Nem semmi: vidéki üzletemberből lett kortárs galériás és műtárgy-kereskedő

Pénzcentrum: Téged a hazai művészeti életre legnagyobb befolyással lévő személyek között tartanak számon. Mit gondolsz erről, van értelme az ilyen ranglistáknak?

Pados Gábor: Annyi értelme van, mint egy szépségversenynek. Ott is van egy zsűri, aki eldönti, hogy szubjektíven neki ki tetszik a legjobban. Ebben az esetben egy huszonöt tagú zsűri dönt a listára kerülő nevekről, de ezzel együtt sem tekinthető objektívnek. Kicsit olyan ez, mint a Michelin-csillag : ha elvesznek tőled egy csillagot, az fáj. Mindazonáltal én nem fektetek erre túl nagy hangsúlyt, de bevallom, nem is rossz érzés, hogy masszívan ott van a nevem az első tízben. Ilyen ez a világ. Nem tartom ezt kiemelten fontosnak, persze ha nem szerepelnék ezen a listán, az azért nem lenne kellemes - árulta el a Pénzcentrumnak adott interjújában Pados Gábor.

Írószerekkel foglalkozó üzletemberből lettél galériás és műtárgy-kereskedő. Üzleti szempontból látsz párhuzamot, vagy ég és föld a két világ?

Olyan szinten látok ebben kapcsolatot, hogy egy kortárs galéria egy kereskedelmi vállalkozás, bár ezt sokan nem merik kimondani. Abból próbálja fenntartani magát, hogy elad műtárgyakat. Egy papír-írószerrel foglalkozó kereskedelmi vállalkozás meg papír-írószert ad el. A magyar piacon kevés kortársgaléria-tulajdonos jött kereskedelmi háttérrel, én élvezem ennek az előnyeit. Olyan szempontból viszont teljesen más műfaj, hogy míg a papír-írószernél franchise hálózatot is üzemeltettünk, ahol kiskereskedelmi partnereink voltak, akikkel jószerivel nem is találkoztam, itt egy jóval személyesebb üzletről van szó. A nagy gyűjtőkkel személyesen tartom a kapcsolatot, sőt, mondhatom, hogy jelentős részük a barátom is.

2003-ban indult el az acb Galéria Budapesten. Mesélj picit az alapításról, a befektetőkről, a kezdeti működési struktúráról.

Ez egy jó régi sztori. Még évekkel a galéria megalapítása előtt ismertem meg Szoboszlai János művészettörténészt és az akkori feleségét, Szőke Katalint. Ők katalogizálták elsőként az Irokéz gyűjteményt, amiből 2001-ben lett egy komoly kiállítás, ami a Műcsarnokba is meghívást kapott. Innen ered Jánossal a kapcsolatunk, amiből aztán barátság lett. Majd 2002-ben együtt kiutaztunk Chicagóba, János ott dolgozott a képzőművészeti egyetemen, és abban az inspiratív közegben született meg a döntés, hogy galériát akarunk csinálni. Nagyon tetszett, hogy Jánosnak volt egy olyan menedzserszemlélete, amit előtte nem nagyon tapasztaltam más esetében ebben a világban, illetve nagyon hasonló volt a gondolkodásunk meg az ízlésünk is. Akkor úgy tűnt, az Isten is egymásnak teremtett minket, főként, hogy én akkor még nem tudtam volna főállásban csinálni. Az ő szakmai háttere ideálissá tette ezt az együttműködést.

Az anyagi háttere pedig úgy nézett ki, hogy egyrészt én megvásároltam és felújíttattam azt a Király utcai lakást, amiben a galéria a mai napig működik. Másrészt felhasználtam azt a kapcsolati tőkét, amelyet az Irokéz Kft.-vel szereztem, ami akkor az ország harmadik legnagyobb papír-írószer kereskedése volt. Nagyon jó üzleti kapcsolatot ápoltam többek között bankokkal, biztosítókkal, így hozzájuk fordultam támogatásért.

Ezek hitelek voltak?

Nem, hanem inkább művészeti támogatások.

Ez egy egyedülálló finanszírozási forma volt abban az időben Magyarországon?

Ez speciális helyzet volt, és igen, sikerült kihasználni az üzleti kapcsolataimat. Viszont fontos kiemelni, hogy ezek a támogatások nem oldották meg a galéria finanszírozását, inkább az indulást könnyítették meg némi pluszforrással. A Raiffeisen például sokat segített, ők akkor komolyan gyűjtöttek kortárs alkotásokat, és volt egy galériájuk is. Amúgy néhány millió forintokról volt szó, ami az ezredfordulón persze még komolyabb pénznek számított. Viszont akkoriban kereskedelmi galériát csinálni egy kicsit mást jelentett, mint most. Egy olyan terepen indultunk el, ahol nem lehetett piacról beszélni, hiszen alig voltak itthon komoly gyűjtők.

Az interjú folytatásában Pados Gábor azt is elárulja, hogy biznisz vagy életforma-e számára a műgyűjtés? A válasz a Pénzcentrumon olvasható...

Fotó: kepszerk.hu; Ivándi-Szabó Balázs