Rengeteg magyar fiatalt csap arcul a valóság: ezért nem lesz soha akkora vagyonuk, mint szüleiknek, nagyszüleiknek

A fejlett nyugati gazdaságok vagyoni eloszlása az elmúlt évtizedekben drasztikus, és a jelenlegi folyamatok alapján visszafordíthatatlannak tűnő átrendeződésen ment keresztül. A rendelkezésre álló makrogazdasági adatok egyértelműen rávilágítanak arra, hogy a javak koncentrációja soha nem látott mértékben tolódott el a legidősebb demográfiai csoportok irányába.

Ezt a jelenséget az uralkodó közbeszéd gyakran próbálja a puszta megtakarítási hajlandósággal vagy a felelős személyes pénzügyi döntésekkel magyarázni, a valóság azonban az, hogy egy szigorúan determinált, megismételhetetlen történelmi és makrogazdasági konjunktúra tette lehetővé ezt a páratlan tőkefelhalmozást. Erre a fundamentális problémára hívja fel a figyelmet a Washington Post egyik elemző cikke.

Mint írják, a „baby boomer” generáció – vagyis az 1946 és 1964 között születettek – ma már több mint 85 billió dolláros eszközállomány felett diszponál, amivel toronymagasan a történelem legvagyonosabb korosztályává vált, olyan gazdasági feltételrendszert kihasználva, amelyet a soron következő generációk számára szinte lehetetlen lesz reprodukálni.

Így gazdagodtak soha nem látott tempóban a korábbi generációk

Edward Wolff, a New York-i Egyetem (NYU) közgazdász professzora a National Bureau of Economic Research számára készített tanulmányában az 1983 és 2022 közötti négy évtizedet vizsgálva mutatta ki ennek a gazdagodásnak az ívét. Az adatok rávilágítanak arra, hogy 1983-ban az akkori fiatal boomerek vagyoni szempontból még a legszegényebb rétegek közé tartoztak. Későbbi, robbanásszerű tőkefelhalmozásuk titka két pragmatikus tényezőre: az időzítésre és az időre vezethető vissza.

Olivia Mitchell, a Pennsylvaniai Egyetem Wharton Schooljának üzleti gazdaságtan professzora szerint a siker kulcsa az volt, hogy ez a generáció az aktív éveit a folyamatos és erős gazdasági növekedés, az emelkedő termelékenység és a kifejezetten magas reálbérek évtizedeiben töltötte.

A legfontosabb kereső és megtakarító éveik egybeestek az 1980-as és 1990-es évek hosszú tőkepiaci szárnyalásával, valamint a 2008-as nagy gazdasági világválságot követő fellendüléssel. Mindeközben lényegesen alacsonyabb felsőoktatási és egészségügyi költségekkel szembesültek, és kedvező adópolitikát, többek között alacsonyabb tőkenyereség-adót élvezhettek.

Ezzel a kivételes szerencsével szöges ellentétben áll a fiatalabb generációk indulása. Jeremy Ney, a Columbia Egyetem üzleti karának professzora rámutat, hogy az Y-generáció (millenniumiak) és a Z-generáció sorozatos makrogazdasági sokkokat szenvedett el: a dotkom-lufi kipukkanását, a 2008-as hitelválságot, majd a koronavírus-járvány gazdasági bénultságát. Ennek eredményeképpen egy átlagos 30 éves millenniumi ma kétszer akkora adósságteherrel rendelkezik, mint egy boomer ugyanilyen idős korában.

Az oktatási hitelek és a gyermekgondozási költségek az 1980-as évek közepe és 2011 között nagyjából megkétszereződtek, ami drasztikusan szűkítette a megtakarításra és befektetésre fordítható szabad tőkét. Ney megállapítása szerint míg 1940-ben 90 százalékos esélye volt annak, hogy valaki többet fog keresni a szüleinél, egy ma született gyermek esetében ez már csupán egy pénzfeldobás esélyével, 50 százalékkal egyenértékű. Ez a bizonytalanság a befektetési hajlandóságra is rányomja a bélyegét: a fiatalok sokkal kockázatkerülőbbek, a Z-generáció a szakértő szerint egyszerűen "nem veszi meg a mélypontokat" a tőzsdén, mert túlzottan fél a piac volatilitásától.

Ezért tűnnek olyan tőkeerősnek szüleink, nagyszüleink

A vagyoni szakadék legmarkánsabb tétele egyértelműen az ingatlanpiac. A boomerek vagyonának mintegy harmadát a saját tulajdonú, tehermentes ingatlanok jelentik. Annamaria Lusardi, a Stanford Egyetem szakértője hangsúlyozza, hogy ez a generáció fiatalon, rendkívül nyomott árakon tudott belépni a piacra, majd a 2008 utáni és a pandémia alatti alacsony kamatkörnyezetben kedvezően tudta refinanszírozni a meglévő hiteleit. Hogy a kontraszt mennyire éles: az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed adatai szerint 1976 első negyedévében – amikor a legidősebb boomerek 30 évesek voltak – a medián lakásár 42 800 dollár volt, ami az inflációt figyelembe véve ma mindössze 242 400 dollárnak felelne meg.

Ezzel szemben 2024 második negyedévében a valós medián lakásár 410 800 dollár volt. Ennek egyenes következménye, hogy az első lakásvásárlók tipikus életkora a nyolcvanas évekbeli húszas éveik végéről mára történelmi csúcsra, 40 évre tolódott ki.

Bár Michael Walden, az Észak-Karolinai Állami Egyetem professzor emeritusa szerint ebben szerepet játszik a fiatalok megváltozott attitűdje is – sokan nem akarnak bajlódni a felújítással, inkább bérelnek, vagy kivárnak a tökéletes otthonra, ahelyett, hogy megvennének egy kompromisszumos "kezdőházat" –, a makrogazdasági realitás az, hogy a jelenlegi, 6 százalék feletti tartós jelzálogkamatok mellett a belépési küszöb sokak számára egyszerűen megugorhatatlan.

A fiatalokat sem kell félteni

A fentebb leírtaknak némileg ellentmondva a The Guardian arról ír, hogy a munkaerőpiacra frissen belépő legfiatalabb korosztály bérezési dinamikája teljesen rácáfol a széles körben elterjedt pesszimizmusra.

A Resolution Foundation kutatóintézet legfrissebb adatai alapján az 1990-es évek vége és 2012 között született Z-generáció tagjai 24 éves korukra magasabb fizetést visznek haza, mint az 1950-es évek óta bármelyik megelőző korosztály tagjai ugyanebben az életkorban.

Charlie McCurdy, az intézet vezető közgazdásza kiemelte, hogy bár az elmúlt évtizedet a millenniumi generáció drasztikus életszínvonal-stagnálása dominálta – ők voltak az első olyan generáció a modern gazdaságtörténetben, amelynek nem volt magasabb a szabadon elkölthető jövedelme, mint a szüleiknek –, a Z-generáció a munkaerőpiacon egy határozott "mini bérrobbanást" tapasztal meg.

A számok pragmatikus képet mutatnak: a késő 90-es években születettek 24 éves kori reálbére – az inflációs hatásokat kiszűrve – 12 százalékkal haladja meg azt a szintet, amit a késő 80-as években született Y-generációsok kerestek ennyi idősen. Ez a markáns jövedelemnövekedés nem egyenletesen oszlik el, hanem kifejezetten a bérskála alján lévőket húzta fel a leginkább.

A kutatás rávilágít, hogy a legkisebb keresetűek – az alsó 10 százalék – körében 2012 és 2025 között reálértéken 36 százalékos bérnövekedés történt, ami elsősorban a minimálbérek 2016 óta tartó, agresszív és strukturális emelésének köszönhető. A medián sávban elhelyezkedő 22-29 évesek órabére ugyanebben az időszakban 15 százalékkal nőtt, jelentősen túlszárnyalva a harmincas éveikben járók 4 százalékos, illetve a teljes munkavállalói bázis 11 százalékos bérnövekedését.

Ugyanakkor a Guardian által ismertetett jelentés ellensúlyozza is a hurráoptimizmust, és felhívja a figyelmet az ezen eredményeket fenyegető, kifejezetten súlyos kockázatokra:

A magasabb geopolitikai feszültségek, különösen a közel-keleti konfliktusok nyomán kialakuló inflációs nyomás és a gyengébb általános gazdasági növekedés hamar felemésztheti ezeket a reálbér-emelkedéseket.

Ennél is kritikusabb azonban a generáción belüli drasztikus leszakadás problémája. A kutatás arra figyelmeztet, hogy jelenleg mintegy egymillióra tehető az úgynevezett NEET-fiatalok száma (16 és 24 év közöttiek, akik nem vesznek részt sem az oktatásban, sem a foglalkoztatásban, sem semmilyen képzésben).

Alan Milburn volt brit miniszter arra hívta fel a figyelmet, hogy érdemi és azonnali kormányzati beavatkozás nélkül ez a szám a 2030-as évek elejére 25 százalékkal, 1,25 millió főre ugorhat, ami egy konkrét "elveszett generáció" kialakulásával fenyeget. A Resolution Foundation konklúziója egyértelmű: a Z-generáció egy jelentős részének a karrierje nemhogy lendületesen indult volna, hanem el sem kezdődött, ami évtizedekre meghatározó, súlyos szociális kihívást jelent.

Összegzés és magyar kontextus

Bár az itt leírtak elsősorban az amerikai és brit viszonyokat veszik figyelembe, a generációk közötti szakadékokról több aspektust figyelembe véve is írtunk már a Pénzcentrumon, már ami a magyar társadalmat illeti:

Ráadásul a magyar viszonyokat a szocio-kulturális tényezők is erőteljesen befolyásolják. Erről a NapiChart című videósorozatunk egy pár hónappal ezelőtti adása értekezett:

Mindezek ellenére úgy gondoltuk, makrogazdasági kitekintőnk mindenképpen hasznos lehet, hiszen rengeteg tévhit kering arról a mai napig, hogy tulajdonképpen mely társadalmi rétegek számítanak kiváltságosnak, vagy éppen hendikeppeltnek. Az egymásra mutogatás helyett a igyekeztünk rámutatni arra, hogy a valóság - mint a legtöbb esetben -, bizony ebben a kérdésben sem fekete-fehér.

A Z-generáció munkaerőpiaci pozíciója és induló jövedelemtermelő képessége – szigorúan a bérszínvonalat tekintve – kétségtelenül javult a poszt-2008-as válságévekben induló elődjeikhez képest. Ez a havi szintű jövedelmi többlet azonban teljesen elértéktelenedik a vagyoni felhalmozás kontextusában. A boomerek történelmi léptékű, behozhatatlan előnye ugyanis nem a havi bérükből, hanem a birtokolt eszközök – ingatlanok és részvények – brutális és irreverzibilis felértékelődéséből fakad.

A jelenlegi struktúrában a fiatalok hiába rendelkeznek magasabb relatív induló bérrel, ha ez a tőke az eszközinfláció (például az elszabadult ingatlanárak és jelzálogkamatok) miatt képtelen vagyontárgyakba konvertálódni. A generációs feszültség gyökere tehát nem egyszerűen a fizetések mértékében, hanem a tőkehozam és a munkajövedelem közötti végérvényesen felborult arányokban keresendő.