Rakonczay Gábor: Évekig gondolkodtam azon, miért nem haltam meg az óceán közepén

Pénzcentrum: Tavaly megjelent könyvedben, amely az egyik óceán-átevezésedet örökíti meg, elmesélsz egy esetet: a vihar okozta hatalmas hullámverés következtében felborult az akkor még Vitéz névre keresztelt evezőshajód, neked pedig nagyjából nyolc perc állt rendelkezésedre, hogy visszafordítsd azt, különben meghalsz. Szeretném, ha elárulnád: mi fut át az ember agyán, amikor tudatosul benne, hogy talán csak percekre van a saját életének a vége?

Rakonczay Gábor: Az embernek van valamilyen elképzelése arról, hogy egy ilyen helyzet hogyan néz ki. Filmekből, könyvekből, történetekből rakja össze magában, és azt hiszi, hogy majd valami olyasmi történik, a valóság viszont abban a helyzetben teljesen más volt. Az emberben van egy nagyon erős életben maradási ösztön. Én ezt úgy tudnám megfogalmazni, hogy minden sejtünk élni akar. Amikor egy veszélyhelyzetben elárasztja a szervezetet az adrenalin, az összes sejt olyan, mintha tudná, hogy ez most egy utolsó esélyes helyzet, hogy most muszáj jól csinálni.

Ezzel szemben ott van a racionalitás: az a részed, amelyik belegondol, hogy mekkora az esélye annak, hogy ezt most túléled. Ha ilyenkor fogadni kellene rá, azt mondanád, hogy gyakorlatilag nulla. Csakhogy nincs idő számolgatni: az ember érzi, hogy sakk-matt készül. De ha ilyenkor nem esel pánikba, ha a racionalitás nem nyomja el ezt az életösztönt, akkor az utóbbi képes kiszorítani a racionalitást, és abból megszülethet a megoldás. Egy nagyon furcsa kettősség ez. Egyrészt pontosan tudod, hogy mekkora a baj, másrészt pedig jön egy olyan erős érzés, amilyet korábban még soha nem tapasztaltál, és az visz előre.

Utólag meglepő volt számodra, hogy az agyad ilyen gyorsan átkapcsolt percekre a haláltól?

Nem, inkább az volt meglepő, hogy utána évekig próbáltam megérteni, mi történt. Most már azt gondolom, hogy maga a szervezet túlélésre van kitalálva. Egy sarokba szorított helyzetben nagyon élni akar, és ha az ember jól csinálja, akkor ez működik. Nekem inkább az okozott nehézséget, hogy nem tudtam eldönteni, hogyan értelmezzem azt, ami történt.

Én mentettem meg magam, mert túl akartam élni? Véletlen volt az egész, mert pont jött egy hullám a megfelelő pillanatban? Vagy a Jóisten azt mondta, hogy még dolgom van, és ezért jött az a hullám?

Ezen három évig gondolkodtam, aztán rájöttem, hogy ezt nem fogom megfejteni. Amikor ezt elengedtem, akkor tanultam meg együtt élni vele. A legutóbbi expedíciómnak az egyik nagy inspirációja pont az volt, hogy valamilyen értelemben vissza akartam menni ehhez a történethez, és le akartam zárni.

A legutolsó, tavaly véget ért átevezés után bejelentetted, hogy lezárod ezt a korszakot, és nincs több ilyen expedíció. Mégis megkérdezem: mennyire végleges ez a döntés? Nem motoszkál benned a gondolat, hogy még egyszer visszatérj?

Ez nem egy hirtelen döntés volt, hanem évek óta érlelődik bennem. Erre van egy jó példa: amikor az ember megiszik egy kávét, az egy dolog. De ha azt mondja magának, hogy ez lesz az utolsó kávé az életében, akkor ugyanaz a kávé már valami teljesen mást jelent. Nekem ez az út ilyen volt.

Benne volt az egész előtörténete, benne volt az a sok év, amíg ez a gondolat formálódott. És benne volt az is, hogy azt gondolom: ha én mentem bele ebbe a pályafutásba, akkor nekem kell kijönnöm belőle is. Nem akarom átengedni ezt egy tragédiának, egy sérülésnek vagy valamilyen külső eseménynek. Szerintem sokkal jobb, ha az ember maga mondja ki, hogy itt kezdődött, és itt fejeződik be. Persze naponta többször eszembe jut, hogy jó lenne még ezt vagy azt megcsinálni. Vannak projektek, amelyek nagyon hívnak, de szerintem ezt most már ki fogom bírni. Ha eltelt majd öt-hat év, valószínűleg könnyebb lesz. Most még nem az. Ez az életemnek egy nagyon jelentős része volt, nem lehet egyik napról a másikra elengedni.

A 42 névre keresztelt hajó az óceánon.
Fotó: Rakonczay Gábor

Nemrégiben megnyerted a Szófiában megrendezett, tíz napos Sri Chimnoyról elnevezett ultrafutó versenyt. A beszámolóidat olvasva az volt az érzésem, hogy a megszokottnál több holtponttal kellett megküzdened. Egy hétvégi ultramaratonnál az ember azt gondolja, hogy van egy vagy két komoly mélypont, de itt tíz napról beszélünk. Te is többnek érezted a hullámvölgyek számát?

Egy hagyományos ultrafutásnál - mondjuk 160-180 kilométeren - jellemzően van egy komolyabb holtpont. Ha az ember fejre áll és fetreng a földön egy órát, akkor annyival lassabb lesz, de alapvetően egy ilyen mélyponttal számol. Egy tíznapos verseny viszont teljesen más. Ott az ember folyamatosan lent és fent van, naponta akár többször is.

A második nap végétől kezdve ez teljesen természetes. Egyszer jól vagy, aztán rosszul vagy, aztán megint jól vagy. Ez ilyen hosszú távon teljesen normális. Ami talán most jól sikerült, hogy végig meg tudtam maradni egy fókuszált állapotban: voltak kizökkenések, de alapvetően végig megmaradt bennem az, amiért odamentem. Egyébként egy ilyen versenyen nagyon jól lehet látni a többieken is ezeket a hullámzásokat: az egyik pillanatban minden tökéletes, a másikban már úgy néz ki, mintha fel akarná adni, aztán öt órával később megint jól van. Ez folyamatosan ismétlődik.

Térjünk vissza az óceáni kalandokhoz. Jó barátságban vagy Fa Nándorral, az első magyarral, aki körbehajózta a Földet. Ő megkerülhetetlen, amikor sporthajózásról beszélünk az egész világon, hogy vetted fel vele a kapcsolatot, és miben, hogyan segített?

Ez a kapcsolat éppen húsz évre nyúlik vissza, 2006-ban találkoztunk először. Akkor építettük a hajót, és akárkivel beszéltünk, mindenki azt mondta, hogy ez egy rossz ötlet. Nem láttuk még az óceánt, nem építettünk még hajót, nem volt tapasztalatunk. Két huszonéves srác voltunk - egy elképesztően nagy tervvel. Annyian mondták, hogy ebből baj lesz, hogy egy idő után úgy éreztem, muszáj megkérdezni valakit, akinek tényleg van tapasztalata ebben. Gyerekként olvastam Nándi könyvét, ezért úgy voltam vele, hogy ha van valaki Magyarországon, akinek adni lehet a véleményére ebben a témában, akkor az ő.

Elmentünk egy hajókiállításra, és konkrétan addig járkáltunk a helyszínen, amíg szembe nem jött. Odamentem, mintha az utcán szólítanám le, bemutatkoztam, majd elmondtam, hogy építünk egy hajót és át akarjuk evezni vele az Atlanti-óceánt. Meghallgatott, és azt mondta: ez egy remek dolog, meg lehet csinálni, csak nagyon jó legyen a hajó, és nagyon alaposan fel kell készülni.

Ennyit mondott, de ez a mondat nekem óriási pluszt adott az összes többi negatív véleménnyel szemben. Mindenki más azt mondta, hogy lehetetlen. Ő azt mondta, hogy meg lehet csinálni.

A futás viszont ennél is korábban jött. Tizenhárom évesen már maratont futottál, ami elképesztően hangzik. Volt abban szerepe a családodnak, hogy ilyen fiatalon csináltad meg?

Semmi. Sőt, nem is tudtak róla. Utólag tudták meg, és teljesen kiakadtak. Én kisgyerekként is futottam, aztán elkezdtem tájfutni versenyszerűen, és valahogy a futás lett az életem egyik alapja. Nagyon sok edzés van mögötte már gyerekkorom óta, és szerintem ezért működik még most is. Közben rengeteg mást is csináltam, nem ragadtam bele egyetlen sportágba vagy egyetlen távba. Emiatt talán nem is öregedtem ki belőle. Az ultrafutás ráadásul eleve nem a fiatalok sportja. És szerencsére nem szedtem össze olyan sérüléseket sem, amelyeknek most innám a levét.

A már említett könyvedben van egy mondat, ami nagyon megmaradt bennem: azt írod, hogy a grönlandi expedíció után egy más ember jött haza, mint aki elindult. Mi változott meg benned ennyire, mit adott Grönland, amit korábban sem az óceán, sem más expedíció nem?

Grönland volt az első olyan nem vízi expedícióm, ami igazán komplex volt. Persze önmagában már a projekt is nagyon szép: eljutsz A pontból B pontba, történelmi jelentősége van, hiszen nagyjából 130 éve keltek át rajta először. Az a filozófia pedig, ami mentén annak idején nekivágtak, a mai napig él ezeken a területeken. Úgy mondják: „a nyugati part vagy a halál”.

A magas sarkvidéknek van egy nagyon különös tulajdonsága, és ebből a szempontból szinte mindegy, hogy Grönlandról vagy az Antarktiszról beszélünk. Az egész annyira élettelen, annyira hideg és annyira időtlen, hogy az ember kiszakad abból a valóságból, amiben addig élt. Itt a civilizált valóságunkban, minden folyamatosan változik, egyfajta állandó mozgás jellemzi. A sarkvidéken hó viszont ezer éve is ugyanott volt, és nagy valószínűséggel ezer év múlva is ugyanott lesz.

Van egy olyan érzésed, mintha egy kicsit bele tudnál nézni az örökkévalóságba. Ez pedig nagyon felforgatja az embert.

Onnantól kezdve egészen másképp kezdesz gondolkodni az időről. Rájössz arra, hogy mi, emberek nem tartunk örökké. Nem létezünk örökké. És ha ez egyszer igazán megérkezik benned, akkor hirtelen nagyon fontossá válik az időd. Fontossá válik az életed. Fontossá válik az, hogy mit kezdesz vele. Nekem ez egy olyan élmény volt, amelynek bizonyos részei már korábban is ott voltak bennem, talán gyerekkorom óta, de Grönlandon állt össze az egész. Ott tudtam először igazán megfogalmazni magamnak, hogy mi az, ami felé szeretnék menni, és hogy mi az, amit valójában keresek ezekben az expedíciókban.

Fotó: Rakonczay Gábor

Az ember hajlamos azt gondolni, hogy egy expedíció végén a teljesítmény a legfontosabb. Hogy sikerült-e átérni, sikerült-e végrehajtani a tervet. Te viszont mintha sokkal többet beszélnél arról, hogy mi történik közben az ember fejében.

Mert szerintem hosszú távon az marad meg. Az eredmény fontos, de egy idő után az ember már nem arra emlékszik, hogy pontosan hány nap volt vagy pontosan hány kilométer. Arra emlékszik, hogy mit értett meg közben. A sarkvidékek ebből a szempontból nagyon különlegesek: olyan környezetbe kerülsz, ahol megszűnik a zaj. Nincsenek azok az impulzusok, amelyek között egyébként élünk. Nincs telefon, nincs rohanás, nincs az a folyamatos ingeráradat, ami körülvesz bennünket. És amikor ezek eltűnnek, akkor egyszer csak ott maradsz saját magaddal.

Szerintem sokszor pontosan ettől félünk a legjobban. Nem a hidegtől, nem a távolságtól, nem a fizikai nehézségektől, hanem attól, hogy egyszer tényleg egyedül maradunk a saját gondolatainkkal. Ott viszont nincs hova menni, végig kell gondolni ezeket a dolgokat.

Ha valaki kívülről nézi a pályafutásodat, könnyen azt gondolhatja, hogy az ilyen expedíciók mögött komoly cégek, nagy szponzorok és jelentős költségvetések állnak. Közben azért Magyarország nem az a közeg, ahol tömegesen finanszíroznának több hónapos sarkvidéki vagy óceáni projekteket. Hogyan nézett ki a valóság az elején? Miből lett pénz az első igazán nagy expedíciókra?

Erre egyszerű a válasz: sehogy. Nem volt mögötte semmilyen rendszer, nem voltak mögöttem nagy támogatók, nem volt mögöttem semmilyen szervezet. Az első évek inkább arról szóltak, hogy valahogy össze kellett rakni az egészet. Az emberek hajlamosak utólag úgy nézni egy pályafutást, mintha minden szépen ki lett volna találva előre. Nálam ez egyáltalán nem így volt. Az első expedíciók idején gyakorlatilag folyamatosan pénzt kellett szerezni: nem azért, hogy kényelmesebb legyen a projekt, hanem azért, hogy egyáltalán létrejöhessen.

Nagyon sokszor volt olyan érzésem, hogy maga a finanszírozás nehezebb feladat, mint az expedíció. Mert ha az ember már ott van az óceánon vagy a jégmezőn, akkor legalább tudja, hogy mit kell csinálnia. A támogatásszerzésnél sokszor még ez sem egyértelmű.

Tehát nem az működik, hogy találomra felhívjuk a cégeket, és ők majd biztosan adnak?

Tényleg nem így van. Az van, hogy mindent bele teszel és töretlenül mész előre. Közben rájössz, hogy egy marketing igazgatónak miért éri meg, és felépíted üzletileg is az egészet. Az első időszakban rengeteg visszautasítást kaptam. Ez teljesen természetes része volt az egésznek. Az ember megy egyik helyről a másikra, elmondja az ötletét, próbálja elmagyarázni, hogy mit szeretne csinálni, és nagyon sokszor nemet kap.

Egy idő után viszont megtanulja, hogy ezt nem szabad személyes sértésként kezelni, egyszerűen ilyen a világ. A legtöbb projekt első hallásra teljesen irracionálisnak tűnik: ha valaki azt mondja, hogy hajót épít és át akarja evezni vele az Atlanti-óceánt, arra nem az az első reakció, hogy "remek ötlet, itt a pénz". Szerintem nagyon fontos volt megtanulni azt, hogy a finanszírozás ugyanolyan munka, mint maga a felkészülés. Nem valami kellemetlen mellékszál, hanem a projekt része.

És mikor változott meg ez? Mikor jutottál el oda, hogy már nem egyik expedícióról a másikra kellett túlélni?

Ez nagyon lassú folyamat volt. Nem volt egyetlen fordulópont. Inkább fokozatosan épült fel egy rendszer: először ott voltak maguk az expedíciók, aztán megjelentek a könyvek. Utána jöttek az előadások. Később ezek elkezdték egymást erősíteni: egy sikeres expedícióból lett könyv, a könyvből lettek előadások, abból pedig új kapcsolatok és ezzel új lehetőségek. Mindez évek munkája volt. Közben mindig és mindent visszaforgattam, amitől lassan változott az arány és én finanszíroztam meg a projekteket, amihez más is tudott kapcsolódni.

És mi a helyzet a biztosítással? Valahogy úgy képzelem el, hogy amikor Rakonczay Gábor bejelentkezik, hogy egy ilyen expedíció miatt szüksége lenne rá, akkor kirakják a zárva táblát…

Erről nincs szó, az ugyanakkor igaz, hogy az ilyen expedíciókra nem létezik semmilyen biztosítási kategória, vagyis minden alkalommal biztosítás nélkül indultam útnak. Erre nincsen rendszer, egyszerűen nem létezik.

Az expedícióidról szóló beszámolókban nagyon sokszor előkerül a magány. Kívülről nézve az ember hajlamos ezt romantikusnak látni. Hónapokig egyedül az óceánon, egyedül a jégen, távol mindentől és mindenkitől. Közben pedig a legtöbb ember ma már azt is nehezen viseli, ha tíz percig nincs a kezében a telefonja. Mit tanultál az egyedüllétről ennyi év alatt?

Szerintem a magányt nagyon sokan félreértik. A magányt a civilizációnk gyártotta le: egy fiatal, aki itt van az emberek között és mégsem tud a környezetével kapcsolódni, mert mindenki a telefonját bűvöli, ő magányos. Ezzel szemben az óceán közepén nem magányos vagy, mert egy döntésed miatt vagy abba helyzetbe. Tudatosan csinálod. Emiatt, ott technikailag vagy csak egyedül. Persze ez nem valamilyen folyamatos spirituális élmény. Sokkal inkább őszinte. Az történik, hogy elfogynak körülötted azok a dolgok, amelyekkel egyébként el tudod terelni a figyelmedet. Nincs telefon, nincs internet, nincs társaság, nincs olyan zaj, amelyben el lehet bújni. Ott maradsz saját magaddal.

Ez nem mindig kényelmes. Az ember találkozik azokkal a kérdésekkel is, amelyeket egyébként ügyesen kerülget. Sokszor azt hisszük, hogy valamilyen problémát megoldottunk, aztán amikor heteken keresztül egyedül vagyunk, kiderül, hogy valójában csak nem foglalkoztunk vele. Az expedíciók ebből a szempontból nagyon őszinte helyzetek.

Ugyanakkor rengeteget tanítanak, például arra, hogy nem kell folyamatosan inger alatt lenni, nem kell állandóan történnie valaminek. Ma szerintem az egyik legnagyobb probléma, hogy az emberek egyre kevésbé képesek hosszabb ideig egyetlen dologra figyelni. Folyamatosan jön valami új inger, új információ, új értesítés. A figyelmünk gyakorlatilag állandó támadás alatt áll.

Sokat beszélnek ma arról, hogy a közösségi média, a rövid videók és az állandó információs zaj teljesen átalakítja a figyelmünket. Te, aki heteket vagy hónapokat töltöttél úgy, hogy semmilyen külső inger nem ért, hogyan látod ezt?

Az emberi agy nem arra fejlődött ki, hogy percenként új ingereket kapjon, vagy hogy egyszerre tíz dologgal foglalkozzon. Közben mégis egy olyan világot építettünk magunknak, amely pontosan erre kényszerít bennünket. A legnagyobb érték szerintem ma nem a pénz és az információ, hanem a figyelem. Hogy képes vagy-e hosszú időn keresztül egyetlen dologra koncentrálni: egy könyvre, egy beszélgetésre, egy adott munkára vagy egy célra? Én nagyon sokszor látom azt, hogy az emberek valójában nem idő-, hanem figyelemhiánnyal küzdenek.

Az expedíciók ebből a szempontból különlegesek. Ott nincs választásod. Ott muszáj jelen lenned. Muszáj arra figyelned, amit éppen csinálsz. És idővel rájössz, hogy ez nem teher, hanem valójában egy nagyon természetes állapot.

Ha végignézel az elmúlt évtizedeken, az óceánokon, a sarkvidékeken, a futóversenyeken, a könyveken és az előadásokon, mi az, amit ma fontosabbnak tartasz, mint húsz évvel ezelőtt?

Az időt. Húszévesen az ember hajlamos azt gondolni, hogy mindenre van még idő, hogy majd később megcsinálja. Majd később belevág, majd később él úgy, ahogy szeretne. Nekem a sarkvidékek, az óceánok és az összes hosszú expedíció újra és újra ugyanazt mutatta meg: hogy az idő nem végtelen. És szerintem ez nem szomorú felismerés, hanem éppen hogy felszabadító. Ha az ember elfogadja, hogy véges az ideje, akkor sokkal könnyebben dönt arról, hogy mire akarja használni: mire mond igent, és mire mond nemet? Mi fontos igazán?

Cégekhez, iskolákba, konferenciákra jársz előadni, ahol olyan emberek hallgatnak, akik jó eséllyel soha nem fognak átevezni egy óceánt vagy átkelni Grönlandon. Mi az, amit szerinted mégis haza tudnak vinni ezekből a történetekből?

Sokáig azt hittem, hogy az embereket elsősorban maga az expedíció érdekli, hogy milyen volt az óceán közepén lenni, milyen volt egyedül a Déli-sark felé menni. Idővel rájöttem, hogy ez csak a belépő. Amikor cégekhez megyek előadást tartani, a legtöbb embernek semmi köze nincs az expedíciókhoz: nem akarnak átevezni egy óceánt, nem akarnak mínusz negyven fokban gyalogolni. Viszont ugyanazokkal a kérdésekkel találkoznak, mint én: hogyan kezeljük a bizonytalanságot? Mit csináljunk, amikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy terveztük? Hogyan maradjunk fókuszáltak hosszú időn keresztül? Mit kezdjünk a kudarcokkal?

Sokszor azt látom, hogy a történet külső része érdekes, de ami igazán megmarad az emberekben, az az, hogy ráismernek a saját helyzeteikre. Egy vezető, egy vállalkozó, egy tanár vagy egy sportoló teljesen más környezetben dolgozik, de a problémák jelentős része mégis nagyon hasonló.

Az iskolákban ez megint más: ott inkább azt érzem fontosnak megmutatni, hogy sokkal több minden lehetséges, mint amit elsőre gondolunk. Hogy nem kell „késznek lenni” tizennyolc évesen, nem kell tudni előre az egész életet. Az ember elindul valamerre, közben hibázik, tanul - tehát változik. Szerintem ezt sok fiatalnak jó hallani.

Rakonczay Gábor
fotó: Mónus Márton

Rengeteg helyen jártál, rengeteg extrém helyzetet átéltél, többször át kellett értékelned önmagadat és a saját határaidat. Ha most leülhetnél beszélgetni a tízéves vagy tizenkét éves önmagaddal, aki hajókat rajzolgatott az atlasz felett, történeteket olvasott és még semmit nem tud arról, mi vár rá, mit mondanál neki?

Érdekes, de valószínűleg nem sok mindent: azt hiszem, inkább csak megnyugtatnám. Azt mondanám neki, hogy nyugodtan maradjon kíváncsi, és igenis menjen azon dolgok után, amelyek érdeklik. Nem kell mindent előre tudnia, és nem kell attól félnie, hogy néha rossz irányba indul el. Az életem jelentős része abból állt, hogy nem volt pontos tervem. Inkább volt egy irány, ami érdekelt. Aztán menet közben alakultak a dolgok. Jöttek lehetőségek, jöttek kudarcok, jöttek olyan helyzetek is, amelyeket előre elképzelni sem tudtam volna.

Azt biztos mondanám, hogy nem kell a húszas éveiig várnia, hogy teljesen készen álljon az első páros óceán-átevezésére: utólag is úgy látom, hogy nyugodtan nekivághattam volna 16 évesen. Pénzem, tapasztalatom akkor sem volt, akkor meg már nem mindegy?

És valószínűleg azt is elmondanám neki, hogy az idő nagyon gyorsan telik. Sokkal gyorsabban, mint ahogy azt gyerekként elképzeljük. Ezért érdemes azokkal a dolgokkal foglalkozni, amelyek valóban fontosak. Nem azért, mert biztosan sikerülni fognak, hanem azért, mert érdekelnek bennünket. A többi pedig majd alakul.

címlapkép: Mónus Márton/Pénzcentrum