Végleg befellegzett a megszokott világrendnek? Az Egyesült Államok lépése mindent a feje tetejére állít

A nemzetközi fejlesztéspolitika olyan korszakhatárhoz ért, ahol a korábbi segélyalapú logika gyorsan veszít a jelentőségéből. A támogatási döntéseket ma már egyre inkább a donorországok saját költségvetési és geopolitikai érdekei alakítják. Ezt a folyamatot felerősítette az Egyesült Államok korábbi iránymutatása is, amely jelentősen visszavágta a fejlődő országoknak nyújtott támogatásokat. A szakértők arra figyelmeztetnek, hogy a kieső állami forrásokat a magántőke nem fogja automatikusan pótolni. Számos afrikai, ázsiai és latin-amerikai projekt ugyanis túlságosan kockázatos a nemzetközi befektetők számára. Sok esetben pedig egyszerűen nincsenek olyan előkészítettségi állapotban, hogy üzleti alapon finanszírozhatók, azaz bankképesek legyenek.

A hagyományos Észak-Dél viszonyrendszer emiatt már nem tükrözi a valós gazdasági erőviszonyokat. A globális Dél államai egyre nagyobb önállóságot, több partneri lehetőséget és erősebb beleszólást követelnek a saját fejlődésükbe. Eközben Kína és más feltörekvő államok teljesen más együttműködési alternatívákat kínálnak számukra. Len Ishmael, a Policy Centre for the New South kutatója rávilágított arra, hogy a feltörekvő világ egy része lehetőséget lát a korábbi, dominánsan nyugati érdekek köré épült rendszer átalakítására. Ezt az erőeltolódást jól mutatja a G7 országok globális gazdasági súlyának jelentős csökkenése az elmúlt évtizedekben. A fejlődő államok ma már egyre szélesebb kínálatból válogathatnak, így jobb feltételeket harcolhatnak ki maguknak.

A helyzetet tovább súlyosbítja a világban egyszerre jelen lévő többszörös válság, az úgynevezett polikrízis. Stine Håheim norvég fejlesztési államtitkár rámutatott: minden tizedik ember továbbra is mélyszegénységben él. Eközben az eladósodott országoknak alig marad költségvetési mozgásterük az egészségügy vagy az oktatás finanszírozására. A hivatalos fejlesztési támogatások (ODA) drasztikusan csökkennek, pedig a demográfiai és munkaerőpiaci nyomás óriási. A következő évtizedben több mint egymilliárd fiatal lép be a munka világába, ami hatalmas munkahelyteremtési és beruházási igényt generál. Renato Godinho, a brazil G20-elnökséghez kötődő Globális Szövetség az Éhség és a Szegénység Ellen nevű kezdeményezés igazgatója szerint éppen ezért van továbbra is elengedhetetlen szükség a célzott állami forrásokra. A legkiszolgáltatottabb rétegeket ugyanis a piaci alapú magántőke sosem fogja elérni.

Felmerül a kérdés, hogyan lehet az új, fragmentált világrendben fenntartani a fejlesztési együttműködés eredeti céljait. A felszólalók egyetértettek abban, hogy a jó szándék önmagában már kevés, a hatékonyság növelése elengedhetetlen. Mivel a támogatások társadalmi elfogadottsága a donorországokban is csökken, a programok belföldi és külföldi hasznát sokkal világosabban kell kommunikálni a választók felé - emelte ki Cindy Termorshuizen kanadai miniszterhelyettes.

A jelenlegi rendszer sokszor túl bonyolult és donorvezérelt. Ahelyett, hogy a nemzeti intézményeket erősítené, párhuzamos struktúrákat hoz létre. Dima al-Hatíb, az ENSZ Dél-Dél Együttműködési Hivatalának igazgatója hangsúlyozta, hogy nincs egyetlen univerzális recept. Az együttműködéseket mindig a helyi szükségletekhez kell igazítani, a déli országokat pedig aktívan be kell vonni a döntéshozatalba és a tervezésbe is.

Ehhez a donorok részéről is szemléletváltásra van szükség. Ahogy Mariin Ratnik észt államtitkár példája is mutatta, a kisebb szereplők úgy tudnak a leghatékonyabban segíteni, ha nem akarnak mindent lefedni. Ehelyett fókuszáltan, a saját tapasztalataikra - például a digitalizációra vagy az oktatásra - építve kell célzott támogatást nyújtaniuk. A tartós eredményekhez azonban minden esetben helyi politikai akaratra, a bizalom visszaépítésére és valódi partnerségre van szükség. Olyan együttműködésekre, amelyekben az országok nemcsak kapnak, hanem egymástól tanulnak is.