is maga mögött tudhat a Legacy. Ahho...
coachco  |  2021.06.09 11:06
Olvasom Obama ex-elnök memoárját, másodjára fogtam bele. Nem mintha nem lenne érdekes, de cirka 700...
ajovomunkahelye  |  2021.06.07 12:30
Számokban is kimutatható nyereséget vagy veszteséget jelent egy vállalatnak, ha erősen elkötelezett...
Erről ne maradj le!
NAPTÁR
Tovább
2021. június 17. csütörtök
Laura, Alida
24. hét
Június 17.
A tapas világnapja
Ajánlatunk
KONFERENCIA
Tovább
Sustainable World 2021
Fenntartható befektetések, piaci lehetőségek: varázsszó az ESG
EZT OLVASTAD MÁR?