Megrázó beszédet mondott a Nobel-díjátadó előtt Krasznahorkai László: A remény nálam éppen végleg kifogyott!

Ünnepélyes keretek között, a Svéd Királyi Akadémia ülésén mondta el köszönőbeszédét Krasznahorkai László, mielőtt szerdán hivatalosan is átveszi az irodalmi Nobel-díjat. A magyar író rendkívüli, filozofikus és megrázó beszédet mondott, amelyben angyalokról, emberi méltóságról, lázadásról és a remény elvesztéséről beszélt. A teljes beszédet itt lehet elolvasni.

Beszéde elején váratlan kijelentéssel fordult a hallgatósághoz:

Az irodalmi Nobel-díj kapcsán eredetileg a reményről kívántam megosztani önökkel a gondolataimat, de a remény nálam éppen végleg kifogyott, így most az angyalokról fogok beszélni.

Ez a mondat már előre jelezte, hogy nem hagyományos köszönőbeszéd következik, hanem egy hosszú belső monológ, amelyben a szerző saját világképét tárja fel.

Krasznahorkai az úgynevezett „új angyalokról” beszélt, akik már nem a klasszikus, szárnyas mennyei hírnökök, hanem hétköznapi alakok, egyszerű utcai ruhában.

Új angyalaink vannak, akik szárnyaikat vesztve már egyáltalán nem rendelkeznek üzenettel sem

- fogalmazott. Ezek az angyalok nem közvetítenek isteni hírt, nem szólnak, csak jelen vannak, néznek, és a tekintetükkel kérdeznek. Nem ők adnak át üzenetet az embernek, hanem az ember lenne hivatott válaszolni nekik - csakhogy, mint mondta, „nekünk már semmink sincs”.

Az író megrendítő fordulattal ezekből az „új angyalokból” végül áldozatokat formált. Egy erős képpel élve azt mondta, amikor „ráhelyezi a fonendoszkópot” ezeknek a némán álló lényeknek a mellkasára, meghallja a sorsukat: azt, hogy nem értünk, hanem „miattunk” válnak áldozattá.

Áldozatok a szó eredeti, szakrális értelmében - valamennyiünk miatt

- mondta, majd arról beszélt, hogy a világot ma minden szinten háború uralja: nemcsak fegyverekkel, hanem szavakkal, gesztusokkal, megalázásokkal is.

A beszéd második nagy egységében hirtelen irányt váltott, és az emberi méltóságról kezdett beszélni. Hosszú, sodró felsorolásban idézte fel az emberiség történetét a tűz felfedezésétől az űrhajózásig, a nyelvtől a művészetig, a barlangrajzoktól Bachig és Leonardóig. Ám ez a diadalmenet sötét lezárást kapott:

Történelmi lépték szerint egészen hirtelen elkezdtél nem hinni semmiben többé (…) és készülsz kiköltözni egy lápvidékre, ahol süllyed a láb

- mondta. A fejlődés szerinte eljutott egy olyan pontra, ahol már az önfelszámolás veszélye fenyeget.

A következő részben az író a lázadásról beszélt, egy megrázó személyes történeten keresztül. Egy berlini metrós jelenetet idézett fel a kilencvenes évekből, ahol egy hajléktalan férfi megszegte a szabályokat, majd menekülni próbált egy rendőr elől. A történet középpontjában egy mindössze tíz méteres távolság állt, amely a rendőrt és a menekülőt elválasztotta - és amely Krasznahorkai szerint „örök és legyőzhetetlen” határként merevedett meg a Jó és a Rossz között.

Ezt a jelenetet erkölcsi példázattá emelte:

A Jó soha nem éri el a csápoló Gonoszt, mert a Jó és a Gonosz között nincsen semmiféle remény.

A hajléktalan menekülése, a rendőr tehetetlen dühe és az egész helyzet abszurditása számára nem egyedi epizód volt, hanem az egész társadalom működéséről adott látlelet. Innen jutott el a lázadás gondolatához is: szerinte minden valódi lázadás „az egészre vonatkozik”, nem egyetlen ügyre, nem egyetlen elnyomóra, hanem a teljes rendszerre.

A beszéd végén Krasznahorkai visszatért a kiinduló ponthoz: az angyalokhoz, az emberi méltósághoz, a lázadáshoz és végső soron ismét a reményhez - még ha kimondatlanul is. Azt mondta, a berlini metróval azóta is utazik képzeletben, állomásról állomásra, „amelyeken nem szállhat le”. Ez a kép az egész beszéd szimbolikus zárlata lett: mozgás megállás nélkül, kiút nélkül.

Krasznahorkai László Nobel-beszéde nem hálaadó szózat volt, hanem egy nyugtalanító, kérdésekkel teli világmagyarázat. Nem adott megnyugtató válaszokat, viszont kíméletlen pontossággal mutatott rá arra, amit elveszettnek lát: a reményt, a közös nyelvet, a valódi erkölcsi rendet. A hallgatóság nem ünnepi pátoszt kapott, hanem egy sötét, mégis mélyen emberi látomást arról, hol tart ma a világ - és benne az ember.

Címlapkép: Marjai János, MTI/MTVA