Olyan válság közeleg, amilyenre a történelemben még nem volt példa: kivédhetetlennek tűnik az összeomlás

Többször hallottam már azt a mondást némi keserédes iróniával, hogy a kapitalizmusnak később lesz vége, mint az emberiségnek. Az összeomlás-kutató ugyanezt állítja, csak irónia nélkül?

Valóban olybá tűnik, hogy a jelenlegi trendek szerint a kapitalizmus mindent túlél. Nyilvánvalóan magát az életet nem fogja, de az kétségtelen, hogy a jelenlegi rendszereink, amelyek a megszokott, modern életünket lehetővé teszik, azok teljes mértékben ennek a rendszernek a működtetésére vannak felépítve. Tehát nagy valószínűséggel nem lehetséges az az utópisztikus vágy, hogy megszabadulunk a kapitalizmus terheitől (az erőforrások elpazarlásától, a szennyezéstől, a túlfogyasztástól, a hitelalapú pénzügyi rendszertől) úgy, hogy közben teljes mértékben megőrizzük azt az életszínvonalat, amit megszoktunk, és lényegében nem kell lemondanunk semmiről. Ez csupán egy illúzió, a sok közül.

Ezért próbálunk folyamatosan olyan kiskapukat vagy menekülőutakat keresni, mint a zöldre festés, (ismertebb nevén a greenwashing), az elektromos autózás, a műanyagmentes július és ehhez hasonlók. A valóság azonban az, hogy ebben az ütemben a rendszer nagy valószínűséggel hosszú távon már nem tartható fenn.

Ugyanakkor a történelmi tapasztalat az, hogy a civilizáció egyik nagy vívmánya pont az emberi alkalmazkodóképesség. Hiszen összeomlást már jósolt a kultúra, a vallás, az irodalom és a tudomány is az évezredek alatt. Miből gondolja, hogy mégis pont most vagy a közeljövőben fog ez bekövetkezni, és hogyan kell ezt érteni? Hiszen sok mindent jelenthet az összeomlás…

Ez így igaz, és örülök is, hogy tisztázzuk a fogalmakat, mert itt nem a világ végéről van szó. Ha nagyon szó szerint vesszük, akkor is legfeljebb a mi világunk végéről.

De talán úgy pontosabb, hogy a megszokott életünk, ez a fajta modern életvitel egy nagyon mély és drasztikus átalakulás előtt áll.

Illetve már benne járunk, csak még meglehetősen az elején. Tény és való, hogy akár a vallást nézzük az eszkatológia kapcsán, vagy éppen a maják jövendöléseit, ez a téma már sokszor felmerült. De itt és most nem arról van szó, hogy egy hirtelen esemény hatására egyszer csak Mad Max világában ébredünk, hanem arról, hogy az életünk lényegében évről évre nehezebbé válik, még ha lesznek is benne egyre ritkábban és egyre rövidebb időre, felfelé ívelő időszakok.

Egyre több kihívással kell megküzdenünk: drágább lesz az energia, nehezebb lesz hozzáférni a megfizethető élelmiszerhez. A biztonság egyre inkább múltbéli emlékké válik, mind nemzetközi szinten, mind pedig az egyes országok működését tekintve.

Tehát a bizonytalanság, mint a polikrízis egyik legfontosabb eleme a mindennapok részévé válik. Ez a tendencia azt jelenti, hogy az életminőségünk és az életszínvonalunk fokozatos romlásával együtt egyre több bizonytalanságot hoznak a természeti és az emberi rendszerek egymást követő válságai, és így ez válik a mindennapok új normájává.

Hasonló a felfogásuk a prepperekéhez? Ha jól értem, leginkább az különbözteti meg az összeomlás-hívőket, hogy az egyik passzívan elfogadta, hogy be fog következni egy negatív történés a világban, Önök pedig, akár mint "aktivisták", próbálnak is tenni az ellen, hogy ez ne következzen be?

Itt számos fogalmat tisztáznunk kell. Először is, a prepperekre nem igazán használnám azt a kifejezést, hogy passzívak, mert nagyon is aktívan készülnek a komoly változásokra, és nem hiába töltöttek ezzel évtizedeket. Régen sokat nevettek rajtuk, ma már egyre kevésbé. Nagyon komoly gyakorlati tudást halmoztak fel. Ám az kétségtelen, hogy ők alapvetően egy átmeneti időszakra készülnek, mert ezzel a típusú megközelítéssel nagyon sok időt nem lehet nyerni. A másik oldalról pedig szintén nem állítanám, hogy Mélyalkalmazkodás valójában aktivizmus, mert meglehetősen távol áll ettől a szemlélettől. A prepperek gyakorlati megközelítésűek, tehát ők elsősorban a külső felkészülést tartják fontosnak, míg a Deep Adaptation mai napig lényegében az egyetlen mozgalom, ami a kibontakozó polikrízis következményeinek az érzelmi, lelki támogatására jött létre.

Mi azt mondjuk, hogy ezek a típusú változások, amik előttünk állnak, nagyon komoly mentális kihívást jelentenek majd, amit az emberek többsége nem lesz képes megfelelően kezelni.

Úgyhogy leginkább azt mondanám, hogy a prepperség és a Mélyalkalmazkodás ugyanannak az érmének a két különböző oldala.

Pénzügyi válság, klímaváltozás, geopolitikai konfliktusok. Ez csak néhány eleme a korábban emlegetett „polikrízisnek”.  Van olyan fenyegetés, amelyet ki lehet emelni, hogy jelenleg fenyegetőbb, mint a többi, vagy inkább egy dominó effektusra kell számítani?

Az egyik nem zárja ki a másikat. Ha bekövetkezik egy egyszeri, átütő esemény, az olyan folyamatokat indíthat el, amelyeknek a dominóhatás nagyon is lényeges eleme. Különösen egy olyan világban, amely a legapróbb részletekig össze van kapcsolva: elképesztő léptékű anyag, energia és információ áramlik a rendszerben.

Vagyis itt alapvetően rendszerszintű válságról, válságok halmazáról beszélünk. A polikrízis jóval több, mint az azt alkotó válságok következményeinek puszta összessége, mert ezek a válságok folyamatosan hatnak egymásra, egymással kombinálódnak, és a folyamat során egy negatív spirálba, negatív visszacsatolások sorába taszítják egymást.

Amikor rendszerekről van szó, akkor valójában földi rendszerekről beszélünk, és ezeken belül megkülönböztetünk természeti és emberi rendszereket. A természeti rendszerek egészen jól elvolnának emberi rendszerek nélkül, sőt, talán jobban is, mint velük, ám ez fordítva már nem igaz. Bármennyire szeretnénk is úgy tekinteni magunkra, mintha függetlenek lennénk a természeti világtól, ez valójában nem így van. Ahhoz, hogy az emberi rendszereink; a politika, a gazdaság, a társadalom működőképesek legyenek, szükség van arra, hogy a természeti rendszerek viszonylagos egyensúlyban létezzenek.

Ez az egyensúly azonban már rég felborult. Akár az éghajlatot, akár az ökoszisztémákat nézzük, a természeti rendszerek egy teljesen új egyensúlyi állapot felé tartanak.

A valódi kérdés tehát az összeomlás kapcsán inkább az, hogy mi következik be előbb. A jelenlegi ismereteink és számos nemzetközi kutató véleménye szerint közép- és hosszabb távon a természeti rendszerek összeomlásának következményei lesznek a legsúlyosabbak.

Ugyanakkor egyrészt azért, mert úgy építettük fel az emberi rendszereinket, például a gazdaságot ahogyan; másrészt azért, mert emberek vagyunk, és a pszichés működésünk olyan, amilyen, az emberi rendszereink összeomlása sokkal hamarabb, sokkal jelentősebb hatásokkal jár majd ránk nézve.

Az emberi agy a törzsfejlődésének 97 százalékát a kőkorszakban töltötte, így a döntési mechanizmusaink ma is ennek megfelelően működnek: mi fontos, mi nem, mire reagálunk azonnal, mire nem. Egy végtelenül összetett világban, ahol ráadásul egyre nagyobb a hiány és a szűkösség, ezek az ösztönös mintázatok lépnek működésbe. És ahogy azt a világ jelenlegi állapota is jól mutatja, egyre tisztábban látható, hogy drasztikusan rontunk a saját helyzetünkön, nap, mint nap.

Másként fogalmazva: jó eséllyel még azelőtt, hogy a természeti rendszerek átalakulása visszafordíthatatlan hatással lenne az emberi rendszerekre, mi magunk tesszük tönkre az utóbbiakat – vagy legalábbis olyan állapotba sodorjuk őket, amely az emberek többsége számára rendkívül nehézzé teheti a mindennapi életet.

Sokan érvelnek úgy, hogy a világ annyira komplex, hogy valójában nem lehet megjósolni, mi fog történni, akár csak néhány éven belül is. Emiatt sokaknak úgy tűnhet, az összeomlás-kutatás egy kifejezetten pesszimista megközelítés.

Ahogy azt korábban említettem, amit mi vizsgálunk, az nem a világ vége, és a tudományos munka e téma kapcsán nem valamiféle apokaliptikus jóslat. Ahogy Niels Bohr mondta, jósolni nehéz, különösen, ha az a jövőre vonatkozik, és ennél pontosabban ezt aligha lehet megfogalmazni. Sem én, sem a munkatársaim, sem más nemzetközi szakemberek nem jósolnak a ránk váró jövővel kapcsolatban. Amit csinálunk, az trendek elemzése és valószínűségek vizsgálata.

EZ IS ÉRDEKELHET

Rab Árpád: valaki nagyon meg fog gazdagodni abból, hogy megmenti a Földet

Dr. Rab Árpád színes és gondolatébresztő előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy a jövő nem előre látható, hanem formálható.

Ha megnézzük a különböző természeti, vagy akár emberi rendszereket, akkor láthatjuk, milyen irányba haladnak a folyamatok, és ez ráadásul nem is túl nagy újdonság. Már az 1972-es Limits to Growth jelentés több modellt felállított, és megmutatta, hogy melyik forgatókönyv milyen következményekkel jár, ha az emberiség az adott pályán halad tovább. Ezt a jelentést 30 évvel később, majd 50 évvel később is felülvizsgáltak, és egyértelműen megállapították: a lehető legrosszabb forgatókönyv (az úgynevezett BAU, vagyis Business As Usual) menetrendjét követjük, ráadásul teljes gőzzel.

Ezt másképpen is meg lehet fogalmazni, ám míg a fiatalok többsége már érti, mi zajlik körülöttünk, a legtöbb döntéshozó láthatólag nem. A gazdasági rendszerünk a folyamatos növekedésen alapul. Annak pedig az a lényege, hogy mindenből egyre több kell.

Ha az átlagos, éves 3 százalékos globális GDP-növekedést vesszük alapul, akkor ez azt jelenti, hogy 23 év alatt megduplázódik a világgazdaság mérete – legalábbis addig, amíg be nem következik a sokat emlegetett „decoupling”, vagyis a gazdasági növekedés és az erőforrás-felhasználás szétválása. Ám ehhez a duplázódáshoz rengeteg energiára és nyersanyagra van szükségünk, nagyjából annyira, mint amennyit az ipari forradalom kezdete óta összesen felhasználtunk.

Honnan vesszük ezt egy olyan bolygón, ahol szinte mindenből egyre kevesebb és rosszabb minőségű készletek állnak rendelkezésre? Egyszerűen kimondható: egy véges erőforrásokkal rendelkező bolygón nem létezhet végtelen növekedés. A jelenlegi szemlélet és a döntéshozók hozzáállása ugyanakkor továbbra is erre épül. A másik fontos tényező, hogy egy olyan változás küszöbén állunk, amelyhez hasonlót az emberiség néhány ezeréves történetében még nem tapasztalt.

A történelemben előfordultak helyi civilizációs összeomlások, ám ezek a civilizációk nem szénhidrogénekre épültek, és korlátozott energiafelhasználással működtek. A múlt eseményeiből azonban nagyon nehéz arra következtetni, hogy mi történik akkor, ha egy globális léptékű, teljes mértékben összekapcsolódott, energiaigényes, szénhidrogénekre épülő civilizáció omlik össze drasztikus léptékben. Ez teljesen más jellegű és más nagyságrendű változás lesz.

Ürge-Vorsatz Diána egy korábbi interjúnkban arról beszélt, hogy a 2015-ös párizsi klímaegyezmény kitűzéseit sikerült teljesíteni, és jelentős eredményeket sikerült elérni régiós és globális szinten is. Ha az összeomlás-kutatás, ahogy Ön is mondta, a trendelemzésről szól, akkor a képletnek azért vannak pozitív elemei is, nem?

Minden attól függ, mennyire engedünk annak a késztetésnek, hogy a probléma egy nagyon kicsi részére összpontosítsunk. Ha csupán egy apró részletet vizsgálunk, akkor valóban láthatunk biztató vagy akár kifejezetten pozitív fejleményeket. De mennél inkább a nagyobb összképet tekintjük, és minél több összefüggést veszünk figyelembe, annál kevésbé tűnik reménykeltőnek a helyzet.

Én nem igazán értek egyet azzal sem, hogy a 2015-ös párizsi célkitűzéseket maradéktalanul sikerült teljesíteni. A 1,5 Celsius-fokos globális átlaghőmérséklet-emelkedést jóval későbbre vártuk, ehhez képest az elmúlt két évben lényegében elértük és meg is haladtuk ezt a szintet. Ráadásul az IPCC működési mechanizmusa, amely kompromisszumokra épül, és viszonylag régi adatokkal dolgozik, nem feltétlenül tükrözi pontosan a tényleges helyzetet. A valóság rendre túllépi azokat a határokat, amelyeket a jelentések előre jeleznek.

Az egyik néhány évvel ezelőtti IPCC-jelentés összefoglalója például úgy fogalmaz, hogy az életünk akár a felismerhetetlenségig is átalakulhat, mielőtt egy ma született gyermek eléri a harmincadik életévét. Ennél nehéz egyértelműbben fogalmazni, és ez még mindig „csak” az éghajlatváltozásra vonatkozik.

Kétségtelen, hogy hosszú távon semmi nem lesz olyan súlyos hatással az emberiség életére, mint a klímaváltozás. Ám még ezt megelőzően is számolnunk kell azzal, hogy a különböző ökoszisztémák súlyos összeomlása akár szélsőséges időjárási jelenségekkel kísért éhínségekhez vezethet. És még ezek előtt is bekövetkezhetnek olyan nehéz időszakok, amelyeket a saját döntéseink idéznek elő: például a gazdasági rendszer működésének megingása vagy a pénzügyi rendszer felbomlása.

Hogy ne kerüljem meg a kérdést: az éghajlatváltozással kapcsolatban nemcsak az elgondolkodtató, hogy elértük és meghaladtuk a 1,5 Celsius-fokos globális átlaghőmérséklet növekedést, hanem az is, hogy nagy valószínűséggel már a következő évtizedben elérjük a 2 Celsius-fokot. És egyáltalán nem kizárt, hogy az évszázad közepére a 3 Celsius-fokot is bőven meghaladjuk. Néhány nagy szénhidrogén-vállalat, például a Shell vagy a British Petroleum belső jelentései akár 5–6 Celsius-fokos emelkedéssel is számolnak, de legalább 4–5 Celsius-fokos növekedéssel az évszázad folyamán.

Számomra mindennél beszédesebb James Hansen (az "éghajlattudomány atyja", aki 1988-ban Washingtonban a Kongresszus előtt elmondott beszédével útjára indította a modern éghajlatkutatást) nemrég megjelent tanulmánya. Ebben a munkatársaival együtt azt írja, hogy az úgynevezett equilibrium pont, vagyis az a hőmérsékleti szint, amelynél a jelenlegi légköri üvegházhatású gázkoncentráció már nem melegítené tovább a bolygót, 8–10 Celsius-fok! Ez nem holnap következik be, de 100–200 éves időszakon belül már igen. Hogy milyen ütemben haladunk efelé, az már más kérdés.

Meglehetősen kevés tanulmány foglalkozik azzal, mit jelentene az emberiségre és a modern civilizációra nézve a 2–3–4–5 Celsius-fokos globális átlaghőmérséklet-emelkedés. Az a néhány, amelyik igen, nem fest túl derűs képet.

A tudatos életmódot, tudatos gondolkodást hirdetik, aminek gondolhatnánk, hogy a prevenció is a célja. De ha jól tudom, a tudományos konszenzus az, hogy egyéni, állampolgári, vagy akár a kisközösségek szintjén elenyésző az emberek hatása a multinacionális vállalatok és a felső 1% társadalmi hatásához képest. Emiatt nem kissé idealista az, hogy az életmódunkkal bármin változtatni tudunk?

A rövid válasz az, hogy de, igen. Ugyanakkor fontos hozzátennem: idealistának akkor nevezhetnénk magunkat, ha azt gondolnánk vagy hinnénk, hogy a munkánkkal bármiféle jelentős, rendszerszintű változást el tudunk érni. Ilyen illúzióink azonban nincsenek.

Amit csinálunk, az valójában egy szélmalomharc. Nemcsak azért, mert források híján nem jutunk el elég emberhez, hanem azért is, mert az emberek döntő többsége ezt a témát nehezen érthetőnek, még inkább nehezen feldolgozhatónak, elszomorítónak tartja. Sokan, ahogy már említette is, pesszimistának bélyegzik ezt a hozzáállást, pedig ez egy teljesen realista megközelítés. Hiszen, ha valaki nem akar valamivel foglalkozni, akkor nem is fog.

Éppen ezért nem gondoljuk, hogy a tevékenységünk bármilyen érdemi változást hozna és nem is ez a célunk. Magunkénak valljuk Szathmáry Eörs azon gondolatát, miszerint ezeket a folyamatokat már nem tudjuk sem megállítani, sem visszafordítani, sőt érdemben még lassítani sem. Főleg azért nem, mert a probléma gyökereit, azaz a valódi okokat nem kezeljük.

Sőt, a jelenlegi társadalmi-gazdasági működésünk lényegében minden egyes tevékenységével gyorsítja és súlyosbítja ezeket a folyamatokat.

Azért tesszük, amit teszünk, mert egyrészt másnak már nem igazán látjuk értelmét, másrészt őszintén hisszük, hogy a legnagyobb probléma nem is maga az összeomlás lesz, hanem az, ahogyan az emberek reagálnak majd rá. Gelencsér Andrást idézve: amikor a valóság „rájuk rúgja az ajtót”, akkor az emberek „váratlanul” szembesülnek vele, és ennek hatására pánikba esnek. A pánikba esett tömegek pedig felhevült érzelmi állapotban hoznak majd meg rendkívül fontos döntéseket, jellemzően rosszul, drasztikusan súlyosbítva ezzel a helyzetet. A kialakuló káosz pedig könnyen társadalmi összeomláshoz vezethet.

A munkánk valódi célja és értelme tehát az, hogy minél több embert szembesítsünk a valósággal. Segíteni akarjuk őket abban, hogy megértsék a folyamatokat és az összefüggéseket, és így a valóság ismeretében hozhassanak meg felelős döntéseket, például a saját családjuk jövőjével kapcsolatban. Ha valaki képes elengedni az illúziókat, akkor egy válsághelyzetben kevésbé esik pánikba. A kevesebb pánikba esett ember pedig kisebb káoszt okoz, ami növeli az esélyét annak, hogy képesek legyünk felülkerekedni a problémákon.

Egy korábbi interjúban arról beszélt, hogy bemeneti probléma például az erőforrások túlhasználata és azok kimerülése. A fosszilis energiaforrásokkal elsősorban az a baj, hogy környezetkárosító a hatásuk, vagy az, hogy ha elfogynak, akkor azok társadalmi problémákat okozhatnak? Nemrég egy  humánökológia professzor azt nyilatkozta nekünk, hogy már megdőlt az a mítosz, hogy fosszilis hordozók belátható időn belül elfogyhatnak.

Én úgy vélem érdemes azért a Nemzetközi Energiaügynökség adatait is átnézni. Ugyanis több fosszilis energiahordozónál (talán a szénnél még nem, de a kőolaj és a földgáz esetében biztosan), már túl vagyunk a kitermelési csúcson, és egyértelműen egy lefelé tartó szakaszban járunk. Ez nagyon fontos.

Amikor azt mondjuk, hogy egy energiahordozó „elfogy”, az félrevezető kifejezés. Nem arról van szó, hogy az utolsó csepp olajat is kiszivattyúzzuk a földből, hanem arról, hogy olyan áron, vagy még pontosabban, olyan energiabefektetéssel lehet csak hozzáférni, ami egyszerűen már nem éri meg. És itt nem is feltétlenül a pénzügyi haszon elmaradásáról beszélek. Gondoljunk bele: azért termeljük ki ezeket az energiahordozókat, hogy működtessük általuk a civilizációnkat.

A globális ipari civilizáció energiafelhasználása ma is több mint 86 százalékban fosszilis energiahordozókból származik (2024-es adat).

A probléma az, hogy ha egy hordónyi kőolaj kitermelése már majdnem annyi energiába kerül, mint amennyit maga a hordó biztosít, akkor mi értelme van az egésznek? Ahogy ez a folyamat előrehalad, és ez a pont közeledik, úgy egyre kevesebb energia marad a civilizáció más részeinek működtetésére.

Ezt nevezzük katabolikus kapitalizmusnak: a rendszer egyre több energiát emészt fel önmaga alapvető fenntartására, miközben egyre kevesebb jut minden másra. Amikor azt mondom, hogy évről évre rosszabbul élünk, ezt is értem alatta. A jó minőségű, olcsó, könnyen hozzáférhető energia drasztikus csökkenése mindenben megmutatkozik: az élelmiszerárakban, a közlekedésben, gyakorlatilag az élet minden területén.

Nemrég egy nagy amerikai olajvállalat vezérigazgatója nyilatkozta, hogy két-három éven belül komoly ellátási problémák lehetnek gázolajból. Valószínűleg ezt mindannyian meg is fogjuk tapasztalni. És itt nem mindegy, milyen olajról beszélünk: nehézolaj, könnyűolaj, vagy éppen az a sokféle, rossz energiahatékonyságú hordozó, amit ma már kénytelenek vagyunk felhasználni, hogy a statisztikák „jól nézzenek ki”. Ide tartozik az olajhomok, a palaolaj, de még a földgázból lepárolt folyékony frakciók is, amelyeket szintén kőolajként számolnak el.

Valóban elmondható, hogy az utolsó cseppig kiszívjuk a bolygóból, amit lehet, ameddig csak tudjuk. Ugyanakkor úgy gondolom, nem fogunk eljutni odáig, hogy minden fosszilis energiahordozót kitermeljünk és elégessünk. Egyrészt az emberi rendszerek alapvető törékenysége miatt, másrészt a gazdaság teljesen életszerűtlen, örök növekedésre épülő logikája miatt. És nem utolsósorban a kimeneti problémák miatt: a fosszilis energiahordozók ugyanis rendkívül szennyezőek.

A hatalmas mennyiségben a légkörbe kerülő üvegházhatású gázok, akár hisz valaki a hatásukban, akár nem, drasztikus következményekkel járnak. Egyszerűen nincs mód arra, hogy mindent, ami a földben van, a légkörbe juttassunk, mert azzal gyakorlatilag megszüntetnénk az élet feltételeit ezen a bolygón.

Ha valaki belegondol, azért még mindig úgy érezheti, hogy nagyjából ugyanazt az életet éli, mint 5-10-15-20 évvel ezelőtt. A források kimerülése mellett lehet egy még nagyobb probléma a rendelkezésre erőforrások aránytalan elosztása? Sokan ennek tulajdonítják azt a népvándorlási hullámot, amely, ha elindul, tényleg átírhatja a képét a ma ismert életünknek.

Az egyre mélyülő és gyorsuló globális egyenlőtlenség egy ketyegő időzített bomba, amellyel meglehetősen keveset foglalkozunk. A társadalmi olló nagyon gyorsan nyílik. Sokan, sok helyen leírták már: ma néhány család rendelkezik akkora vagyonnal, mint az emberiség szegényebbik fele. Ez nagyjából négymilliárd ember.

Az emberiség leggazdagabb 10 százalékának kezében van a vagyon 85 százaléka, és ez a 10 százalék felelős a fogyasztás 50 és a kibocsátás 60 százalékáért. És amikor felső 10 százalékról beszélünk, akkor nem a hollywoodi sztárokra vagy a Szilícium-völgy milliárdosaira kell gondolni. Ebben a 10 százalékban benne van minden olyan átlagos magyar ember is, akinek van legalább egy saját ingatlana és autója. Tudom, hogy könnyű mindig felfelé nézni, és azt érezni, hogy milyen nehéz az életünk, de néha érdemes lefelé is pillantani: a világ népességének többségéhez képest nagyon jól élünk.

EZ IS ÉRDEKELHET

Úgy gazdagodik a felső 1%, mintha nem lenne holnap: döbbenetes, hogy mire lenne elég a pénzük

Miközben a globális vagyon évről évre növekszik, és a tőke sosem látott ütemben áramlik felfelé, semmi nem garantálja, hogy ebből valaha is jut a többségnek.

A probléma tehát nem pusztán az, hogy hányan élünk a bolygón, hanem sokkal inkább az, hogyan élünk. Azok, akik nagyon jól élnek, sokkal többet fogyasztanak és szennyeznek. Ez az aránytalanság pedig óriási feszültséget szül, amely előbb-utóbb robbanáshoz vezet.

A Föld népessége drasztikusan nő. Nem is olyan régen szóltak a hírek arról, hogy elértük a nyolcmilliárdot, most pedig már 8,27 milliárdnál járunk. Nemrég olvastam egy tanulmányt, amely szerint komoly számítási hibák lehettek a hivatalos becslésekben, és lehet, hogy valójában már most többen vagyunk. Ha a hivatalos számokat vesszük alapul, én személy szerint nem gondolom, hogy el fogjuk érni a tízmilliárdot. Nagy valószínűséggel előbb következik be valamilyen töréspont.

A legnagyobb népességnövekedés jelenleg a szubszaharai Afrikában zajlik. A probléma az, hogy az előttünk álló évtizedekben éppen ezeken a területeken lehetetlenülhet el leginkább az emberi élet: a környezeti változások, az ezek nyomán kialakuló háborúk, polgárháborúk, gazdasági összeomlások miatt. Ha ilyen körülmények között százmilliók kerülnek kilátástalan helyzetbe, akkor nem sok választásuk marad: vagy maradnak és meghalnak, vagy útnak indulnak.

És amikor több százmillió ember indul el, azt nagyon nehéz bármivel befolyásolni vagy megállítani. Nem kérdés, hogy ha ezek az emberek elérik azokat a régiókat, ahová tartanak, ott nagyon mélyreható változásokat fognak okozni.

Azt is állítják az összeomlás-tudományban dolgozók, hogy nem a koronavírus volt az utolsó világjárvány. De talán a koronavírus marad az utolsó olyan járvány, amelyiknek következtében leállt az egész világ, mert úgy érezzük, túl nagy árat fizettünk érte. A baj a leállással van, vagy inkább pont azzal, hogy nem normalizálódott bennünk, hogy bizony, ilyet is lehet?

Lehetne erről nagyon hosszan beszélni, ám a valódi kérdés az, hogy egy ilyen léptékű, hosszútávú leállás milyen áron valósulhatna meg. És éppen ez az, amit az emberek többsége még végig gondolni sem szeretne.

Ahhoz ugyanis, hogy érdemben lassítsuk a jelenlegi folyamatokat, nem a koronavírus-járvány idején tapasztalt leállásra lenne szükség, hanem annak többszörösére, ráadásul folyamatosan.

És ez megtörténhet?

Nem tartom valószínűnek, hogy ez önként megtörténik. Az viszont elképzelhető, hogy olyan folyamatok indulnak be, amelyek kikényszerítik azt. Ha ez bekövetkezik, a természet valószínűleg fellélegzik majd. Abban ugyanakkor biztos vagyok, hogy mi magunktól nem fogjuk ezt megtenni. Valójában sem a politikai vagy gazdasági döntéshozók, sem a hétköznapi emberek nem akarnak olyan léptékben lemondani a kényelmükről, amilyen mértékben arra szükség lenne.

A legtöbb ember úgy áll hozzá, hogy „miért én kezdjem, miért nem más?” Ezek a reakciók azonban mind ugyanoda vezetnek. Ha ugyanis valóban olyan léptékben korlátoznánk a modern életünket fenntartó cselekedeteinket, elsősorban a fogyasztást, amennyire a helyzet azt megkövetelné, akkor az olyan változásokat indítana el, amelyeket a társadalom valójában összeomlásként élne meg.

A mai világ rendkívüli mértékben összekapcsolt ellátási láncokra épül. Ha ezek valahol megszakadnak, annak mindenhol meglesz az érezhető következménye.

Amikor például azt mondják, hogy ne repüljünk annyit, az egy érthető szándék. Ám egy ilyen esetben még csak nem is beszéltünk arról, hogy a repülőgépek hajtóművei által kibocsátott aeroszoloknak jelentős árnyékoló hatása van, vagyis hűtik a bolygót, tehát tulajdonképpen, ha kevesebb repülő van a levegőben, még gyorsulhatna is a felmelegedés. De tegyük ezt most félre, és gondoljunk bele, milyen összetett rendszert működtet ez az ágazat: a repülőgépgyártókat, a szerelőket, a repülőtéri dolgozókat, a pilótákat, az utaskísérőket, a turizmust. Ha ezt a rendszert drasztikusan lecsökkentjük vagy leállítjuk, emberek milliói és családjaik maradnának egyik napról a másikra munka és megélhetés nélkül. Ezt nyilvánvalóan sem a dolgozók, sem a cégek vezetői, sem a politikusok nem akarják.

Ezért mondom azt, hogy ez nem egy járható út. Ha nagyon leegyszerűsítem, két lehetőségünk van: vagy mi magunk döntjük be az ipari civilizációt, ezzel megőrizve a minimális kontroll látszatát (ennek az esélye gyakorlatilag nulla), vagy tövig nyomjuk a gázt, és megvárjuk, amíg mindez magától következik be. Ez a kérdés azonban valójában már eldőlt.

Az interjú elején felvetettem, hogy, ha valami miatt esetleg lehetünk optimisták, az az, hogy az emberi faj egy egyedi, különleges dolog, és a civilizáció által már sok problémát leküzdöttünk. A mélyalkalmazkodáshoz kötődő program, ahogy korábban már utalt rá, hangsúlyozza a gondolkodás, az egészséges mentális állapot fontosságát.  Mennyire tartanak a kollektív emberi tudat, emberi gondolkodás az összeomlásától? Gondolva itt akár a mesterséges intelligenciára.

A mesterséges intelligencia által jelentett kihívások teljesen más természetűek. Őszintén úgy gondolom, hogy még jó ideig nem magától a géptől kell tartani, hanem azoktól az emberektől, akik mögötte állnak, és meghozzák a döntéseket. Hogy milyen élet vár ránk e tekintetben, azt úgy gondolom, hogy a Fekete tükör című sorozat mutatta meg a legérzékletesebben, igaz, ez már nem sci-fi, hanem tulajdonképpen történik velünk.

Ahogy egyre mélyebbre jutunk a válságokban, úgy jelennek meg a technoautoriter jellegű rendszerek. Nem is biztos, hogy államok hozzák azokat létre, lehetnek nagyvállalatok is. A lényeg, hogy az életünk mindenképpen sokkal szigorúbban ellenőrzött lesz. Ezt majd azzal indokolják, hogy a nehéz körülmények megkövetelik ezt, a „biztonság” érdekében van szükségünk erre, és ezért fel kell áldoznunk bizonyos szabadságjogokat. Az emberek többsége pedig inkább mond le a jogairól, mint a kényelméről.

Nem gondolom, hogy a mesterséges intelligencia megoldja a problémáinkat. Már eddig is rengeteg eszközünk volt, mégsem hoztak alapvető változást a lényegi problémában. A mesterséges intelligencia egy ideig csak alternatívákat fog felkínálni, hogy követjük-e a javaslatait, az a mi döntésünk. Amikor viszont már a döntéseket is ő hozza meg helyettünk, az nyilván egy teljesen más világ lesz.

Ha csak egyetlen könyvet ajánlhatna a témában, ami megvilágító erejű lehet az embereknek, életmódváltásra sarkallhatja őket, vagy csak ráébresztheti őket arra, hogy mekkora is a probléma, mit ajánlana?

A Cassandra Program oldalán elérhető az Üdvözöljük a Nagy Felbomlás korában! című kiadvány, amelyet az amerikai Post Carbon Institute-tal közösen készítettünk. Azért tartom különösen fontosnak, mert nagyon rövid, és ez ma már sokaknak lényeges szempont. Ennek ellenére rendkívül átgondolt a felépítése. Ha valaki első körben szeretné megérteni, mi a probléma lényege, mi a polikrízis folyamata, milyen következményei várhatók belátható időn belül, akkor ezt a kiadványt mindenképpen ajánlom az olvasók figyelmébe. Ráadásul szabadon hozzáférhető. A másik, amit jó szívvel ajánlok, az a Holnapután című könyvsorozatunk.

Jelenleg öt kötete van, tavasszal pedig két újabb jelenik meg. Aki az adatokat és a kőkemény tényeket szereti, annak az Összetörve című kötetet javaslom. Ezen kívül a Tanítás alkonyat idején című könyvet is jó szívvel ajánlom.

Rendkívül könnyen olvasható, és bár érzelmileg nehéz lehet ugyan, ugyanakkor nem terheli túl az olvasót adatokkal. Aki ezt elolvassa, az átfogó képet kap a témáról és az előttünk álló kihívások lényegéről.

Tanítás alkonyat idején? Elgondolkodtató cím. Ha már itt tartunk, mit gondol, a mai oktatásba mennyire van integrálva ez a szemléletmód?

A jelenlegi oktatási rendszerben ezt a szemléletet nem lehet teljes egészében megjeleníteni, mert egyszerűen rendszerellenes. Nem fogják beengedni, ha a végkövetkeztetés az, hogy a jelenlegi működés nem feltétlenül rossz szándékból ugyan, de a rendszer logikájából fakadóan szükségszerűen válságokhoz és összeomláshoz vezet. Ezt a dilemmát egyébként nagyon jól érzékelteti a könyvsorozat Az összeomlás pedagógiája című kötete.

Én inkább arra biztatok minden tanárt és szülőt, hogy saját maga értse meg a folyamatokat, az összefüggéseket és a következményeket, majd próbálja ezeket érzelmileg is feldolgozni és átadni. Csak így lehet őszinte beszélgetéseket folytatni a gyerekekkel és a diákokkal. Illúziók nélkül, a ránk váró jövőről és azokról a lehetőségekről, amelyek még megmaradtak számunkra.

A címlapképet Ficsor Márton készítette, minden szerzői jog őt illeti.