Őszintén vallott visszavonulásáról Berki Krisztián: Nem akartam a futottak még kategóriába kerülni!

Pénzcentrum: Több mint egy évtized telt el a londoni olimpiai bajnoki címed óta. Amikor ma visszagondolsz arra az időszakra, arra a Berki Krisztiánra, aki akkor felment a lóra, megcsinálta az olimpiai döntő gyakorlatát, majd olimpiai bajnokként lejött onnan, milyen különbségeket látsz a mostani önmagadhoz képest? Miben változott meg a személyiséged, a sporthoz való viszonyod, és egyáltalán: mit csinál egy ekkora siker az emberrel?

Berki Krisztián: Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem változtam, mert mindenki változik, és egy olimpiai siker után szerintem minden sportoló változik valamennyit. Talán személyiségben erősödtem meg leginkább. Ugyanakkor én mindig próbáltam ugyanaz az ember maradni, aki előtte voltam. Mindig azt mondtam, hogy attól, hogy valaki eredményes a saját szakmájában, a saját területén, még nem kell elszállnia magától. Azt kell nézni, ki milyen területen dolgozik, és abból mit tud kihozni.

Nyilván láttam negatív példákat még olimpikonok között is, amikor valakit megváltoztattak az eredmények. De én igyekeztem olyan maradni, akihez ugyanúgy oda lehet jönni az utcán, akivel lehet beszélgetni, akitől lehet kérdezni, akivel lehet fotózkodni. Persze van olyan helyzet, amikor nekem is elő kell vennem egy erőteljesebb személyiséget, de alapvetően azt hiszem, megmaradtam annak a srácnak, aki voltam.

London után éreztem meg igazán, hogy amit csináltunk, az nemcsak nekem és a közvetlen környezetemnek volt fontos, hanem egy egész országnak, sőt a határon túli magyaroknak is. Amikor hazajöttünk Londonból, pár nappal később elmentünk a keresztfiamékkal a Fővárosi Állatkertbe: tényleg félpercenként meg kellett állnom, mert mindig jöttek az emberek: gratuláltak, közös fotót meg aláírást kértek. Ilyenkor valakinél nyilván el tud szakadni a cérna, mert ez fárasztó tud lenni. De én mindig úgy voltam vele, hogy lehet, hogy nekem aznap ő az ezredik ember, aki odajön, de neki ez az első pillanata velem. És én nagyon sokat kaptam a közönségtől, a szurkolóktól, ezért mindig szerettem volna ebből visszaadni nekik.

A torna Magyarországon nem az a sportág, ahol minden versenyen telt ház van, mégis olimpiai bajnokként nyilván másképp néztek rád az emberek. Érezted azt, hogy már nem egyszerűen egy tornaversenyzőt akarnak látni, hanem „az olimpiai bajnok Berki Krisztiánt”?

Teljes mértékben. És ez szerintem ma is igaz: ha a tornasportnak van olyan versenyzője, aki eredményt produkál, aki példaképpé válik, akkor az emberek kijönnek miatta. Ha egy versenyt úgy hirdetsz meg, hogy ott lesz egy olyan tornász, akire felnéznek, aki eredményes, akit szeretnek, akkor sokkal többen jönnek ki. Ez a vonzás törvénye. Ha van eredmény, van nézettség is. Eredmény nélkül viszont nagyon nehéz azt mondani, hogy gyertek ki, mert amúgy szerintem a torna a világ legszebb és legnehezebb sportága, de ezt meg is kell tanulnunk eladhatóbbá tenni.

A torna látványos, ezt szerintem senki nem vitatja. De közben a civileknek sokszor nehezen érthető, és néha még nekem is vannak benne olyan dolgok, amelyek kívülről bonyolultnak tűnnek. Pont ezért kell dolgoznunk azon, hogy a sportág jobban kommunikálható, jobban fogyasztható legyen.

Menjünk vissza Londonba, az olimpiai döntőhöz. Kívülről úgy tűnt, hogy óriási nyomás volt rajtad, de a hazai pályán versenyző Louis Smithen emiatt még nagyobb. Te mennyire érezted akkor a nyomást? Egy olimpiai döntő önmagában is extrém versenyhelyzet, ráadásul tudtad, hogy egy brit versenyzővel kell megküzdened Londonban, hazai közönsége előtt.

Louis-on valóban óriási nyomás volt, hiszen hazai pályán versenyzett, ráadásul favoritként. Ha Magyarországon lett volna olimpia, rajtam is hasonló nyomás lett volna. Én ezt valamilyen szinten átéltem Debrecenben, amikor Európa-bajnokságon, háromezer magyar előtt nyertem. Nyilván egy Eb nem ugyanaz, mint egy olimpia, de akkor döbbentem rá, hogy bizonyos szinten tudom kezelni az ilyen helyzeteket.

Londonban mentálisan annyira fel voltam készülve, hogy amikor nekem teljesítenem kellett, akkor nem nyomásként éltem meg a helyzetet, hanem feladatként. Amit a közvélemény, az edzőm, a szakma vagy én magam vártam tőlem, az tulajdonképpen ugyanaz volt: hogy megcsináljam azt, amire képes vagyok. És ehhez rengeteget kellett készülnöm.

Az edzőmmel, Kovács Istvánnal napi szinten dolgoztunk, 2008-tól sportpszichológus segített, mellettem volt gyúró, orvos, mindenki. Mindig elmondom: a torna részben egyéni sportág, de az összes győzelmem csapatmunka volt. Természetesen az edzőm tette bele a legtöbb tudást és energiát abba, hogy ma itt ülök veled szemben, de ez akkor is csapatmunka volt.

Amikor leugrottál a szerről, véget ért a gyakorlat, majd egy perc múlva kiírták a pontszámot, mi futott át az agyadon, mikor felfogtad, hogy olimpiai bajnok vagy? Egy egész pályafutás, évtizedek munkája sűrűsödött bele abba a várakozásba.

Erre mindig nehéz válaszolnom, mert magára arra a pillanatra és részben magára a gyakorlatra sem emlékszem úgy, ahogy az ember gondolná. Valahogy az kiesik. Én mindig úgy készültem a versenyekre, hogy először van egy selejtező, ahonnan be kell jutni a legjobb nyolc közé. Nekem mindig ez volt a fő célom: a selejtezőn csináljak egy nagyon jó gyakorlatot, mert akkor megvan a döntő. A döntőben aztán tiszta lapja van minden versenyzőnek, így újra össze kell szedni magad.

Amikor leugrottam a szerről, az volt bennem, hogy amit versenyzőként megtehettem, azt megtettem: száz százalékig benne volt a gyakorlatban, amit én hozzá tudtam tenni. Onnantól kezdve, mivel pontozásos sportágról beszélünk, nem csak rajtam múlt.

Gyerekkorodtól megtanulod, hogy hiába vagy nagyon jó, a végeredményben más tényezők is szerepet játszhatnak. Ráadásul ott volt a sportdiplomácia, Londonban az olimpia, brit versenyző, hazai közönség ellen... ahhoz, hogy a mérleg felém billenjen, nagyon jól kellett teljesíteni. De végül az angol szakmabeliek is, a közönség és a nemzetközi szakma is azt mondta, hogy megérdemelt győzelem volt.

Ha a teljes pályafutásodat nézzük, mi volt az, amit a legnehezebben viseltél? A felkészülés monotonitása, a fogyasztás, a megfelelési kényszer, a mentális teher, a sérülések, vagy valami egészen más?

Minden korszaknak megvolt a maga nehézsége. Utólag, főleg a pályafutásom vége felé visszagondolva, talán az a fél óra, háromnegyed óra gimnasztika, bemelegítés és erősítés volt az egyik legnehezebb, amit minden alkalommal meg kellett csinálni, mielőtt egyáltalán felmehettem a lóra. Olyan volt, mint amikor egy Forma–1-es autót üzemi hőfokra hoznak. Nekem is kellett fél-egy óra, mire a testem olyan állapotba került, hogy érdemben dolgozni tudjak a szeren.

Ezért sem szerettem, amikor később odajöttek, vállon veregettek, és mondták, hogy lesz egy verseny, menjek már el bemutatózni. „Csak egy bemutató.” De hát ez nem így működik: ahhoz, hogy én fel tudjak menni a szerre, másfél óra bemelegítés és szeren lévő mozgás kellett. Ehhez jött az utazás, az ottlét, a hazamenetel. Aktív sportolóként ráadásul nem vállalhatsz olyat, amiből sérülés lehet, mert akkor lehet, hogy kuka egy teljes év második fele.

A szerződések miatt is nagyon kellett figyelnem. Amikor az Eszterházy Károly Főiskolára jártam, volt egy sítábor, és úgy mentem el, hogy ne nagyon tudjon róla senki, mert bizonyos szerződések mellett azért az ilyen tevékenységek kockázatosak voltak. Szerettem volna motorozni is, de amíg tornáztam, nem tehettem meg azt sem. Most már meg azért nem akarok, mert van egy tizenkét éves kislányom, és az ember másképp gondolkodik...

London után nemcsak a tornasport közönsége ünnepelt, hanem lényegében az egész ország. Mesélted korábban, hogy egy Újpest–Fradi futballderbin is egészen különleges fogadtatásban volt részed. Mit jelentett neked, hogy még a rivális klub szurkolói is ünnepeltek?

Tényleg különleges élmény volt, hogy a ferencvárosi szurkolók is ünnepeltek egy újpesti tornászt. Elvileg én végeztem volna el a kezdőrúgást, de annyira meg voltam hatódva és annyira integettem a Fradi-szektornak is, hogy közben elkezdődött a meccs, engem meg már a pályáról kellett lezavarni.

Sportolóként ilyenkor érted meg igazán, hogy amikor piros-fehér-zöld lobogó alatt indulsz, címeres mez van rajtad, akkor teljesen mindegy, melyik klubhoz tartozol, vagy politikailag ki hova sorolja magát. A nemzeti mez mindent felülír. A labdarúgásban is látjuk, hogy ha a magyar válogatottnak kell szurkolni, akkor ott együtt van a Fradi-drukker és az újpesti is.

A pályafutásod vége viszont nem úgy alakult, ahogy egy olimpiai bajnok talán elképzeli. Hogyan jutottál el a visszavonulás eldöntéséig, mikor érezted először, hogy talán már nem lesz visszaút?

2019-ben a stuttgarti világbajnokság volt a kvalifikációs verseny Tokióra. Akkor már túl voltam négy vállműtéten, de a kiutazás előtti napokig úgy tűnt, hogy minden rendben van. Meg tudom csinálni a gyakorlatomat, ki kell menni, meg kell próbálni, hátha sikerül a kvalifikáció. Éreztem, hogy ha megcsinálom a gyakorlatomat, abban benne van a kvótaszerzés lehetősége.

Aztán a kiutazás előtt két nappal egy karkörzésnél újra megroppant a vállam. Azonnal éreztem, hogy baj van, mert ez új fájdalom volt. Le is blokkolt a vállam: később kiderült, hogy letört egy csontdarab, ami olyan helyre került, hogy akadályozta a karom mozgását. Ez borzasztó helyzet volt, mert két nap volt a vb-re utazásig. A csapat kiment, én kikísértem őket, de már külső szemlélőként. Jó érzés volt ott lenni velük, átélni a világbajnokságot, de közben tudtam, hogy a vb-n nem tudok indulni, Tokió így nagy valószínűséggel elúszott, és az is kérdéses lett hirtelen, hogy mi lesz ezután.

Aztán nem sokkal később jött a Covid: bevallom őszintén, nekem a „maradj otthon” időszak eleinte nagyon jól esett, végre otthon voltam a családommal. A 2019-es vb után volt még egy utolsó műtétem, ahol amit lehetett, rendbe tettek, de a vállam már nem volt olyan szinten terhelhető, ahogy kellett volna.

A járványhelyzet miatt meg az edzés is esetleges volt: hol tudtunk menni a terembe, hol nem. Az az egy év arról szólt, hogy újra rehabilitáció, újra gyógytorna, újra kezelések, próbáljuk visszahozni az izomzatot. 2020 decemberében kellett belátnom, hogy a karom nem működik úgy, ahogy szeretném, és nincs értelme tovább húzni.

Olimpiai bajnokként nehéz lehet elfogadni, hogy a tested mondja ki helyetted a végét. Az is benne volt a döntésben, hogy nem akartad lerombolni azt a képet, amit a pályafutásod során felépítettél?

Mindig azt mondtam, hogy akkor van értelme folytatni, ha még tudok olyan jó lenni, amilyen szinten magamtól elvárom. Nem akartam azt az idézőjeles nimbuszt lerombolni, amit felépítettünk. Persze lehet azt mondani, hogy olimpiai bajnokként egy nyolcadik hely után is megtapsolnak, és biztos lett volna olyan szurkolói réteg, aki így is örült volna. De én tudtam, hogy nem így szeretnék búcsúzni.

Emlékszem, Londonban beszélgettem az egyik jól ismert úszóval a sajtószobában, amikor már túl voltunk a versenyeinken. Ő akkor bronzérmes lett, és láttam rajta, hogy valami nem oké. Kérdeztem, mi a baj, és mondta, hogy fél hazamenni, mert „csak” bronzérmet szerzett.

Magyarország nagyon aranycentrikus ország, és ez óriási teher is a sportolón. Én sem akartam úgy elindulni egy versenyen, hogy már csak a "futottak még" kategóriában vagyok, és arra emlékezzenek az emberek.

Lehet, hogy ha most felmennék a lóra, és csinálnék egy páros kört vagy egy magyar vándort, sokan kijönnének megnézni, de én nem így akartam lezárni a pályafutásomat. Így 2020 decemberében az edzőmmel eldöntöttük, hogy szögre akasztom a csuklószorítót.

A visszavonulás után nagyon gyorsan jött az új szerep: sportigazgató lettél a Magyar Torna Szövetségben. Mennyire volt tudatos a felkészülésed arra, hogy egyszer majd nem sportolóként, hanem vezetőként, szervezőként kell helytállnod?

A pályafutásom alatt sokáig nem gondolkodtam igazán B-tervben. Tudtam, hogy egyszer vége lesz, tudtam, hogy nem fogok negyvenéves koromig tornázni, de aktív sportolóként az ember mégis a mindennapi munkára koncentrál. A tanulmányaimat a pályafutásom vége felé vettem komolyabban. 2005-ben kezdtem az Eszterházy Károly Főiskolán, de azt három év után gyakorlatilag ellinkeskedtük a pályatársaimmal. Később, 2015 körül jött egy debreceni kötődésű együttműködő partner az életembe, és akkor újra szóba került az iskola, a végzettség, a jövő. Jelentkeztem a Debreceni Egyetemre, ahol sportszervező diplomát szereztem, még a pályafutásom vége előtt, a Covid alatt. Később aztán még jött mellé egy mesterdiploma, ezúttal már sportközgadasági szakon, és részt vettem egy nemzetközi sportvezetői programban is.

Szerencsés vagyok, mert a visszavonulásom után nagyjából tizenkét napot ültem otthon, és januárban már kezdtem is a Magyar Torna Szövetség sportigazgatójaként. Ehhez persze kellett az is, hogy volt mellettem egy olyan elnök, mint Magyar Zoltán, aki pályafutásom alatt folyamatosan mentorált, ott volt az edzőm, Kovács István. Velük rengeteget beszélgettünk már aktív sportolóként is arról, hogyan kellene folytatni, hogyan látom én a sportág jövőjét, hogyan látják ők. Mivel nem az edzői irányba képeztem magam, adta magát, hogy ne feltétlenül edzőként, hanem vezetői, szervezeti oldalról próbáljak segíteni.

Olimpiai bajnokként, korábbi aktív versenyzőként mennyire jelent előnyt, hogy belülről ismered a sportolói oldalt? Vezetőként ugyanazt látod, amit versenyzőként, vagy azért nagy volt a kijózanodás?

Tényleg komoly meglepetés volt egy-két dolog, kár lenne tagadni: sportolóként sok mindent másképp látsz. Például ha nem megyünk edzőtáborba, akkor azt gondolod, hogy bent marad az a pénz, és akkor költsük el felszerelésre vagy másra. Logikusan hangzik, csak vezetői oldalról már látod, hogy ez nem így működik.

Amikor adófizetői pénzből gazdálkodsz, akkor minden összegnek megvan a helye, a jogcíme, az ütemezése. Ha tíz egységből három egységet másra szeretnél elkölteni, azt nagyon komoly indoklásokkal és engedélyezési folyamatokkal lehet csak módosítani.

Ezeket sportolóként nem tudtam, de persze nem is kell, hogy ezzel foglalkozzon egy versenyző: a versenyzőnek edzenie és versenyeznie kell. Nekem vezetőként az lett az egyik legfontosabb feladatom, hogy csatorna legyek a két csoport között: ha adódik egy probléma, egy igény, egy kommunikációs helyzet, akkor azt úgy tudjam tálalni szövetségi szinten, hogy átmenjen a rendszeren, és közben a versenyzők, edzők se érezzék azt, hogy nem értik meg őket.

A te londoni aranyad óta a magyar tornasportnak nemhogy érme, olimpiai pontszerzése sem volt. Mit kellene átszervezni, megváltoztatni ahhoz a magyar torna háza táján, hogy újra közelebb kerüljünk az elithez?

Azért azt el kell mondani, hogy Párizsban jóval több versenyzőnk volt ott, mint az én időszakomban. Fentebb már említettem: az eredményeket Magyarországon sokszor kizárólag aranyban mérjük, de például az, hogy Mészáros Krisztofer kilencedik lett az olimpiai egyéni összetett döntőben, óriási eredmény. Hat szeren ott lenni a világ élvonalában hatalmas teljesítmény. Ugyanez igaz Kovács Zsófira is, aki összetettben Európa-bajnoki ezüstöket nyert. Mi, szerspecialisták pontosan tudjuk, hogy összetettben a legjobbak között lenni milyen brutális munka.

Ami magát a rendszert illeti, szerintem régiós központokra lenne szükség. A merítésünk jelenleg nagyon Budapest-központú, miközben vannak jó vidéki műhelyeink: a nőknél például a DKSE, a férfiaknál Győrben a GYAC, ahonnan Mészáros Krisztofer is jött. Vannak műhelyek országszerte, de ezt sokkal strukturáltabban kellene csinálni.

A világ tornasportjában jól működik a központosítás. Svájcban például vannak kisebb klubok, amelyek eljuttatják a gyerekeket egy bizonyos szintig, utána pedig a tehetséges versenyzők bekerülnek a központba. Fontos, hogy közben a nevelőklub is érdekelt maradjon: kapjon támogatást, motivációt, elismerést azért, hogy kinevelt egy versenyzőt. Így mindenki érdekelt abban, hogy a gyerek továbbjusson mindig a következő, magasabb szintre.

Ehhez viszont pénz, létesítmény, szakember és hosszú távú stratégia kell. Miből van ma a legnagyobb hiány ma a magyar tornában?

Létesítményből és szakemberből sosem elég. Budapesten jelenleg a központi tornacsarnok mellett található terem az egyetlen olyan helyszín, ahol válogatott szintű edzésmunkát és versenyrendezést megfelelően biztosítani tudunk. Egy felnőtt tornaversenyt nem tudsz csak úgy bevinni bármelyik csarnokba, mert rögzítési pontok kellenek a nyújtóhoz, gyűrűhöz, lóhoz, ugráshoz, felemáskorláthoz, gerendához. Ez speciális sportág.

Győrben az EYOF miatt felépült egy nagyon jó tornaterem, Közép-Európa egyik legjobbja, de az egy darab létesítmény, és elsősorban a győriek használják. Délután ott is elindul a klubélet, rengeteg gyerek van bent, ami nagyon jó, de válogatott szinten nem lehet csak úgy levinni oda mindenkit.

Az utolsó nagy létesítményfejlesztésünk a veszprémi tornacsarnok volt. Ha régiós központokat szeretnénk Debrecen, Nyíregyháza, Győr vagy más térségek körül, ahhoz komoly támogatás kell. Nemcsak terem kell, hanem bentlakási lehetőség, iskolarendszerrel való együttműködés, rehabilitációs háttér, szakemberképzés, életútprogram.

Ha már a finanszírozásnál tartunk: a torna nem tartozik a kiemelt TAO-s látványsportágak közé. Közben látjuk, hogy azokban a sportágakban, amelyek benne vannak a rendszerben, egészen más léptékű infrastruktúra, működési háttér és utánpótlás-finanszírozás épült ki. Sportigazgatóként mennyire érzed versenyhátránynak, hogy a torna ebből kimaradt? És egyáltalán: mit jelent ma egy nem kiemelt TAO-s sportágnak talpon maradni?

Nyilván elfogadtuk, hogy a torna nem kiemelt TAO-sportág, de ettől még az a helyzet, hogy a rendszer nagyon sok mindent meghatározott az elmúlt években. Azok a sportágak, amelyek benne voltak a TAO-ban, tudtak létesítményt fejleszteni, tudtak utánpótlásprogramokat építeni, tudtak szakembereket megtartani, fizetéseket, működési költségeket, infrastruktúrát stabilabban kezelni. Mi pedig nem ilyen rendszerben működünk.

És ezt nem úgy mondom, hogy bármelyik TAO-s sportágtól sajnálnám a forrást, mert minden sportágban dolgoznak emberek, mindenhol vannak gyerekek, edzők, klubok, létesítmények, és mindenhol kell ezekre a pénz. De az biztos, hogy egy nem TAO-s sportágnak, mint a torna, sokkal nehezebb a piacon is mozognia, mert a cégek jelentős része a TAO-n keresztül már úgy érzi, hogy ő támogatja a sportot. Találkoztam olyan cégvezetővel, aki azt mondta, hogy ő szponzorál sportot, aztán amikor beszélgettünk, kiderült, hogy valójában a gyereke klubjába irányítja a TAO-t. Ez jogilag és rendszerszinten valóban támogatás, de nem klasszikus szponzoráció. Nem az van, hogy a cég zsebbe nyúl, és azt mondja: hiszek ebben a sportágban, ebben a versenyzőben, ebben az értékben, ezért adok rá pénzt.

Ez nekünk azért nagy kihívás, mert mivel nem vagyunk TAO-sportág, nekünk tényleg a piacról kellene szponzort találni, csakhogy a piac jelentős részét a TAO már leköti. Nagyon kevés olyan cég van ma Magyarországon, amelyik a TAO-n felül is azt mondja, hogy ő még külön, saját marketing- vagy szponzorációs keretéből támogat egy olimpiai sportágat, egy szövetséget vagy egy versenyzőt. Pedig a tornának óriási értékei vannak: látványos, nagyon nehéz, fegyelmet, kitartást, precizitást tanít, és a magyar sporttörténetben is komoly helye van. Csak ezt finanszírozási oldalon sokkal nehezebb érvényesíteni.

Oké, akkor nem TAO, hanem állami támogatás: ez hogyan járul hozzá a tornasport fennmaradásához? Az új kormány színre lépésével felerősödtek azok a hangok, mely szerint szinte az alapoktól kellene újragondolni a támogatási, finanszírozási rendszert is.

Az állami támogatás számunkra létfontosságú. Nem kényelmi kérdés, hanem működési alap. Abból tudjuk biztosítani a válogatott felkészülését, az edzőtáborokat, a versenyeztetést, a szakemberek egy részének megtartását, a szerek beszerzését, a klubok bizonyos támogatását. Ha ez nincs, akkor nagyon gyorsan elindulhatna egy olyan folyamat, hogy edzők mennek külföldre, versenyzők hagyják abba, klubok kerülnek nehéz helyzetbe. És egy ilyen sportágban, ahol egy gyerekből tíz-tizenkét év alatt lesz felnőtt válogatott szintű tornász, egy-két év finanszírozási bizonytalanság is hatalmas károkat tud okozni.

A TAO-val kapcsolatban szerintem az egyik legfontosabb kérdés az, hogyan lehetne úgy átalakítani vagy kiegészíteni a rendszert, hogy ne csak azok a sportágak tudjanak stabilan fejlődni, amelyek eddig is kedvezményezettek voltak. Nem feltétlenül azt mondom, hogy minden sportág ugyanazt kapja, mert ez sem lenne reális, de valamilyen olyan struktúrára szükség lenne, amely figyelembe veszi az olimpiai sportágak speciális igényeit is. Egy tornaterem, egy ló, egy talaj, egy gyűrű, egy komplett szergarnitúra, egy biztonságos edzéskörnyezet nem luxus, hanem alapfeltétel.

Egy olyan sportágban, mint a torna, nagyon drágák a szerek, kevés a megfelelő csarnok, kevés a szakember, és az eredmény sem mindig azonnal látható. Reális szerinted, hogy a torna jelentősen nagyobb piaci finanszírozást vonzzon be? Vagy ez csak állami háttérrel működtethető fenntarthatóan?

Szerintem Magyarországon csak piaci alapon ezt nem lehet működtetni. Ez nem azt jelenti, hogy ne kellene piaci szereplőket bevonni, mert nagyon is kellene. Sőt, muszáj lenne ebbe az irányba is fejlődni. De azt látni kell, hogy Magyarország kicsi piac. Egy olyan sportág, amelyik nem heti rendszerességgel van televízióban, amelyik nem termel folyamatos jegybevételt, amelyiknek nincs olyan klubszintű szurkolói bázisa, mint a futballnak vagy a kézilabdának, nem fog tudni pusztán szponzorokból megélni.

A cégek oldaláról is érthető valamennyire a gondolkodás. Ha valaki pénzt ad, akkor láthatóságot szeretne. Azt szeretné, hogy a versenyző megjelenjen, kommunikáljon, képviselje a márkát, eredményes legyen, használható legyen rendezvényeken, kampányokban. Ez teljesen jogos. Csakhogy egy aktív tornász élete nem erről szól. Én is tapasztaltam ezt: London előtt több szponzorom volt, mint közvetlenül London után, ami furcsán hangzik, de közben aktív versenyzőként egyszerűen nem volt annyi időm és energiám a szponzorokkal foglalkozni. Edzettem, regenerálódtam, versenyeztem, készültem. Most, hogy már nem versenyzem, több együttműködő partnerem van, mert van időm előadásokra járni, céges eseményeken részt venni, kapcsolatokat ápolni.

Egy szövetségnek viszont nemcsak az a feladata, hogy a már befutott, látható versenyzőket menedzselje, hanem az is, hogy a hatodik, hetedik, tizedik, tizenötödik versenyzőt is bent tartsa a rendszerben. Mert amikor csapatot kell kiállítani, akkor nem elég egy klasszis, kell mögötte mezőnynek is lennie. És ez az, amit piaci alapon nagyon nehéz finanszírozni, mert a piac általában a kész eredményre, a látható sikerre jön. Az utánpótlás, a szakemberképzés, a rehabilitációs háttér, a vidéki műhelyek, a régiós központok, a szerek karbantartása, ezek kevésbé látványosak, de ezek nélkül nincs eredmény.

Én abban bízom, hogy ha a magyar sport finanszírozását valóban újragondolják, akkor ebben helyet kapnak azok a sportágak is, amelyek talán kevesebb aranyat hoznak, vagy nem annyira piacképesek első ránézésre, de óriási értéket képviselnek. A tornában minden olimpiai döntő, minden összetett kilencedik hely, minden Európa-bajnoki érem mögött elképesztő munka van. Ezt a sportvezetésben sokan értik is. A kérdés az, hogy ezt hogyan lehet hosszú távú, kiszámítható finanszírozási rendszerbe fordítani. Mert ha nincs kiszámíthatóság, akkor nem lehet négy-nyolc-tizenkét éves sportági stratégiát építeni. Márpedig a tornában csak ilyen távlatokban van értelme gondolkodni.

Hogyan lehetne ma vonzóvá tenni a tornát egy óvodás vagy kisiskolás gyereknek, amikor a TikTok, az online világ, a rengeteg más program és inger mind versenyez a figyelméért?

Szerintem életútprogrammal. Ma már nem elég azt mondani egy gyereknek, hogy gyere tornázni. Ráadásul nem is elsősorban a gyereket kell meggyőzni, hanem a szülőt. A mai szülő sokkal tudatosabb, mint régen. Több lehetőség van, kinyílt a világ, a szülő azt nézi, mit kap a gyereke ettől a sportágtól.

Azt kell tudnunk megmutatni, hogy lehet, hogy nem lesz olimpiai bajnok a gyerekből, de egészségesebb lesz, közösséghez tartozik, megtanul küzdeni, fegyelmet, alázatot, kitartást tanul. Olyan értékeket kap, amelyeket később a civil életben is tud használni. Emellett segíteni kell az iskolában, a továbbtanulásban, a szakmaválasztásban, az egyetemi irányban. A kettős karrierprogramok, a MOB programjai, az állami ösztöndíjak, a sportszázad mind fontosak, de sportági szinten is gondolkodnunk kell.

Nekem Csollány Szilveszter volt a legnagyobb tornán belüli példaképem. Amikor 2000-ben Sydneyben nyert, én tizenöt éves voltam, és sokszor edzettem is vele. Láttam, hogyan készül, mit csinál, milyen munkát tesz bele. Amikor nyert, azt éreztem: ha neki sikerült, nekem miért ne sikerülhetne? Ma is kellenek ilyen példaképek. A jelenlegi versenyzők eredményei azért is fontosak, mert a gyerek és a szülő is látja: van út, van példa, van miért dolgozni.

Mennyire nehéz elfogadtatni a szülőkkel, hogy az élsport lemondásokkal jár: nyáron is edzés van, hétvégén is verseny van, nem mindig akkor lehet nyaralni menni, amikor a család szeretne?

Hallottam már olyan szülőről, aki azt mondta: ő nem azért gályázott egész életében, hogy nyáron ne tudjon akkor nyaralni menni, amikor akar, mert a gyereknek edzésre, versenyre kell járnia. Ezt emberileg természetesen értem, csakhogy az élsport ilyen műfaj. Ezért kell a szülőkkel őszintén beszélni. El kell mondani, hogy mivel jár, milyen áldozatokat kér; de azt is, mit ad cserébe.

A tornában ráadásul a sikerhez idő kell. Én négy és fél évesen kezdtem tornázni 1989 végén, és 1994-ben volt az első versenyem. Ez több év türelmi idő, a szülőnek ezt végig kell várnia. Ma sokkal türelmetlenebb a világ, mindenki gyors visszajelzést, pláne eredményt akar. A tornában viszont rengeteg munkát kell beletenni, mire a gyerek egyáltalán láthatóvá válik versenyen.

Anyagilag mekkora áldozatot kell hoznia a családoknak, ha a tornasportban van a gyerek? A tagdíj, felszerelés, csuklószorító, tenyérvédő, cipő, utazásra adott összeg mennyire szűkíti a bázist?

A torna szerintem még mindig a megfizethetőbb sportágak közé tartozik. Nem jégkorong, ahol már az induláshoz is óriási összegeket kell kifizetni. A klubok, szakosztályok sokszor próbálják levenni a terhet a szülőkről: magnézia, tenyérvédő, csuklószorító, felszerelések terén valamennyire segítenek. Válogatott szinten pedig természetes, hogy a versenyzőnek a saját edzőruháin kívül nem kell külön fizetnie ezekért.

A tagdíjak persze családonként másképp terhelők. Ha havi 10-15-30 ezer forintról beszélünk, az valakinek nem sok, másnak viszont komoly összeg. De azt nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy sok családnak a kisebb összeg is számít.

Képek: Gosztola Judit