Madaras Norbert: Létfontosságú, ha nem is TAO-nak hívják, de valamilyen hasonló támogatási rendszer megmaradjon

Pénzcentrum: Két olimpiai aranyérem, két világbajnoki cím a magyar válogatott tagjaként, emellett klubszinten is rengeteg siker részese volt a 2018-ban véget ért játékospályafutása során. Ha visszatekint a pályafutására, melyik győzelemre a legbüszkébb? Van olyan pillanat, amit kívülről talán kevésbé láttunk, önnek mégis különösen fontos?

Madaras Norbert: Az első nagy győzelem, amit a legmagasabb szinten arattunk, nyilván nagyon emlékezetes. Nekem ez a barcelonai világbajnokság volt, Az első mindig különleges, ráadásul nekem személy szerint a döntőben jól is ment a játék. Az olimpiai bajnoki címek természetesen külön kategóriát jelentenek, de klubszinten két bajnoki címet mindenképpen kiemelnék: az elsőt, amit a Szolnokkal nyertem, és az utolsót, amely egy ötmeccses döntő volt, már a Ferencvárossal, 2018-ban - a pályafutásom legutolsó mérkőzésén.

Amire még büszke vagyok, az az, hogy négy Bajnokok Ligája győzelmem van. Ez kívülről talán nem annyira látványos, de én tudom, hogy ez milyen nehéz. Ráadásul hétszer jutottam döntőbe, tehát majdnem a felét el is veszítettem, de azokból is sokat tanultam. Egy pályafutásban nemcsak az számít, hogy valaki egyszer felér a csúcsra, hanem az is, hogy különböző helyzetekben, különböző csapatokkal, más-más szerepben tud-e nyerni.

Olaszországban, a Pro Reccóban is játszott - BL-t is nyert velük - amely csapat a vízilabda egyik különleges közege. Itthonról nézve is tudjuk, hogy ott komoly hagyománya van a sportágnak, de belülről milyen volt ezt megélni? Miben más az olasz vízilabdakultúra, és mennyire más a sporthoz való viszonyuk?

Reccóban valóban nagyon nagy hagyománya van a vízilabdának. A második világháború után ez egy szétbombázott város volt, ekkor történt, hogy a helyi fiatalok elkezdtek pólózni a tengerben. Tulajdonképpen innen indult az egész, és abból lett hagyomány, hogy a helyiek nagyon jól játszottak, később bajnokok lettek, aztán üzletemberek a kilencvenes évek végén ezt felfrissítették. Olyan csapatot csináltak, amelyben már nemcsak helyiek voltak, hanem külföldi, olasz és más jó játékosok is, és a sikerek miatt ez még nagyobb büszkeség lett.

Az olaszoknak szerintem eleve példaértékű a sporthoz való hozzáállásuk. Sok esetben kis közösségekben is tudják szeretni a csapatukat, családilag vannak benne ebben. Nálunk a vízilabdában is vannak a vízilabda irányt erősen elkötelezett városok, de sok esetben nincs meg az a hátország, ami ott igen. Ott van egy helyi közösség, van összefogás, valaki ebédet ad egy játékosnak, valaki két játékosnak segít, vannak tagok, akik büszkék arra, hogy a klubhoz tartoznak. Nem arról szól, hogy mit keresnek együtt egy helyszínen, vagy hogy kikaptak-e, hanem arról, hogy ez az ő csapatuk.

A magyar válogatottnál egy olyan generáció tagja volt, amely nagyon hosszú ideig a világ tetején ült. Belülről nézve mi volt ennek a receptje, mi volt a siker legfőbb hozzávalója? Tehetség, munka, edzésmódszer, csapategység, vagy valami egészen más adta azt a pluszt, ami verhetetlenné tette a csapatot?

Az egy nagyon jó csapat volt, nagyon jó játékosokkal. Mindig azt mondom, hogy az alap mindenhez a tehetség és a kemény munka -ez a kettő megvolt. Viszont önmagában ez még nem biztos, hogy automatikusan győzelmeket hoz, de jó esélyt ad rá. Hiába teszi bele valaki a munkát, ha egy tízes skálán hatos játékos: a nyolcasból lehet kilencest vagy kilenc és felest csinálni, de a hatosból nehéz kilencest.

Ebben a csapatban megvolt a tehetség, a munka, és megvolt egy olyan fajta mindenek feletti, mindent a győzelem alá rendelő hozzáállás, ami nagyon jó csapategységet eredményezett. Senki nem akart kilógni, hatalmas alázat volt a vízilabda és a győzelmek irányába. Sokan mondhatták volna két olimpiai arany után, hogy köszönik,  már nem tesznek bele annyit, vagy a következő éveket inkább a családdal vagy barátokkal töltenék, amit ma a világ sportjában többen meg is tesznek. De akkor mi vízilabdázók voltunk, és ha volt egy arany, meg volt kettő, akkor legyen még egy.

Nagyon fontos volt az is, hogy azok a játékosok is hasonló alázattal tették bele magukat a munkába, akik Sydneyből vagy Athénból már olimpiai arannyal rendelkeztek. Ennek a csapatnak szerintem nem is csak az volt a legnagyobb dolga, hogy nyert, hanem hogy ilyen hosszú ideig tudott a csúcson vagy a csúcs közelében maradni. Döntőket mi is veszítettünk, de az, hogy ilyen szinten ennyi ideig ott voltunk, fantasztikus dolog.

Talán könnyebb dolgunk is volt abból a szempontból, hogy kevesebb dolog vonta el a figyelmünket. Ma sokkal több minden jelenik meg egy játékos életében, de szerintem mindenkinek több dologban kell figyelmet megosztania. Kinyílt a világ. Lehet, hogy ma már valaki abból a csapatból is másképp döntene, és nem akarna része lenni az utolsó négy évnek, mert más lehetőségek "elvinnék". A kétezres években teljesen más volt a világ, kevesebb ilyen opció volt.

A vízilabdázóknál mennyire volt tudatos, hogy készülni kell a sport utáni életre? Szinte hagyománynak számít, hogy a pólóválogatottban mindig volt legalább egy doktor, ennyire készültek a B-tervre?

Ha valaki bemegy a Margitszigeten a Hajós Alfréd Sportuszoda előcsarnokába, ott láthatja a táblákat az olimpiai bajnokokkal és világbajnokokkal. Ez önmagában kijelöli a célt, hogy itt ez a szint. Nemcsak az a cél, hogy kijussunk az olimpiára, hanem hogy ott legyünk a legjobbak között. Ott vannak az elődök, az olimpiai bajnokok neve mellett nagyon sokszor ott van, hogy doktor, de rengeteg diplomás is van közöttük, akik nem feltétlenül jogászok vagy orvosok, de okos emberek lettek, és jól tudtak tovább lépni.

A másik fele az, hogy a vízilabdából nem lehet megélni egy életen át. Annyit nem keres egy vízilabdázó, mint egy futballista, hogy a pályafutása alatt keresett pénz utána megoldja az egész életét. Ez igaz volt 18 évesen, 20 évesen és 25 évesen is: ha egy kis esze van az embernek, és a többieknek is van rá hatása, akkor készül arra, hogy mi lesz utána. Ennek egyik módja nyilván az, hogy tanul, szélesíti a spektrumot, és megpróbálja ezt összeegyeztetni a sporttal.

Mi nem hegedűművészek vagyunk, aki addig játszhat, amíg fel tudja emelni a hegedűt. Egy színész is játszhat idősebb korában. Egy sportolónál ez más, a pályafutás véges. Lehet valamilyen szinten a közegben maradni, edzőként vagy más szerepben, de pontosan tudja az ember, hogy egyszer vége lesz.

Ha már a márványtábla szóba került: a vízilabdásra 2008 óta nem került új olimpiai bajnok neve. Előfordulhat, hogy megint huszonnégy év telik el két magyar olimpiai arany között, amint 1976 és 2000 között már megtörtént egyszer?

Remélem, hogy nem így lesz, de azt látni kell, hogy szélesedik a világ, és talán nehezebb dolguk is van a mostaniaknak, mint korábban. Szélesebb lett a mezőny, sok a hasonló csapat. A női mezőnyben is vannak nagyon erős csapatok, a spanyolok, görögök, hollandok, ausztrálok, amerikaiak - utóbbinak a női csapata zsinórban háromszor volt olimpiai bajnok.

A szövetségnek az a dolga, hogy működtessen egy olyan versenyrendszert, amelyben a legkisebbektől a Mastersig mindenki helyet kap. Több mint 5000 mérkőzést rendezünk egy évben, ehhez adjuk a játékvezetőt, az ellenőrt, a versenyrendszert. Közben persze a közvélemény a felnőtt válogatottak alapján ítél meg minket. Az én felelősségem az, hogy a felkészülésükhöz mindent biztosítsunk: edzéslehetőséget, stábot, szállodát, utazást, mindent, ami kell. Szakmailag is egyeztetek az edzőkkel, beszélgetünk, például a máltai Bajnokok Ligája négyes döntő után is, hogy ki mit látott.

Két éve újra bizalmat kapott elnökként, most már egy teljes olimpiai ciklusra. Mi az a három-négy legfontosabb cél, amit ebben az időszakban a magyar vízilabdában és a szövetség munkájában meg kell valósítani?

Két lépcsője van a munkának. Az egyik az, hogy a két felnőtt válogatott olyan szinten legyen, hogy a jövő évi világbajnokságon és az olimpián éremesélyes legyen, és akkor abból bármi lehet. Ez a következő két év legfontosabb célja.

A másik az utánpótlás: működtetünk egy elég jó rendszert, amely már Los Angelesen is túlmutat. Most is éppen U18-as válogatottak indultak Szerbiába edzőtáborozni, vannak U16-os, U20-as válogatottak, minden évben van hat világverseny, három fiú és három lány. Ezek a jó utánpótlások adják később az egész alapját.

Sokan akkor kapcsolódnak be a vízilabdába, amikor meglátják a felnőtt válogatottat a tévében. Leülnek a világbajnokság vagy az olimpia elé, és természetesnek veszik, hogy nekünk jó vízilabdacsapatunk van, mert mi ebben jók vagyunk. De aki kicsit is benne él a sport világában, látja, hogy a világban mindenki rengeteget dolgozik. Az olimpikonok nem egyszer csak megszületnek, már kijutni is nagyon nehéz egy olimpiára.

A csúcsvízilabda a mostani tíz-tizenkét éveseknél kezdődik. Most volt például a tehetséggondozó összetartás, 2013-14-ben született gyerekeket néztünk meg, egész pontosan 101 gyereket. Ebből majd egy vagy kettő jut el olimpiára. Ezt sokan nem látják.

Azt szoktam mondani a szülőknek is, ha a gyerek nem akar tanulni, csak vízilabdázni, hogy majdnem kilencezer vízilabdázóból tizenháromnak kell bekerülnie a válogatottba. Ez nagyjából egy százalékos arány.

Nekünk az a dolgunk, hogy széles bázist működtessünk, abból szűküljön a rendszer, és kiválasszuk a legjobbakat. Ez a szövetség feladata: a válogatottak, a kiválasztás, az utánpótláskapitányok, az edzők munkája. Ezt sokan nem látják, mert könnyű négyévente odamenni és anyázni, ha valami nem sikerül, de a következő olimpiára, meg az azutánira, meg az azutánira most kell dolgozni.

Ön szerint jó irányba halad a magyar vízilabda szakmai munkája az utánpótlást nézve? Megvan az a rendszer, amelyből hosszú távon is felnőtt válogatott játékosok kerülhetnek ki?

Azt gondolom, hogy igen. Sajátos helyzetben vagyunk, mert itt nincsenek kiemelt akadémiák. Ugyanazok a klubok csinálják a csúcsvízilabdát és a tömegvízilabdát is, de ez nem baj. Szerintem egyszer majd fontos lenne, hogy legyen egy központi akadémia, amely a csúcsképzést csinálja, de ez most még másképp működik.

Az utánpótlás eredményei alapján jól állunk. A Covid utáni időszakot nézve nagyon sok világversenyt nyertünk, ami fantasztikus. Ez persze nem jelenti automatikusan azt, hogy jó felnőtt válogatottunk lesz. Van olyan ország, ahol két-három kiemelkedő játékos van, és az felnőttben is elég lehet. Nekünk az az erősségünk, hogy nem négy jó játékosunk van, hanem tizenkettő. Objektíven az eredmények alapján erős a magyar utánpótlás, a női és a férfi vonalon is.

A TAO-rendszer jövője most bizonytalanabbnak tűnik, miközben a vízilabda kiemelt sportágként erősen érintett. Beszélt már bárkivel arról, hogyan alakulhat át a rendszer, és ez hogyan érintheti a sportágat?

Nem hivatalosan beszéltem róla. Én azt gondolom, hogy a jelenlegi rendszerben a vízilabda esetében elég objektív szempontok alapján működik az elosztás. Nézzük a létszámot, az eredményességet, hogy ki hány csapatot indít, hány bajnokságban szerepel, vannak-e férfi és női szakágai. Van saját TAO-bizottságunk, és a szövetség elnöksége hagyja jóvá forintra pontosan, ki mennyit kap.

Mi ellenőrizzük is a rendszert. A TAO-bizottság ülésén egyesével nézzük át a klubokat, és gyakori, hogy visszadobunk dolgokat. Jellemző például, hogy nem hagyunk jóvá béreket, vagy beszerzéseket: nagyobb tárgyi eszközt például csak a bizottság jóváhagyásával lehet venni.

Azt gondolom, hogy létfontosságú, hogy ha nem is TAO-nak hívják, de valamilyen hasonló támogatási rendszer megmaradjon. Ha jól használják fel, ez nagy segítség a kluboknak, a gyereknek, ezáltal a szülőknek is, nem csak a sportnak: ma lehet, hogy 15-20 ezer forint a tagdíj, és ezért a gyerek minden nap sportolhat, hétvégén meccsre viszik, felszerelést is kap. Ha ez a támogatás nem lenne, ez háromszorosa vagy négyszerese lenne, és nagyon sok család nem tudná kifizetni. Akkor pedig sokkal kevesebben sportolnának.

Mintha a sport ma már nemcsak sport lenne, hanem az egyik utolsó olyan közeg, amely szabályokat, kereteket, közösséget adhat a gyerekeknek. Ön is így látja?

Igen. Szerintem a sport nagyon sokat segít az oktatásban és a nevelésben is. A rendszeres edzés, az, hogy minden nap le kell menni, hogy van egy edző, hogy egy csapat része vagy, ezek mind nagyon fontos dolgok. Az iskola szerintem ma már kevésbé tölti be ezt a szerepet, legalábbis másképp.

Egy csapatsportban meg kell tanulni olyan dolgokat, amelyek ma talán még nehezebbek. Kölcsönös tiszteletet, az ellenfél tiszteletét, alázatot, együttműködést. Lehet, hogy ma neked csak két lövésed lesz, de közben a másikat senki nem védi ki helyetted, holnapután meg te úszol vissza valaki helyett. Együtt sírunk, együtt nevetünk. Ezek olyan dolgok, amelyeket szerintem nagyon kevés más közeg tud ennyire természetesen megtanítani.

Pontosan tudjuk, hogy a gyerekek többségéből nem lesz bajnok, de ha néhány évig ilyen közegben vannak, az biztosan hozzátesz a későbbi felnőtt életükhöz. Nemcsak egészségileg, hanem emberileg is.

Hogyan lehet ma lekötni a fiatalokat? Elképesztően sok inger éri őket, és gyakran hallani, hogy sokkal jobban szeretnek a tévé vagy éppen a saját telefonjuk világában ellenni, edzésre járni ugyanakkor elég sokszor nyűgnek érzik eljárni.

Szerintem ez közös munka. Kell hozzá a klub, kell hozzá a család, és kellenek jó edzők – és nyilván az állami támogatás is jól jön hozzá. Az elején nem is feltétlenül edzők kellenek, hanem pedagógusok, akik meg tudják őket fogni, motiválni tudják őket, közösséget tudnak építeni belőlük.

Én hiszem, hogy a gyerekek igénylik ezt, és egy jó vízilabdás közeg nagyon sokat tud adni. Lehet, hogy elfogult vagyok, de a medence világa, a vízilabdás közeg szerintem mindig jó közeg volt. Van benne valami abból a régi hagyományból, ami a doktorokból, diplomás emberekből, a sportág szellemiségéből jön. Nincs benne annyi pénz, hogy valaki csak azért kezdjen vízilabdázni, mert ebből akar meggazdagodni. Itt tényleg sportemberek vannak, olyan edzők, akik szívvel-lélekkel csinálják.

Persze a győzelmek is kellenek. A gyerekek látják a tévében a válogatottat, és szeretnének bajnokok lenni. Sydney után is sokan kezdtek vízilabdázni, mert látták a csapatot. Ma is számítanak a példaképek. Egy olimpiai bajnoki cím a világon mindenhol az. Lehet, hogy egy gyerek még nem érti az odavezető út nehézségét, de nem is kell rögtön értenie. Elég, ha látja a célt.

Az elnöksége alatt derült ki, hogy az előző vezetés ideje voltak túlárazott szerződések, a sajtóban is komoly nyilvánosságot kaptak ezek az ügyek. Folyik valamilyen vizsgálat, nyomozás? Mennyire stabil most a szövetség anyagi helyzete?

Igen, természetesen vannak, ezek nem zárultak még le. A szövetség pénzügyi helyzete pedig stabil: szerintem egy elnöknek és egy szövetségnek az egyik legfontosabb dolga a zavartalan működés biztosítása. Sokaknak sok munkája van abban, hogy minden magas szinten működjön.

Meg kell tudni teremteni a pénzügyi hátteret. Új szponzoraink érkeztek, próbálunk piaci alapú bevételeket is bevonni, csakhogy közben a költségek nagyon megnőttek. Ha például Szingapúrban világkupa vagy világbajnokság van, ott kell lenni két-három hétig sok emberrel, ami rengeteg pénzbe kerül. Ha ezeket gond nélkül meg tudjuk engedni magunknak, az nemcsak azért van, mert az állam finanszíroz minket, hanem mert vannak szponzoraink is.

Persze nehéz szponzorokat találni: a magyar vízilabdát nem lehet úgy eladni, mint egy nagy, tömegeket megmozgató látványsportot. De vannak olyan cégek - több igen jelentős szereplője a nagyvállalati szektornak, de inkább nem nevesítem -, amelyek méltónak találják ezt a sportágat arra, hogy támogassák. Ez nagyon fontos.

A Ferencváros zsinórban két győzelem idén nem tudta megnyerni a Bajnokok Ligáját. Ez jelent bármit a magyar vízilabda állapotára nézve?

Semmiképpen nem jelenti azt, hogy a magyar vízilabda elkezdett volna lefelé menni. Egyetlen ötméteres döntött a Barceloneta elleni elődöntőben, ez vízilabdában (is) nagyon pici különbség. Ugyanakkor persze lenne, ha több lábon állna a magyar klubvízilabda, és lenne még egy-két olyan csapat, amely nemzetközileg is ilyen szinten van.

Azt látni kell, hogy máshol is dolgoznak. Nem csak mi készülünk, nem csak nálunk van pénz vagy támogatás. A spanyoloknál, görögöknél, olaszoknál, délszlávoknál is rengeteget tesznek bele. Tévedés azt hinni, hogy a magyar sportban van pénz, máshol pedig nincs. Ezek közül a csapatok közül senki nem pénzhiány miatt marad le.

Egerben született, amely város a magyar vízilabda egyik fontos vidéki központja, még ha az utóbbi években nem is ugyanazon a szinten szerepel, mint korábban. Hogyan látja a vidéki vízilabda helyzetét?

Voltak időszakok, amikor Eger nagyon erős volt pólóban, ahogy Szolnok is. Mindig változik, ki van fent: egy jó felnőtt csapat nagyon sokat számít az utánpótlásnak is, mert motivációt ad a gyerekeknek. A szövetségnek az a jó, ha minél több erős klub van.

Amennyire lehet, jelezzük is, ha valahol szakmailag nem azt látjuk, amit kellene. Volt már olyan vidéki klub, ahol jeleztem, hogy figyeljenek oda a dolgokra, mert csúsznak lefelé. Ha valaki megkap egy bizonyos szintű támogatást, akkor igenis legyen széles bázisa, és adjon valamit a csúcsvízilabdának is. Ha nem ad annyit, nem kaphat annyit. Erre figyelünk.

Ha tíz év múlva újra leülünk beszélgetni, ön pedig még mindig a szövetségben dolgozik, mivel lenne elégedett? Mit szeretne addigra látni a magyar vízilabdában?

Azt szeretném, hogy legyenek jó klubjaink, sokan kezdjenek el vízilabdázni, maradjon meg a széles bázis, és a válogatottak legyenek sikeresek. Természetesen a legfőbb cél az olimpiai bajnoki cím elérése, ezen dolgozunk folyamatosan.

címlapkép és fotók: Berecz Valter/Pénzcentrum