Brutális katasztrófára figyelmeztetnek: holt sivataggá válhat a Duna–Tisza köze egyik legnagyobb térsége

A Homokhátságon már csak az esőben lehet reménykedni – közölte  a Telex kérdésére Sipos György kutató, egyetemi docens, a Szegedi Tudományegyetem Természet- és Környezetföldrajz Tanszékének vezetője. Mint kiderült, a Duna–Tisza közének nagy része, a 8714 négyzetkilométer területű Homokhátság, amelyen több mint 623 ezer ember, a hazai lakosság 6,6 százaléka él, igen közel áll a teljes kiszáradáshoz. Már nagyon kevés esély van arra, hogy megmenekülhet. 

"Azt nem lehet előre kiszámítani, hogy a klímaváltozás közben hosszabb távon hogyan alakul a csapadék mennyisége, de az eddigi tapasztalatok alapján a kutatók nem sok esélyt látnak arra, hogy a Homokhátságon megállhatna a kiszáradás évtizedek óta tartó folyamata. Ráadásul a tájegység vízháztartásának a helyreállásához legalább ugyanannyi idő kellene, mint amennyi alatt az tönkrement. A Homokhátság kiszáradása pedig legalább 40 éve tartó folyamat, ennek hatására az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) 2020-ban félsivatagi területnek nyilvánította." - írták.

Sipos György a "Vízgazdálkodási kihívások és tudományos válaszok a Dél-Alföldön" című szegedi szakmai konferencián elmondta, hogy a Dél-Alföld vízhiányos állapotának egyik oka épp azokban az intézkedésekben keresendő, amelyeket elődeink hoztak: a 19. században a vízjárta területek lecsapolása még jó döntésnek tűnt, ma viszont ezek hiánya súlyosbítja az aszályos helyzetet. Az utóbbi öt évben a csapadékeloszlás és -mennyiség gyökeresen megváltozott, miközben a felmelegedés miatt a felszíni vizek gyorsabban elpárolognak, a csapadék pedig nem szivárog be a talajba. A talajvíz szintje tartósan süllyed, különösen a Homokhátságon, ahol a gazdák egyre mélyebb kutakat kénytelenek fúrni, de ez sok esetben már nem elegendő – több tucat kút teljesen kiszáradt. A talaj vízáteresztő képessége gyenge, ami az intenzív mezőgazdasági gyakorlatok következménye is. Ezzel párhuzamosan a Tisza szabályozásának következményeként a víz gyorsabban elfolyik, nem marad a térségben.

Az elmúlt 26 évből 13 volt aszályos, és az utóbbi években a csapadékmentes napok száma is egyre nőtt. A csapadék eloszlása sem kedvező: ritkábban, de hirtelen, nagy mennyiségben érkezik, ami a meleg időben gyorsan elpárolog, így nem hasznosul a talajban. Ez nemcsak a mezőgazdaságot veszélyezteti, hanem az ivóvízellátást, a vízenergiát, a hajózást és a vizes élőhelyek fennmaradását is.

A helyzet romlása megállítható lenne: terv már van, a megoldás késik

Kozák Péter, az Ativizig vezetője a "vízkészlet-gazdálkodási szélsőségek előfordulása" című előadásában rámutatott: miközben a lakosság egy része árvíz- és belvízmentes környezetet vár, mások több vizet követelnek – ezek az igények azonban gyakran ellentmondanak egymásnak. A vízgazdálkodás nem tud azonnal alkalmazkodni a gyorsan változó társadalmi elvárásokhoz. Az elmúlt időszakban már több mint 500 csatornazsilipet zártak le az Ativizig területén, hogy a korábban belvíz elvezetésére szolgáló rendszerek segítségével megtartsák a vizet a tájban. A „Vizet a tájba” program keretében drónfelvételeken is bemutatták, hogyan árasztanak el földeket, hogy ezzel lassítsák a kiszáradást.

A szakemberek egyetértenek abban, hogy a helyzet romlása megállítható lenne, de ehhez minden eszközt be kell vetni, és a döntéshozóknak mielőbb lépniük kellene. Fontosnak tartják a felszín alatti vízpótlást, a szennyvíz (szürke víz) újrahasznosítását, a termálvizek tájba történő visszavezetését, és főként azt, hogy a mezőgazdasági gyakorlatok igazodjanak a megváltozott környezeti adottságokhoz. Nem elég a vízmegtartásra koncentrálni, az egész vízgazdálkodási szemléletet újra kell gondolni, mégpedig a tájhoz, a talajhoz és az éghajlathoz igazítva.