Erről a pesti helyről alig tud valaki: ingyen megjavítanak bármit, amit a szerviz már kidobásra ítélt

Pénzcentrum: Hogyan kapcsolódsz ehhez a területhez, és milyen folyamat vezetett ahhoz, hogy ez a műhely végül létrejöjjön?

Gégény Noémi: Már évekkel ezelőtt elindítottunk egy holland modellprogramot, a Precious Plasticet, amely műanyag‑újrahasznosítással foglalkozik. Ez egy teljesen nyílt, közösségi tudásmegosztáson alapuló rendszer, világszerte több mint tízezer műhellyel. A holland nagykövetség fenntarthatósági szakértőjével is kapcsolatba kerültünk, aki rengeteg olyan kezdeményezést mutatott be, amelyek Hollandiában már működnek. Ezek között volt például a ruhabank, ahol alkalmi ruhákat lehet kölcsönözni, vagy a repülőtéri világítás bérleti rendszere, ahol a Philips nem eladja, hanem szolgáltatásként kölcsönzi  a fényforrásokat. Ezek mind arról szólnak, hogy a fenntarthatóságot ne a tárgyak halmozásával, hanem a humán erőforrás értékének növelésével érjük el.

Innen jött az ötlet, hogy ha már van egy helyünk, nyissunk egy repair café‑t. A nemzetközi modell azonban nem ültethető át egy az egyben Magyarországra: itthon nagyon mások a gazdasági feltételek, a bérek, az önkéntesség kultúrája. Kint szinte mindenki önkéntes, nálunk viszont a szakembereknek fizetnünk kell. Mindenki nettó 4000 forintos órabért kap, de ha valaki önkéntesként szeretne jönni, arra is van lehetőség. Van két mérnökünk, akik hobbiból járnak ide szerelni, amikor épp ráérnek.

Miben különbözik a magyar modell a külfölditől?

A legnagyobb különbség a fenntartás módja. Külföldön sok helyen az önkormányzat biztosítja a helyiséget rezsi nélkül, vagy a megjavított tárgyak eladásából tartják fenn magukat. Nálunk a szolgáltatás ingyenes, és csak az alkatrészt fizeti a tulajdonos. A bevizsgálás is ingyen van, ami ma ritkaság, hiszen egy szervizben már az is pénz, ha ránéznek valamire.

A működésünket a fővárosi közösségi költségvetés finanszírozza három évig, ez idén decemberben jár le. A rezsink viszont óriási tétel: a villany háromszoros, a gáz hétszeres áron van, a víz és csatorna is háromszoros. A fennmaradó összeget pályázatokból és az adók 1%-ból próbáljuk összerakni.

Milyen arányban tudjátok ténylegesen megjavítani az ide érkező eszközöket, és hogyan látod a javíthatóság gyakorlati korlátait?

Meglepően jó az arány: a szervizek által „menthetetlennek” mondott tárgyak 70–80 százalékát meg tudjuk javítani. Van négy kollégánk, akik elektronikai szerelésben profik, és egymás között adják körbe a feladatokat. Sokszor komoly kihívás, de jó értelemben. A tulajdonosok is részt vesznek a javításban legalább annyira, hogy tartják a lámpát vagy kicsavaroznak pár csavart. Ez fontos része a modellnek, mert így közösség is épül.

Milyen tárgyakat hoznak leggyakrabban?

Leginkább háztartási és szórakoztató elektronikai eszközöket. A modern gépek nagy része eleve úgy készül, hogy ne lehessen javítani: ragasztott, szétszedhetetlen alkatrészekkel. A kapszulás kávéfőzők például szinte mindig javíthatatlanok, mert elvízkövesednek, és a gyártók nem is arra tervezik őket, hogy szétszedhetőek legyenek. A régebbi eszközök sokkal tartósabbak: volt egy negyvenéves fúrógép, amit még Moszkvában vett a tulajdonos apja, és mindenki óriási lelkesedéssel keresett hozzá kapcsolót, végül találtunk is, csak épp Kijevben.

Milyen kihívásokkal jár a műhely mindennapi működtetése, különösen a fenntartási költségek és a finanszírozás szempontjából?

Az önkormányzattól kedvező áron béreljük a helyet, de a rezsi így is hatalmas. A támogatás szigorú: meghatározza, mennyit költhetünk rezsire, és ha marad pénz, azt sem vihetjük át a következő évre. A működéshez szükséges összeget folyamatosan „össze kell tetriszezni”: pályázatok, adományok, civil szervezeti források. A megjavított tárgyak eladásából nem tudnánk fenntartani magunkat, egyrészt mert a kerületben nincs fizetőképes kereslet, másrészt mert sok tárgyat rászorulóknak adunk tovább.

Kvázi adományboltként is működtök, ezzel kapcsolatban milyen tapasztalataitok vannak: mennyire aktív a közösség, és milyen minőségben érkeznek hozzátok a felajánlások?

A legtöbben nagyon tisztességesen adományoznak, mosott, jó állapotú ruhákat hoznak, néha még vasalva is. Ezeket leválogatjuk, szezon szerint rendszerezzük, és ingyen elvihetővé tesszük. Az emberek azért hozzák ide szívesebben, mint egy charity shopba, mert tudják, hogy jó helyre kerül. Persze előfordul, hogy valaki szeméttől próbál megszabadulni, de ezt mi minden esetben határozottan visszautasítjuk. Elektronikai hulladékot sem fogadunk, ha nem javítható, mert abban az esetben nekünk kellene fizetni az elszállításért.

Mennyire nemzetközi a látogatók köre: érkeznek‑e hozzátok külföldiek is?

Igen, sokan, főleg egyetemisták, kutatók. Magyarországon ez az egyetlen ilyen hely, ezért sokan szeretnének hasonlót nyitni. Mi minden esetben elmondjuk, hogy önmagában ez a modell nem fenntartható: kell mellé egy másik láb, például vállalkozás vagy önkormányzati működtetés. Külföldön sok repair café csak havi egyszer működik, vagy workshopok formájában, esetleg kiszállással: nagyon változatosak a modellek.

Milyen a kapcsolat a helyi közösséggel?

A kerületben hamar megszerettek minket. Pikó András egyszer csak azért rohant be, hogy elmondja: egy ismerőse szerint ez a legjobb dolog, ami a kerületben történt az utóbbi években. Amikor egyszer megcsúszott a működési támogatás kifizetése, és kiírtuk, hogy be kell zárnunk, óriási közösségi hullám indult: cikkek, felajánlások, támogatási ötletek. Két nap múlva megérkezett a pénz.

A Teleki tér nagyon sokszínű környezete önmagában is intenzív közeg. Mennyire megterhelő fizikailag és lelkileg a mindennapi munka egy ilyen helyen, ahol ennyire különböző élethelyzetű emberek fordulnak meg?

Nagyon. Nem csak fizikailag, a pakolás, a válogatás, az emelés, hanem lelkileg is. Sok rászoruló jár hozzánk: hajléktalanok, droghasználók, szexmunkások, frissen szabadultak. Gyakran órákon át hallgatjuk a történeteiket, amelyek nagyon megterhelők tudnak lenni. Sokszor hivatalos ügyeket is intézünk: személyi igazolvány, orvosi papírok, szálló, tüdőszűrés, önéletrajz, e‑mail. Ez már rég nem csak javítóműhely, hanem komplex szociális szolgáltatás. Nekem személy szerint meg kellett tanulnom határokat húzni.

Mi volt a legkülönösebb tárgy, amit valaha behoztak?

A már említett negyvenéves fúrógép biztosan az egyik. De volt, aki régi orvosi széket szeretett volna felújítani, és olyan is, hogy nagymama és unoka együtt forrasztottak egy játékot. A legmeglepőbb mégis az, amikor valaki olyan tárgyat hoz, amit a gyártó eleve úgy tervezett, hogy ne lehessen javítani, és mégis sikerül. Volt egy hangszóró, amit ragasztott alkatrészekkel gyártottak, de a tulajdonos annyira elszánt volt, hogy a kollégákkal együtt végül sikerült szétszedni és megjavítani. Órákig tartott, de megérte.

Képek: Gosztola Judit