Durva, ami kiderült a milliókat fojtogató gazdasági válságról: ezzel nagyon kevesen számolnak, amikor beüt a krach

Az elmúlt évek válsághullámai alapjaiban formálták át a világgazdaságot. A koronavírus-járvány hirtelen zárta le a csaknem egy évtizedes növekedési ciklust, azóta pedig olyan geopolitikai feszültségek és bizonytalanságok sora követte egymást, amelyek tovább mélyítik a gazdasági törésvonalakat.

Nemrég beszámolt arról, hogy a fejlett államok példátlan mértékű eladósodottsággal küzdenek, egy friss IMF-jelentés pedig azt is kimutatta, hogy a G20-országok gazdasági növekedése 2030-ig a 2009-es pénzügyi válság óta nem látott mélypontra süllyedhet az IMF legfrissebb jelentése szerint. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) előrejelzése alapján a világ húsz legnagyobb gazdasága (G20) évente átlagosan mindössze 2,9 százalékkal bővülhet 2030-ig, ami rendkívül gyenge középtávú kilátásnak számít.

Az olyan, világpiaci folyamatoknak erősebben kitett gazdaságok számára, mint Magyarország, pedig különösen aggasztó, amikor a szakértők és döntéshozók egyre gyakrabban beszélnek a lassulásról, bizonytalan kilátásokról ne adj' Isten a szükségessé váló megszorításokról. A magyar gazdaság történetében többször is bebizonyosodott, hogy a globális pénzügyi hullámzások nem maradnak következmények nélkül: elég csak felidézni a 2008-as válság emlékét, amely egyszerre döntötte romba a forint árfolyamát, szorította sarokba a lakosság jelentős részét és kényszerítette az országot súlyos nemzetközi hitelmegállapodások megkötésére.

A külföldi tőke kiáramlása, a devizahitelek instabilitása, a fiskális mozgástér drámai beszűkülése mind olyan tényezők voltak, amelyek hosszú évekre meghatározták a gazdaságpolitika lehetőségeit és a társadalom mindennapi életét.

A recesszió fogalma tehát a legtöbb ember számára negatív tartalmú: visszaesést, munkanélküliséget, bizonytalanságot, vállalati csődöket idéz fel. Mégis, időről időre felmerül a kérdés, hogy a gazdasági visszaeséseknek lehetnek-e pozitív, rendszerépítő hatásaik.

A hosszú, megszakítás nélküli növekedési időszakok ugyanis nemcsak jólétet teremtenek, hanem veszélyes torzulásokat is előidézhetnek. Több mint másfél évtized telt el az utolsó globális recesszió óta, és ez a szokatlan stabilitás már önmagában hordozza a következő válság magvait.

A Pénzcentrumon egyébként rendszeresen foglalkozunk a gazdasági válságok mögött meghúzódó háttérfolyamatokkal. A hagyományos piaci elemzések mellett egy korábbi cikkünkben például bemutattunk néhány szokatlan, de meglepően jó gazdasági jelzőt, mint a „bordélyindex” vagy a „stripper index”, amelyek a vendéglátás és szórakoztatóipar visszaeséséből következtetnek a fogyasztói bizalomra. Hasonlóképp a „sörindex” és a „rúzsindex” is azt mutatja, hogy az emberek bizonytalan időszakokban inkább visszafogják kiadásaikat, és kisebb luxuscikkekre költenek. 

Ugyanakkor, bár a gazdasági krízis elsőre olyasminek tűnhet, aminek csak árnyoldalai vannak, a gazdasági logika és a történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy ez korántsem ilyen fekete-fehér - legalábbis erre hívta fel a figyelmet friss videós elemzésében a The Economist portál.

Mint említik: hosszabb fellendülések során az emberek egyszerűen elfelejtik, hogy a gazdaság ciklikus.

Ilyenkor a veszélyérzet csökken, a kockázatvállalás nő, a befektetők egyre inkább a magas hozamú, de bizonytalanabb eszközöket keresik.

Például az amerikai háztartások vagyonának harmada ma már részvényekben van, ami történelmi rekord. Amennyiben a jelenlegi mesterségesintelligencia-láz egyszer csak kifulladna vagy kiderülne, hogy a vártnál kevesebb értéket teremt, a korrekció nagyon széles társadalmi rétegeket érintene fájdalmasan. A túlzott kockázatvállalás árát mindig a visszaesés idején fizeti meg a gazdaság.

A recessziók hiánya azonban nemcsak a befektetők viselkedését változtatja meg, hanem a kormányokét is. A döntéshozók hajlamosak azt sugallni, hogy minden baj megelőzhető megfelelő állami beavatkozással. Így egyre több szektort ígérnek megmenteni baj esetén, egyre több garanciát vállalnak.

EZ IS ÉRDEKELHET

Zsiday Viktor szerint a magyar gazdaság számára egyetlen út maradt: meg kell lépni, mielőtt túl késő lesz

Európa gazdasági présbe került: miközben technológiai téren egyre jobban lemarad az USA mögött.

Az Egyesült Államok ma már hatalmas mennyiségű lakossági bankbetétet biztosít, és a jelzáloghitelezők is állami védelem alatt állnak, ha az adós nem fizet. A függő állami kötelezettségek összértéke több mint 130 billió dollárra rúg, ami az amerikai GDP majdnem ötszöröse. Ha egyszerre több területen jelentkeznének problémák, felmerül a kérdés: egyáltalán képes volna-e a kormányzat mindenkit megmenteni? A „mindent megmentünk” logikája könnyen önmaga csapdájává válhat, hiszen minél nagyobb a mentési ígéret, annál nagyobb az államszintű sérülékenység.

A hagyományos közgazdasági gondolkodás egy része, például az osztrák közgazdász Joseph Schumpeter által is képviselt irányvonal azt állítja, hogy a recessziók a kapitalizmus természetes tisztulási folyamatai.

A gyengén teljesítő vállalkozások ilyenkor kiszorulnak, a tőke termelékenyebb ágazatokba vándorol, a munkaerő pedig oda áramlik, ahol valós kereslet mutatkozik.

Ez a „kreatív rombolás” hosszú távon hatékonyabb gazdasági szerkezetet eredményez. Schumpeter ugyanakkor soha nem jutott el odáig, hogy recessziót kellene mesterségesen kiváltani; csupán azt hangsúlyozta, hogy a túlzott állami beavatkozás akadályozza a gazdaság természetes alkalmazkodását.

Erre jó példa volt a Covid–19 időszaka. Európában a kormányok megpróbálták a recessziót mesterségesen kivédeni azzal, hogy munkahelyeket védtek meg: tömegek kerültek államilag finanszírozott bértámogatási programokba. Az Egyesült Államok ezzel szemben hagyta, hogy a munkahelyek megszűnjenek, viszont közvetlen készpénztámogatást adott az embereknek.

Az amerikai munkanélküliség 15 százalékig ugrott, ami közel kétszerese volt az európainak, ám a munkaerő gyorsabban alkalmazkodott: a dolgozók tömegesen hagyták el azokat az ágazatokat és helyszíneket, ahol a kereslet eltűnt, és olyan területekre áramlottak, ahol új igény jelent meg, például az elővárosokba vagy a kiszállítási szolgáltatásokhoz. A becslések szerint a munkaerő-átcsoportosítás mértéke Amerikában kétszer akkora volt, mint Európában. Ez a fájdalmas, de hatékony alkalmazkodás hosszabb távon erősebb munkaerőpiacot eredményezett.

Mindez nem jelenti azt, hogy a recessziók jók vagy kívánatosak lennének. Komoly szenvedéssel járnak, és előre lehetetlen megmondani, hogy inkább tisztító erejűek lesznek-e, mint a 2020-as válság, vagy inkább tartós károkat okoznak, mint a 2008-as amerikai pénzügyi összeomlás. Ahogy természetesen a globális válságok sem egyforma mértékben érintik az egyes országok gazdaságait. Ami a hazai inflációt illeti, a témát alaposabban is körüljártuk a NapiCsárt című videósorozatunk egyik adásában:

Mindenesetre, amikor egy hosszabban tartó krízishelyzetben az emberek az elégedetlenségüket fejezik ki, nem árt, ha belegondolnak: nemcsak a válság, hanem az arra adott válaszlépések is összetett hosszútávú hatásokkal járnak.

Ha a kormányok mindenáron el akarják kerülni a visszaeséseket, és mesterségesen fenntartani a látszólagos növekedést, akkor következetesen engedniük kellene a gazdaság természetes szelekcióját is. Ha mindent meg akarnak menteni, a rendszer egyre több támogatást igényel, egyre törékenyebbé válik, és egy idő után elérkezhet az a pont, amikor az állam már nem tudja teljesíteni a saját ígéreteit.

A recessziók tehát nem csupán fájdalmas események a gazdaság életében, hanem olyan szükségszerű korrekciók is lehetnek, amelyek nélkül a növekedés és a stabilitás könnyen illúzióvá válik. Az igazi kérdés nem az, hogy jó-e a recesszió, hanem az, hogy képesek vagyunk-e a veszteségek mellett felismerni a hosszú távú szerkezeti előnyöket, és hogy a kormányok hajlandók-e elfogadni: a gazdaság nem tartható mesterségesen örök konjunktúrában.