Elképesztő trükkel láncolják magukhoz a vendégmunkásokat a magyar cégek: hiába lenne pénz, ezért nem akarják a magyarok bérét emelni

Ifjabb Bárány László, a Master Good ügyvezető igazgatójának ismert kijelentése szerint külföldi munkaerő nélkül nem épülhetnek fel az új hazai gyárak. Tény, hogy a vendégmunkás-szabályozás hirtelen, felkészülési idő nélküli szigorítása megkezdett beruházásokat sodor veszélybe, és csorbítja a jogbiztonságot. Ugyanakkor a vendégmunkások démonizálása is alaptalan, hiszen a Magyarországon dolgozó mintegy 107 ezer külföldi a foglalkoztatottak alig több mint két százalékát teszi ki, ami elmarad az uniós átlagtól - hívja fel a figyelmet a G7 elemzése.

A probléma gyökere az, hogy a munkaerőhiányt szinte kizárólag a vállalatok visszajelzései alapján határozzák meg. A gyárak egy részében valóban magas a fluktuáció, ám ez a munkagazdaságtan szabályai szerint nem munkaerőhiányt, hanem megtartási nehézséget jelent. Ennek okai közismertek, így például az alacsony bérek, a megterhelő műszakrend, a fizikai megterhelés és a hiányos vezetési kultúra.

A vendégmunkások ráadásul nem a jobb munkamoráljuk miatt bizonyulnak stabilabbnak, hanem azért, mert a munkáltatóhoz kötött engedélyük miatt jogilag gyakorlatilag röghöz kötöttek. A kiszolgáltatott külföldi munkaerő alkalmazása így nem valódi megoldás, csupán a strukturális problémák kezelésének elkerülése.

A statisztikák szintén cáfolják a munkaerőpiac teljes kimerülését. A potenciális hazai munkaerő-tartalék, vagyis a munkanélküliek, az alulfoglalkoztatottak és a dolgozni kívánó inaktívak tábora meghaladja a 300 ezer főt, ami a hazai vendégmunkás-állomány közel háromszorosa.

Bár ez a réteg nehezen mozgósítható, a hazai ellátórendszer szisztematikusan láthatatlanná is teszi őket. Az Európai Unióban kirívóan rövidnek számító, legfeljebb 90 napos álláskeresési járadék lejárta után ugyanis sokan egyszerűen kikerülnek a nyilvántartásból, így magukra maradnak a munkaerőpiacon.

A hazai vállalatok többsége valójában nem abszolút létszámhiánnyal, hanem az általuk kínált bérek és munkakörülmények melletti munkaerőhiánnyal küzd. Gyakori munkaadói érv, hogy a bérköltségeket nem lehet egy bizonyos szint fölé emelni, ami vállalati döntésként érthető, de nem jelent gazdasági törvényszerűséget.

A Master Good csoport például jelentős, több tízmilliárd forintos nyereséget termel, komoly osztalékot fizet, miközben milliárdos állami támogatásban is részesül.

Egy érdemi béremelés a profitjuknak csupán elenyésző részét emésztené fel. Éppen ezért különbséget kell tenni aközött, hogy egy cég objektíve képtelen többet fizetni, vagy a jelenlegi profitelvárásai miatt egyszerűen nem áll érdekében. A gazdaságpolitikának, különösen a közpénzek elosztásakor, ezt a különbségtételt világosan érvényesítenie kellene.

A külföldi munkavállalók jelenlegi magyarországi foglalkoztatása nagyrészt a kiszolgáltatottságra épül. Ha a vendégmunkások a hazai dolgozókkal azonos alkupozícióba kerülnének, például garantálnák számukra a szabad munkahelyváltás lehetőségét vagy a kötelező lakhatási minimumfeltételeket, ez a foglalkoztatási modell azonnal megdrágulna. Ez a lépés egyértelműen megmutatná, hogy a jelenlegi rendszer versenyelőnye alapvetően a jogi aszimmetriából fakad.

Sokan a nyugat-európai példákra hivatkozva érvelnek a vendégmunka mellett, ám ott a külföldi munkavállalókat magasabb termelékenységű gazdasági környezet, erős kollektív érdekérvényesítés és kiterjedt jóléti rendszer fogadja.

Csehországban például lényegesen magasabb a külföldi dolgozók aránya, a bérek mégsem csökkentek, mivel az ottani ipar szerkezete jóval termelékenyebb. Ha Magyarország csupán az alacsony hozzáadott értékű összeszerelő üzemek fenntartására használja a külföldi munkaerőt, akkor nem a nyugati fejlődési pályát követi, hanem tartósan beragad a gazdasági ranglétra legalsó fokára.

A megoldás nem a magyar betanított munkások és a külföldi dolgozók szembeállítása. Rövid távon a munkajogi minimumok következetes betartatására, átmeneti kvótákra és a beruházások jogbiztonságának szavatolására van szükség.

Középtávon érdemi felnőttképzést, mobilitási és bérlakásprogramokat kell indítani, míg az állami támogatásokat szigorú bér- és termelékenységi vállalásokhoz kellene kötni. Hosszú távon a gazdaságpolitikának szakítania kell a kizárólag az alacsony képzettségű összeszerelésre optimalizált szerkezettel.

A valódi kérdés nem az, hogyan biztosítsunk olcsó munkaerőt a jelenlegi gyáraknak, hanem az, hogy milyen típusú iparra kívánjuk építeni a jövő gazdaságát.