Riasztó, ami a magyar iskolákban történik: súlyos etikai problémával szembesülnek az iskolapszichológusok

Milyen most az iskolapszichológusok helyzete Magyarországon? Az elmúlt években ez hogyan változott, és mit várnak a következő időszaktól?

Azt gondolom, hogy e téren nagyon sok az egyéni benyomás, meglátás és tapasztalat, hiszen intézménypszichológusként különböző területeken dolgozhatunk a rendszeren belül. Az iskolapszichológusok mostani helyzetéről ugyanakkor készült egy elég friss és kifejezetten magyar kutatás, aminek az elmúlt évben hozták nyilvánosságra az eredményeit. Az UNICEF Magyarország és az Országos Iskolapszichológiai Módszertani Bázis közös felmérésében több száz iskola vett részt.

Az adatok és a személyes meglátásom szerint is talán az egyik legnagyobb változás az elmúlt években, illetve az iskolapszichológia 20. századi elindulása óta az volt, hogy az iskolapszichológusok munkája sokkal láthatóbbá, fontosabbá vált és a szerepük is lényegesen felértékelődött. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy már egyre kevésbé kérdés, hogy van-e szükség ránk az óvodákban, iskolákban, sőt, úgy vélem, hogy ma már az intézményi élet elengedhetetlen tagjai vagyunk és jogszabályilag is tisztázottabbá váltak a státuszok.

A kérdés inkább az, hogy van-e elég szakember, hogy meg tudjuk-e úgy szervezni a munkánkat, hogy valóban ott tudjunk támogatást adni, ahol a legnagyobb szükség van rá, illetve hogy hogyan tudjuk megvalósítani a gyakorlatban a prevenciót.

Mindezek mellett mit tart még a rendszer legnagyobb problémájának?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy mit tart az iskolapszichológia a rendszer legnagyobb problémájának. A kutatás is kiemelt néhány nehézséget, többek között ide tartozik a túlterheltség, az említett szakemberhiány és az ebből eredő lefedettségi hiányosságok. Bár valóban nem kevés iskolapszichológus van a pályán, a kutatás szerint mégis ezernél több feladatellátási helyen nincsen állandó szakember, illetve a legtöbb kolléga több tagintézmény között ingázik.

Egy teljes állásban dolgozó pszichológus alá 1000 gyerek tartozik, ami nem kevés, de az elmúlt években egyre összetettebb, súlyosabb és komplexebb problémákkal érkeznek hozzánk a gyerekek, mindemellett alapvetően is rendkívül széles feladatkörrel dolgozunk. Nem csak egyéni konzultációink vannak a gyerekekkel, az időnk megoszlik a pedagógusok támogatása, a szülőkonzultációk, a csoportfoglalkozások, az osztályfoglalkozások, az esetmegbeszélések, a teammunkák, a prevenciós programok, az adminisztrációk, a külsős szakemberekkel való kapcsolattartás, a képzések és a különböző programokban való aktív részvétel között. Sokszor mindezek összehangolása, menedzselése sem egyszerű feladat.

Így egyfelől szűk kapacitással igyekszünk ezekben a helyzetekben támogatást adni, másfelől mint említettem, rengetegszer nem egyszerűen „iskolai jellegű” problémákkal találkozunk, hanem olyan esetekkel, amelyek klinikai vagy pszichiátriai ellátást igényelnének, ilyenkor azonban a rendszer túlterheltsége miatt nem feltétlenül van lehetőség a továbbküldésre. Ráadásul a pszichológiai munka nem tisztán egy „beszélgetés”, hanem minden egyes ülés komoly kognitív és érzelmi jelenlétet, felkészülést, jegyzetelést, esetkezelést és adminisztrációt igényel.

Amit még fontosnak tartok kiemelni, hogy az iskolapszichológusok egyik legfontosabb feladata a prevenció lenne, ugyanakkor a gyakorlatban egyre inkább csak az akut esetek „tűzoltása” tud megvalósulni. 

Személyes véleményem szerint rendkívül sokat tudna segíteni, ha lenne lehetőség több prevencióra, több szakmai támogatásra – nem csak a pályakezdők számára –, valamint hatékony és jól működő együttműködésre a szakszolgálatokkal, a gyermekvédelmi rendszerrel és az egészségügyi ellátással. Úgy érzem, hogy erre abszolút van nyitottság a kollégák részéről.

Említette, hogy egy teljes állásban dolgozó pszichológus alá 1000 gyerek tartozik. Egy nap átlagosan hány gyerekkel foglalkoznak? Mekkora terhelést jelent ez a gyakorlatban, és van-e olyan létszám, amely fölött már nem lehet megfelelő minőségben dolgozni?

Erre nincs egyetlen „jó” szám. Létezik ugyan egy jogszabályi létszámnorma, amely 500 fő tanulói létszám mellett fél álláshelyet határoz meg, ez azonban nem azt jelenti, hogy 500 gyermek pszichológiai szükségleteit egy ember fél állásban optimálisan el tudja látni.

Ráadásul a hazai intézménypszichológusok több mint fele egynél több intézményben dolgozik. Úgy vélem, ha valaki három vagy akár négy hely között ingázik, az illetőnek sokkal kevésbé van lehetősége spontán kapcsolatokra, pedagóguskonzultációkra, jelenlétre, nehezebbé válhat a teammunka, több szervezést, adminisztrációt igényel. Emellett pedig nemcsak a hely és a gyermeklétszám számít, hanem az is, hogy milyen korosztályról van szó, mennyi súlyos esettel találkozik egy kolléga egy adott helyen, hogyan működik a tantestület, van-e pszichológusi szoba, van-e szakszolgálati háttér, fejlesztő team, mennyire támogató az intézményi vezetőség.

Ezt nagyon nehéz is lenne összehasonlítani, ugyanakkor személy szerint rendkívül fontosnak tartanám azt, ha mindenhol meg tudna valósulni, hogy az intézménypszichológusnak legyen ideje „csak úgy” jelen lenni. Hogy lássa a gyerekeket a folyosón, ismerje az osztályokat, legyenek úgymond informális kapcsolódásai is. 

Mennyire könnyű ma betölteni az iskolapszichológusi álláshelyeket? Nagy a fluktuáció a területen?

Azt gondolom, hogy a nagyvárosokban és megyeszékhelyeken viszonylag könnyebb állást hirdetni, de a kisebb településeken, hátrányosabb helyzetű régiókban jóval nagyobb a hiány. A pálya megtartó ereje viszont valóban egy komoly kérdés. Éppen a korábban említett tanulmányban az iskolapszichológusok közel fele jelezte, hogy két éven belül valamilyen pályamódosítást fontolgat, és közülük is a fele kifejezetten magát az intézménypszichológusi területet hagyná el.

Sokan vannak esetleg, akik csak tapasztalatszerzésként vállalják az iskolapszichológusi munkát, és később inkább egy magánrendelőben helyezkednek el?

Igen, ez részben igaz, de ennek vannak egyébként természetes szakmai okai is. Egyfelől nagyon sok frissen végzett szakembernek lényegében „csak ez a lehetősége” van, de már a munkába álláskor tudja, hogy később váltani szeretne. Másfelől sokan tényleg iskolapszichológusként szeretnék kezdeni a pályájukat, hiszen az intézményekben rendkívül széles problémakörrel találkozhatnak, ami kiváló gyakorlatszerzési lehetőség.

Gyakori a hibrid megoldás is, hogy bár többen váltanak magánpraxisra, de mellette félállásban maradnak iskolapszichológusok. Ha viszont valaki ezen a területen találja meg a szívvel-lélekkel megélt hivatását, annak tényleg óriási értéke van, mert a munkánk egyik alapja a kapcsolat, így ha sok éven át jelen tudunk lenni ugyanabban az iskolában, akkor abszolút a közösség részévé válhatunk, ahol a gyerekek ismernek bennünket, a pedagógus kollégák tudják, hogyan dolgozunk és a szülők is tisztában vannak vele, hogy kihez fordulhatnak.

Szóba került az előbb, hogy az elmúlt években a gyerekek súlyosabb és komplexebb problémákkal jelentkeznek önökhöz. Mit jelent ez a gyakorlatban?

Régebben az iskolapszichológia jelentős része inkább „klasszikusabb” iskolai problémák köré szerveződött, például beilleszkedési, tanulási nehézségek, magatartási problémák, kortárs kapcsolati problémák, pályaválasztás, teljesítményszorongás – ezek természetesen ma is jelen vannak. De egyfelől változott az iskolapszichológiai munka fókusza, ami azt jelenti, hogy talán egyre inkább – ha sokszor csak elméletben is, de – erősödött az egyénitől a rendszerszintűre való megközelítés.

Az online világ térnyerésével újabb, vagy korábban nem ismert területek is előtérbe kerültek, például a cyberbullying, a képernyőfüggőség vagy az online jelenlét pszichológiai hatásai. A nehézségek könnyebben egymásra is tudnak rakódni, hiszen ma egy gyermek problémája igen ritkán áll meg az iskola kapujában. Lehet, hogy délelőtt történt vele valami az osztályban, mindez délután folytatódott egy üzenetváltásban, este pedig egy csoportos chatben. Ezeket egyszerűen nem lehet leválasztani az iskolai életről. Emellett sokkal láthatóbbá váltak olyan problémák is, mint a neurodivergens gyerekek támogatása, vagy az önsértés, evészavar, illetve komolyabb szorongásos és depresszív tünetek.

Milyen problémákkal keresik fel leggyakrabban az iskolapszichológust a gyerekek? Van olyan probléma, amivel ma már szinte biztosan találkozik egy iskolapszichológus a munkája során?

Alapvetően a szakmai protokollunk alapján hivatalosan bármilyen iskolai élettel kapcsolatos nevelési, érzelmi, viselkedési, beilleszkedési, vagy tanulási nehézség kapcsán fordulhatnak hozzánk a diákok, szülők és pedagógusok, illetve egyre nagyobb hangsúlyt is kap a kollégák és szülők támogatása az utóbbi években, ami szerintem egy rendkívül nagy eredmény. Összességében viszont,

amivel szinte biztosan találkozik egy iskolapszichológus, azok a magatartási, beilleszkedési, figyelmi nehézségek, önértékelési problémák, motiválatlanság, maximalizmus, iskolaérettség és a továbbtanulás kérdései, valamint a szorongás és annak különböző formái.

Az utóbbi években talán a nonszuicid önsértés (falcolás), a digitális identitáskrízis, a FOMO, testképzavarok, illetve identitás- és nemi szerepkereséssel kapcsolatos intenzív szorongások erősödtek fel.

Én egy általános iskolában dolgozom, a hozzám forduló diákok a pszichés nehézségek széles palettájával rendelkeznek, leggyakoribbak amiket említettem is, a szorongással és beilleszkedési nehézségekkel küzdő gyermekek, illetve az indulatkezelési és magatartási problémákkal rendelkező esetek. Gyakori a családban előforduló más betegségek miatti nehézségekkel küzdők jelentkezése, egyre gyakrabban van szükség neurodivergens tünetek felismerésére és megfelelő továbbirányításra, amely azután az iskolában speciális fejlesztést is igényel. Ugyancsak egyre több a családi rendszer tágabb zavara miatt jelentkező családok megjelenése a munkámban. A felsőbb osztályok tanulói jellemzően serdülőkori, önismereti problémákkal, szociális konfliktusokkal vagy tanulási nehézségekkel (érdeklődéshiány, koncentrációzavarok, motivációhiány) keresnek.

Amit látok még, hogy egyre több a beilleszkedési, tanulási, magatartási (BTM) nehézséggel küzdő és a sajátos nevelési igényű (SNI) gyermek. Éppen ezért különösen fontos a gyermekvédelmi felelős, fejlesztőpedagógus, gyógypedagógus, pedagógiai és gyógypedagógiai asszisztens kollégáimmal való közös munka, ahol mindannyian azért tevékenykedünk, hogy az esetleges nehézségekkel küzdő gyermekeket a lehető leghatékonyabb módon tudjuk integrálni, illetve igyekszünk pedagógus kollégáinknak is támogatást adni és segítséget nyújtani, hogy minél inkább megvalósulhasson a differenciált oktatás a tanórák keretein belül.

A bullying mennyire gyakori jelenség a magyar iskolákban?

Rendkívül gyakori. Nemrég tartottam egy előadást, ami bár természetesen nem egy reprezentatív kutatási adat, de sok társadalmi réteget képviselő résztvevő közül kivétel nélkül mindannyian azt jelezték, hogy vagy áldozatként, vagy szemlélőként, vagy akár bántalmazóként volt ebben részük, illetve a már említett UNICEF–OIPMB kutatás is erről ír: az általános iskolai pszichológusok 82%-a találkozik kortársbántalmazással, ami azt gondolom, hogy a valóságban még egy ettől is magasabb arány lehet.

Sajnos a mai napig nagyon nehéz a bullying feltérképezése, így a tényleges előfordulási gyakoriságot valójában csak megbecsülni lehet, mert az önbeszámolón alapuló adatok nem mentesek a módszertani torzításoktól. Ugyanakkor azt tudjuk, hogy határozottan jelen van és ma már abszolút nem egyedi eset, hanem az iskolapszichológusi munka egyik alapfeladata. Gyakran nem is tudunk bullying prevenciót tartani, már rögtön intervenció szükséges.

Egyébként, ha ilyen esetben egyéni megkeresésekről van szó, gyakran nem is az a probléma megjelölése a gyermek részéről, hogy „bántanak”, hanem a szomatikus tünetek, a hangulatingadozás, a csökkent önértékelés, a romló jegyek, vagy pedig valamilyen osztályközösségbeli változás.

Előfordul, hogy nem maga a gyerek kezdeményezi a beszélgetést, hanem a pedagógus vagy a szülő küldi őket az iskolapszichológushoz? 

Abszolút, de igazából bármelyik eshetőség előfordulhat. Ez a kisebb gyermekeknél gyakoribb és teljesen természetes is, hogy akár egy pedagógus kolléga, akár egy szülő észrevesz valamilyen nehézséget, és ezután fordulnak hozzám. A kamaszoknál pedig sokszor inkább gyakori, hogy maguk jelentkeznek az ellátásra.

Alapvetően a magam részéről a munkámban arra törekszem, hogy minél több időt töltsek a folyosókon a szünetekben, hogy a gyerekek ismerjenek, megismerhessenek és tudhassák, hozzám is fordulhatnak bizalommal. A gyerekekkel töltött idő, az őszinteség, az elfogadás, az empátia és a transzparencia jó alapot adhat a bizalmi kapcsolódásnak, ami azt is jelenti, hogy igyekszem számukra egyértelművé tenni, hogy nálam nem kell „jól viselkedni”, nem kell jól megfogalmazniuk, hogy mi a baj, és nem kell attól tartaniuk, hogy megítélem őket. Az iskolapszichológusoknál őszinte, bizalmi légkörben lehet valaki bizonytalan, dühös, szomorú, és lehet olyan is, hogy még ő maga sem tudja pontosan, miért érzi magát rosszul. Ezeknek mind van helye egy ilyen kapcsolatban.

A gyerekek mennyire lettek nyitottabbak az iskolapszichológussal történő beszélgetésekre? Könnyebben kérnek segítséget most, mint korábban?

 Azt gondolom, hogy óvatosan, de kijelenthetjük, hogy nyitottabbak lettek a gyerekek, mivel több szakmai tapasztalat és kutatás is ezt támasztja alá. A személyes tapasztalatom is ez, a tavalyi és az idei évben is számtalan kamasz és kiskamasz kért tőlem segítséget.

És bár az utóbbi években sokat változott a szakma megítélése, az, hogy mennyire számít stigmatizálónak a pszichológushoz járás, több tényezőtől is függ. A teljesség igénye nélkül ilyen a közvetlen környezet, a társadalmi környezet, az életkor, vagy a korábbi tapasztalatok is. Vannak statisztikák arra nézve, hogy városokban, fiatal felnőttek körében szinte teljesen természetes, és a közösségi médiában, podcastekben, cikkekben is egyre többen beszélnek nyíltan terápiás tapasztalataikról, valamint a munkahelyeken is kezd elterjedni a mentálhigiénés támogatás.

Ugyanakkor „megfoghatatlanságuk” miatt – mivel nem egy begipszelt lábról van szó – magukat a mentális problémákat még mindig körülövezi egyfajta bizonytalanság, és sokan félnek attól, hogy „mit szólnak majd mások”.

Éppen ezért véleményem szerint nagy a felelősségünk szakemberként abban, hogy információátadással, nyíltsággal, hitelességgel, elhivatottsággal, prevenciós programokkal, pozitív narratívával képviselve szakmánkat támogatást adhassunk abban, hogy a pszichológushoz járás gondolata ne aggodalmakkal töltse el az embereket, hanem a lélek igazi, felszabadult lélegzetvétele lehessen.

Mi történik akkor, ha egy gyerek olyan problémával érkezik, amely már meghaladja az iskolapszichológus kompetenciáit? Milyen gyakran fordul ez elő?

Ez az egyik legnagyobb rendszerprobléma, és azt hiszem, nekünk, intézménypszichológusoknak is valahol ez a kérdés az egyik legnagyobb etikai dilemmánk. Nagyon fontosnak tartom a biztonságot nyújtó kereteket és azt, hogy átlátható legyen a kollégák és szülők számára is, hogy az én végzettségem pontosan milyen munkavégzésre jogosít.

Az iskolapszichológusok úgymond primer prevenciós és tanácsadási keretek között dolgoznak, ami azt jelenti, hogy hivatalosan 5–10 alkalommal találkoznánk egy gyermekkel, és azt sem terápiás, hanem tanácsadói vagy szupportív keretek között. Az a hivatalos folyamat, hogy amennyiben klinikai szintű zavar (súlyos depresszió, anorexia, akut szuicid veszély, bántalmazás stb.) merül fel, az iskolapszichológus feladata az ellátási lánc elindítása, ahol az adott esettől függően a szülők, a pedagógusok, a szakszolgálat, a gyermekjóléti szolgálat vagy kórházi ellátás felé teszünk javaslatot, vagyis oda irányítjuk az adott gyermeket.

Ugyanakkor ha egy gyermek nehézsége meghaladja az én képzettségem szerinti tudásomat, és továbbküldeném más segítő szervezethez, több akadályba is ütközöm.

Vagy nehezen megoldható a szülők számára az alkalmakra járás a mobilitási nehézségek miatt, vagy hónapokkal később tudnák csak fogadni a családot. Természetesen a nagyon akut esetekben, mint egy bántalmazás vagy egy akut szuicid veszély, hamarabb van lehetőség a közbelépésre, de a család jellemzően ilyenkor hosszú várólistákkal, férőhelyhiányokkal, túlterhelt szakellátással találkozik.

Így gyakran van példa arra, hogy a rendszeres szupervízió mellett egy klienssel találunk egy kompetenciahatáraimon belül lévő konzultációs célt, és szupportív jelenléttel mellette állok, amíg meg nem találjuk számára a legmegfelelőbb szakembert.

Az iskolapszichológus ebben az esetben egy nagyon fontos „híd” lehet, hiszen segít felismerni a problémát, segít megtartani a gyermeket és a családot az átmeneti időszakban, valamint együttműködik a pedagógusokkal is.

Mit gondol, mi veszélyezteti ma legjobban a gyerekek mentális egészségét?

Ha általánosságban magáról a mentális egészségről beszélünk, sokszor elfelejtjük, vagy talán nem is tudatosítjuk azt a gondolatot, amit a WHO is megfogalmazott, miszerint az egészség nem csupán a betegség hiánya, hanem a teljes testi, lelki, szellemi és szociális jóllét állapota. Ez viszont talán elsőre megijeszthet bennünket, hogy ennek alapján elvileg csak akkor lehetünk teljesen egészségesek, ha testi szinten odafigyelünk a megfelelő táplálkozásra, pihenésre, mozgásra; szociális szinten jól működő emberi kapcsolatokkal rendelkezünk, amelyek támogatáson, elfogadáson alapulnak; spirituális szinten van reménységünk, tudjuk, mit jelent számunkra az élet, mi az értelme; az érzelmeinket képesek vagyunk felismerni, megélni, kifejezni; rendben vagyunk a környezetünkkel és körülményeinkkel; illetve pszichológiai síkon képesek vagyunk pozitív gondolkodásra, meg tudunk birkózni az élet normális stresszhelyzeteivel, alkalmazkodóképesek vagyunk, hatékonyan tudunk tanulni, dolgozni, fejlődni, beilleszkedni, fel tudjuk ismerni és ki tudjuk bontakoztatni a képességeinket, valamint meg tudjuk élni az elfogadást és szeretetet.

De ha tudatában vagyunk, hogy mi hat a mentális egészségre, mi az, ami veszélyeztetheti – mind felnőtt, mind gyermekkorban –, az magában hordozza azt is, hogy mennyire sok lehetőségünk van arra, hogy napról napra tehessünk érte. Tehát igen, igaz, hogy sok minden befolyásolhatja és alakíthatja a mentális jóllétet, de ez nem azt jelenti, hogy minden helyzet veszélyes. Inkább azt jelenti, hogy mennyi lehetőségünk van felismerni, kísérni és támogatni a mentális egészségünket, és hogy erre lehet érzékenységünk, tudatosságunk, nyitottságunk és ennek alapján eszközeink és védőfaktoraink.

Ezen kívül pedig tudatosítsuk azt, hogy bár a gyermekek nem „kis felnőttek”, tehát idegrendszeri, érzelmi fejlődésükben sérülékenyek, de elképesztően rugalmasak. A mentális egészséget ráadásul nem egyetlen tényező „rontja el”, hanem sok-sok apró kis „repedés” tartós, gyakori, intenzív találkozása, viszont ezzel szemben a mentális egészség feljeszthető, tanulható és a kapcsolódás lehetősége már önmagában is gyógyító.

Ugyanakkor, ha mégis ki kellene emelnem néhány területet, veszélyeztető tényezőnek leginkább az információs túlterhelést, az állandó készenlétet, az állandó online jelenlétet, a valódi minőségi szabadidő és mozgás hiányát, a kapcsolati elszegényesedést és a kortárs kapcsolati problémákat látom.