Megszólalt a nyugdíjszakértő: elkerülhetetlenné vált a hazai rendszer mélyebb reformja

A jövő évi büdzsé tervezete számos új szociális elemet tartalmaz. A minimálnyugdíj 120 ezer forintra emelkedik, a 146 ezer forint alatti ellátásokat sávosan kiegészítik, és bevezetik a nyugdíjas SZÉP-kártyát is. Emellett nő az árvaellátás, a rokkantsági és a rehabilitációs ellátás összege, az időskorúak járadéka pedig megduplázódik. Ezek az új intézkedések a már meglévő juttatásokkal – például a januári 3 százalékos, inflációkövető emeléssel, a 13. havi nyugdíjjal és a 14. havi nyugdíj első heti részletével – együtt komoly terhet rónak a költségvetésre.

Bár a számok abszolút értékben hatalmasnak tűnnek, és a nyugdíjkiadások a tervek szerint az idei 7,55 százalékról 2027-re a GDP 7,88 százalékára emelkednek, európai uniós összevetésben a magyar állam még mindig keveset fordít erre a területre. A finanszírozást nehezíti, hogy a korábbi években drasztikusan csökkentett szociális hozzájárulási adó (szocho) már csak a nyugdíjkassza bevételeinek alig több mint 41 százalékát fedezi. Így jövőre is több mint ezermilliárd forintot kell egyéb forrásokból előteremteni, még úgy is, hogy a többletjuttatások egy része a fogyasztási adókon keresztül gyorsan visszaáramlik az államkasszába.

A jelenlegi magyar modell túlzottan az államra támaszkodik, hiszen az időskori jövedelmek 85 százalékát az állami ellátás biztosítja. Miközben Nyugat-Európában – vagy éppen a jól működő brit automatikus beléptetési rendszerben – a munkáltatók is jelentős szerepet vállalnak a dolgozóik időskori öngondoskodásában, nálunk a foglalkoztatói nyugdíjpillér teljesen hiányzik. A helyzetet súlyosbítja, hogy az elmúlt évek szabályozása adózási szempontból elsorvasztotta a munkáltatói nyugdíjcélú támogatásokat. A fenntarthatóság érdekében a jövőben elengedhetetlen lesz a vállalatok ismételt bevonása, aminek első lépése az önkéntes nyugdíjpénztári munkáltatói hozzájárulások adómentessé tétele lehetne.

A finanszírozási gondokon túl a rendszer belső aránytalanságokat is szül, amelyek közül a legégetőbb a nyugdíjasok relatív elszegényedése. Mivel a bérek az elmúlt időszakban jóval gyorsabban nőttek az inflációnál, a régebben megállapított ellátások vásárlóereje drámai ütemben szakad le a friss nyugdíjakhoz és az aktív dolgozók keresetéhez képest. Ezt a leszakadást a jelenlegi, kizárólag az inflációt követő indexálási rendszer nem tudja megállítani. A megoldást a régiós országokban már alkalmazott vegyes indexálás jelenthetné, amely a pénzromlás üteme mellett a reálbér-növekedést is figyelembe veszi a nyugdíjemeléseknél.

Szintén sürgető probléma a nyugdíjas-társadalmon belüli jövedelmi olló szétnyílása. A mindenkit egységes százalékos mértékben érintő éves emelések, valamint a 13. és a fokozatosan bevezetett 14. havi nyugdíj a magasabb ellátásban részesülőknek összegszerűen lényegesen több többletpénzt jelentenek, mint a szegényebbeknek. Mivel Magyarországon nincs járulék- és nyugdíjplafon, a rendszerből hiányoznak a szolidaritási fékek. Ahhoz, hogy a társadalmi feszültségek ne fokozódjanak, az extra juttatásoknál szükség lenne alsó és felső korlátok beépítésére. A 2027-es költségvetésben szereplő minimálnyugdíj-emelés és a sávos kiegészítés már határozott lépés ebbe az irányba.

Végül a nyugdíjrendszer rugalmasságának kérdése is rendezésre vár. A nők kedvezményes nyugdíja (Nők 40) a korhatár 65 évre emelkedésével egyre nagyobb, nehezen fenntartható terhet jelent. Ahelyett, hogy a konstrukciót változatlan formában kiterjesztenék a férfiakra is, érdemes lenne visszatérni egy modern, rugalmas korhatár előtti nyugdíjazási modellhez. Ebben a rendszerben a korábbi visszavonulást bárki választhatná, ám az ellátást a korhatárig hátralévő évek számával arányos levonás (málusz) terhelné. Ezekkel a strukturális beavatkozásokkal a nyugdíjrendszer nemcsak igazságosabbá, hanem hosszú távon is fenntarthatóbbá válhatna.