Ennyi volt? Szomszédos országba menekíthetik a termelést a magyar cégek a vendégmunkás-szigor miatt

A június 5-től érvényes módosítás értelmében az Európai Unión kívülről érkező munkavállalók esetében szinte kizárólag a nehézkes és bürokratikus foglalkoztatási célú tartózkodási engedélyek megszerzése maradt mint opció. A piaci szereplők ezt a gyakorlatban vendégmunkásstopként élik meg, ami egybevág az intézkedés politikai üzenetével.

A HR-szolgáltatók sorra jelezték, hogy a lépés figyelmen kívül hagyja a gyártóvállalatok valós problémáit. A feszültség akkor érte el a csúcspontját, amikor a Master Good csoport vezetője kijelentette, hogy elegendő vendégmunkás hiányában kénytelenek lesznek leállítani egy 120 milliárd forintos beruházást - írja a G7.

A felháborodás oka, hogy a korlátozás a magyar gazdaság egyik legérzékenyebb pontját érintette, a hazai munkaerőpiac ugyanis komoly mennyiségi és minőségi korlátokba ütközött. Mennyiségi szempontból a hazai munkaerő-tartalék gyakorlatilag kimerült, mivel a 15 és 64 év közötti lakosság foglalkoztatottsági rátája meghaladja a 75 százalékot, vagyis lényegében mindenki dolgozik, aki tud és akar.

Hiába jeleznek a statisztikák regionális munkanélküliséget, a cégvezetők tapasztalatai szerint a regisztrált álláskeresők jelentős része alkalmatlan a feladatok ellátására, vagy nem hajlandó még a legegyszerűbb betanított gyári munkát sem elvállalni. Emellett a belföldi munkaerő-mobilitás is rendkívül alacsony, ráadásul aki hajlandó volt költözni a magasabb bér reményében, az már jórészt Nyugat-Európába vándorolt.

Ennél is nagyobb nehézséget jelent a minőségi probléma, vagyis a rendkívül magas fluktuáció. A gyárakban az újonnan felvett hazai dolgozók jelentős része igen gyorsan lemorzsolódik. A stabil működéshez a munkavállalók legalább 85 százalékos állandó magjára van szükség, ám a fennmaradó 15 százalék folyamatos cserélődése óriási szervezeti és anyagi terhet ró a vállalatokra. Az ázsiai vendégmunkások éppen ezt a helyzetet stabilizálták azzal, hogy megbízhatóan beépültek a törzsgárdába. Ha ők eltűnnek a rendszerből, a stabil állomány aránya kritikus szintre süllyedhet, ami a hatékonyság drasztikus visszaesésével járhat.

Bár a politikai érvelés szerint a külföldiek leszorítják a belföldi béreket, a piac szerint ez a feltételezés téves. A vendégmunkásoknak ugyanis ugyanazt az alapbért kell kifizetni, mint a hazaiaknak, ráadásul a toborzásuk, az utaztatásuk és az elszállásolásuk komoly pluszköltséget jelent a munkaadóknak. Alkalmazásuk mégis kifizetődő, mert hajlandóak többet dolgozni, és megbízhatóbbak. A kormány abban bízik, hogy a vendégmunkások kiszorításával a vállalatok rákényszerülnek a bérek emelésére és a hazai tartalékok mozgósítására. A cégek szerint azonban ez illúzió, mert bár rövid távon elindulhat egy helyi bérlicit a megmaradt dolgozókért, ennek gyorsan gátat szab a vállalatok teherbíró képessége, új munkaerőt pedig fizikai értelemben sem lehet előteremteni.

Kónya István, a Budapesti Corvinus Egyetem és a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont tudományos tanácsadója szerint a bérfelzárkózás valódi feltétele nem a munkaerő mesterséges korlátozása, hanem a magasabb hozzáadott értékű munkahelyek megteremtése és az oktatás fejlesztése. Ez azonban rendkívül lassú folyamat. Ráadásul a magasabb szintű pozíciók létrehozása a vállalatok szerint elválaszthatatlan a betanított állomány növelésétől, hiszen egy új beruházásnál a mérnöki munkakörök mellett az alapszintű feladatokat is el kell látnia valakinek. Nyugat-Európa már évtizedek óta külföldi munkavállalókkal végezteti el azokat a feladatokat, amelyeket a helyiek már nem vállalnak el, így a hazai cégek szerint Magyarország sem spórolhatja meg ezt a fejlődési lépcsőfokot.

A jelenlegi helyzet legnagyobb veszélyét a kiszámíthatatlanság jelenti. A gasztronómiai és egyéb gazdasági szereplőknek mindössze néhány hónapjuk maradt felkészülni egy olyan horderejű szabályozási fordulatra, amely alapjaiban rengeti meg a munkaerő-ellátásukat. Bár hosszú távon az automatizáció valóban csökkentheti a fizikai munkások iránti igényt, ez a technológia a legtöbb ágazatban még nem tart ott, hogy kiváltsa az emberi munkaerőt. A termelés külföldre, például Szlovákiába történő áttelepítése pedig a legtöbb hazai középvállalat számára még nem jelent reális opciót.

A piaci szereplők most abban bíznak, hogy a kormányzat előbb-utóbb elválasztja egymástól a politikai kommunikációt és a gazdasági realitást. Abban reménykednek, hogy olyan kompromisszumos megoldás születik, amely szigorú keretek között ugyan, de továbbra is lehetővé teszi a külföldi munkaerő bevonását azokon a területeken, ahol a hazai ipar működése enélkül fenntarthatatlanná válna.