Így bomlik fel a szemünk előtt a korábban biztonságot nyújtó világrend: Donald Trump keze van ebben a dologban is

Donald Trump visszatérése a Fehér Házba nem csupán egy újabb politikai ciklust, hanem a transzatlanti kapcsolatok végleges és fájdalmas átalakulását hozta el. Az Egyesült Államok és az Európai Unió közötti szövetség az elmúlt időszakban súlyos, talán visszafordíthatatlan válságba került.

A Washingtonból diktált agresszív vámpolitika és a kibontakozó kereskedelmi háború csak a jéghegy csúcsa: az EU számára a legmegalázóbb pofont az jelentette, hogy Brüsszelt gyakorlatilag teljesen kihagyták az orosz-ukrán békefolyamatok érdemi tárgyalásaiból. Európa, amely évtizedekig a globális stabilitás egyik tartóoszlopának hitte magát, hirtelen egy stratégiai vákuumban találta magát, ahol az amerikai érdekek már nem esnek egybe az európai biztonsággal.

Bár Londonban sokáig tartotta magát a nézet, hogy a brit–amerikai szövetség – a legendás „különleges kapcsolat” (Special Relationship) – jóval stabilabb lábakon áll, mint az EU és az USA viszonya, a valóság ennél jóval sötétebb. Míg a brit diplomaták a közös történelmi gyökerekre és a szoros hírszerzési együttműködésre alapozták a reményeiket, Washington egyre inkább csak egy tranzakcionális partnert lát az Egyesült Királyságban is. A látszólagos stabilitás mögött valójában egy mélyülő szakadék tátong: az amerikai külpolitika „Amerika az első” elve nem tesz kivételt a régi szövetségesekkel sem.

Erre a kíméletlen geopolitikai realitásra mutat rá a Chatham House legfrissebb konferenciája és a Lordok Háza által publikált drámai hangvételű jelentés. Az elemzés szerint a szentimentalizmus kora lejárt: a briteknek fel kell ismerniük, hogy az Egyesült Államok már nem a világ rendőre, hanem egy önérdekét követő nagyhatalom, amely bármikor hajlandó hátrahagyni szövetségeseit, ha a stratégiai fókuszpontja – vagyis Kína és a belső gazdaságvédelem – úgy kívánja.

A 21 szakértői panel meghallgatásával és washingtoni tényfeltáró utakkal megalapozott diagnózis egyértelmű: az Egyesült Államok egyre inkább tranzakcionális, befelé forduló és Ázsia-központú külpolitikát folytat, amelyben már nincs helye az európai szövetségesek iránti szentimentalizmusnak – hangzott el brit konferenciabeszélgetésen.

Trump csak a tünet, a változás rendszerszintű

A közvélemény és a fősodratú média hajlamos a transzatlanti kapcsolatok megromlását kizárólag a Trump-adminisztráció kiszámíthatatlanságának számlájára írni. Kétségtelen, hogy az elmúlt időszak történései – a szövetségesekkel való egyeztetés nélküli iráni csapásmérő akciók, a baráti országokra kivetett vámtarifák, Grönland megvásárlásának abszurd felvetése, vagy éppen a NATO-tagállamok területének megvédésével kapcsolatos fenyegetések – történelmi mélypontra taszították Washington diplomáciai hangnemét.

A jelentés azonban arra figyelmeztet: végzetes hiba lenne mindezt egyetlen elnök stílusjegyeként elkönyvelni. Ahogy az amerikai elemzők is rámutattak, a transzatlanti viszony eróziója mögött öt hosszú távú, strukturális trend húzódik meg, amelyek adminisztrációktól függetlenül (legyen az republikánus vagy demokrata) formálják a jövőt:

1. Kína, mint az egyetlen igazi ellenfél: Az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Stratégiája nyíltan kimondja: a 21. század egzisztenciális kihívója Peking. Washington geopolitikai fókuszpontja elkerülhetetlenül és végérvényesen az ázsiai-csendes-óceáni térségre helyeződik át. Európa ebben az egyenletben másodlagos hadszíntérré degradálódott.
2. Kivonulás az európai biztonságfinanszírozásból: A tehermegosztás (burden sharing) helyett a teheráthárítás (burden shifting) korszaka jön. Ahogy Laura Rapp, a Chatham House szakértője fogalmazott, az amerikai közvélemény ugyan még támogatja a NATO-t, de az a naiv európai hit, hogy az USA konfliktus esetén „mindig ott lesz”, tarthatatlanná vált.
3. A többoldalú (multilaterális) világrend elutasítása: Az Egyesült Államok egyre szkeptikusabb a globális kötelezettségvállalásokkal szemben. Lord Darroch volt washingtoni nagykövet sokkoló adatot közölt: az amerikai vezetés az elmúlt évben 66 nemzetközi intézményből vagy egyezményből hátrált ki, köztük a Párizsi Klímaegyezményből és az Egészségügyi Világszervezetből (WHO). A nemzetközi jog semmibevétele (például Venezuelában vagy Iránban) az amerikai külpolitika egy régebbi, nacionalistább hagyományához való visszatérést jelzi.
4. A gazdasági nacionalizmus felemelkedése: A szabadkereskedelem amerikai támogatása mindkét nagy párt részéről csökken. Kialakult egy kétpárti konszenzus arról, hogy a globalizáció az átlag amerikaiak kárára történt. A protekcionizmus és a vámok politikai zsarolóeszközként való használata "új normálissá" vált.
5. Társadalmi és politikai polarizáció: Az amerikai belpolitikai megosztottság drasztikusan behatárolja a külpolitikai mozgásteret.

A "korrozív önelégültség" és Európa védtelensége

A konferencia legkeményebb kritikája az Egyesült Királyság – és tágabb értelemben Európa – saját védelmi képességeinek elsorvadását illette. Lord Robertson szavaival élve, az európai politikai vezetés „korrozív önelégültséget” mutatott az elmúlt évtizedekben. Bár az amerikai elégedetlenség az európaiak védelmi potyautas-szerepével kapcsolatban nem új (egészen az Eisenhower-éráig nyúlik vissza), mostanra kritikus törésponttá vált.

Amíg a britek – és más európai országok – az amerikai védőernyő alatt spóroltak a hadseregen, addig egy olyan függőségi kultúra alakult ki, amely mára nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Lord Houghton, a brit fegyveres erők volt parancsnoka a bizottság előtt "grafikus és színes" részletességgel vázolta fel, mennyire gyenge és felkészületlen valójában a brit haderő egy konvencionális konfliktusra.

A számok magukért beszélnek: az Egyesült Királyság jelenleg mindössze a 13. helyen áll a NATO-n belül a GDP-arányos védelmi kiadások tekintetében.

Ha a jelenlegi trendek folytatódnak, Lord Darroch rámutatott egy dermesztő statisztikára: Németország 2029-re kétszer annyit fog költeni védelemre, mint Nagy-Britannia. Miközben Kelet-Európa fegyverkezik, London és a Nyugat lemarad. Egy olyan világban, ahol Oroszország inváziót indított Ukrajna ellen – és ahol egy esetleges orosz győzelem borítékolhatóan nem állna meg az ukrán határoknál –, ez a gyengeség végzetes lehet.

Gazdasági feszültségek és a "Kínai Dilemma"

A repedések nem csak a katonai szövetségen, hanem a gazdasági kapcsolatokon is végigfutnak. A két ország gazdasága hiába fonódik össze, az USA protekcionista fordulata súlyos károkat okozhat. Lord De Mauley rávilágított, hogy a részleges gazdasági megállapodások (Economic Prosperity Deal) – amelyek az acélra, alumíniumra és gyógyszerekre vonatkoznak – nem jogilag kötelező erejűek, így bármikor felrúghatók.

Beszédes, hogy a brit-amerikai "technológiai jóléti megállapodás" tárgyalásai tavaly zátonyra futottak, méghozzá olyan hétköznapinak tűnő, de szuverenitási kérdéseket érintő viták miatt, mint a brit digitális szolgáltatási adó bevezetése, vagy az élelmiszerbiztonsági szabványok (például a hírhedt amerikai klóros csirke ügye).

A legnehezebb feladat azonban Kína triangulációja lesz. Az Egyesült Államok kíméletlen, zéró összegű technológiai és gazdasági háborút hirdetett Peking ellen, és ezt a szigorú megközelítést a szövetségeseitől is elvárja. Nagy-Britannia és Európa azonban ezt nem engedheti meg magának; gazdaságuk túlságosan integrálódott a kínai piacokkal.

Londonnak sürgősen ki kell dolgoznia egy koherens, a washingtoni vonaltól független, de azzal bizonyos pontokon (pl. kettős felhasználású technológiák kontrollja) összehangolható Kína-stratégiát. Ha a britek nem artikulálják tisztán a saját érdekeiket, akkor a két szuperhatalom közötti présben fognak felőrlődni.

Hogyan tovább? Stratégia a jégkorszakra

Fontos hangsúlyozni, amit a jelentés alkotói is kiemeltek: a javaslat nem egy drasztikus elszakadást  sürget az Egyesült Államoktól. Ez felelőtlenség lenne. A mélyebb rétegekben – a hírszerzés a nukleáris elrettentés, a csúcstechnológiák (űrkutatás, F-35-ös program) és az olyan regionális paktumok, mint az AUKUS egyezmény terén – a kapcsolat továbbra is elengedhetetlen és szoros marad. Ezek azok a konkrét, materiális előnyök, amelyeket a jövő amerikai adminisztrációi is értékelni fognak.

Ugyanakkor Londonnak és Európának alkalmazkodnia kell ahhoz, hogy a transzatlanti viszony innentől kezdve kőkemény üzlet, nem pedig bajtársiasság. A megoldás pillérei:

• Radikális haderőfejlesztés: Nem elég ígérgetni; világos ütemterv kell a védelemre szánt GDP-arányos költségvetés drasztikus (akár 5%-ot közelítő) megemelésére és a hazai védelmi ipar felpörgetésére.
• A partnerek bővítése: Túl kockázatos mindent egy lapra – Washingtonra – feltenni. Újra kell építeni a pragmatikus kapcsolatokat az Európai Unióval, és új, globális koalíciókat (novel partnerships) kell keresni.
• Szuverén, önérdek-érvényesítő külpolitika: Le kell számolni a "kis testvér" szereppel. Készen kell állni arra, hogy az Egyesült Államok távozásával keletkező globális űrt más partnerekkel közösen kell kitölteni.

Összegzés

A második világháború utáni világrend, amelyben az USA a globális szabályok és intézmények jóindulatú (és a számlát álló) intézője volt, befejeződött. Az amerikai külpolitika tranzakcionálissá válása nem egy múló hóbort, hanem a jövő realitása.

A transzatlanti szövetség túlélheti az elkövetkező évtizedeket, de csak akkor, ha Nagy-Britannia és Európa végre felnő a feladathoz, saját kezébe veszi a sorsát, és a nosztalgia helyett a nyers erőközpontú geopolitika játékszabályai szerint kezd el játszani. Az amerikai védőernyő lassan becsukódik; ideje, hogy Európa megtanuljon túlélni a viharban.