A hallgatás csendje: bestiális gyilkosságok, feltáratlan tömegsírok sora Kőszegen, Bucsuban és Bozsokon

Ami viszont évtizedek óta változatlan: az a hallgatás fala. Ahogyan Frisch György, neves hazai holokausztkutató, a minap a Zsidó Szabadegyetem szombathelyi előadásán fogalmazott, élete egyik legnagyobb kudarcának tartja, hogy bár az elmúlt évtizedekben szinte minden levéltári anyagot sikerült összegyűjtenie, bizonyítani és beazonosítani a helyszíneket, a feltárás és a méltó emlékezés még mindig elmaradt. Különösen fájó példaként említette a Bozsok melletti, Kőszegtől mintegy 4 kilométerre fekvő területet, ahol az egykori dögkút mellett található az egyik legnagyobb, mintegy 400–500 holttestet rejtő tömegsír. A területen ma is marhák legelnek; a helyet mindössze egy tábla jelöli, még bekeríteni sem sikerült.

És ez sajnos nem az egyetlen tömegsír a nyugati határszélen, amely 80 éve arra vár, hogy feltárják, és a benne nyugvók megkapják a végtisztességet.

Az idei őszi Zsidó Szabadegyetem szombathelyi előadásain nemcsak a bozsoki, hanem a bucsui kényszermunkatáborról és az ott feltételezett tömegsírról is hallhattunk egy-egy előadást. A program során több kutató és helytörténész is megszólalt, akik a helyszínek tragikus múltját, a túlélők és tanúk elbeszéléseit, valamint a levéltári anyagokból rekonstruált eseményeket ismertették. Ezekből az előadásokból – és saját korábbi újságírói gyűjtéséből – szeretnénk most összefoglalni, milyen bestiális gyilkosságsorozat zajlott a II. világháború végnapjaiban a nyugati határszélen, és miért nem történt mind a mai napig érdemi előrelépés a méltó kegyeletadásban.

Célunk nem a részletes történeti elemzés, hanem annak felvázolása, hogyan válhatott ez a térség a magyar zsidó munkaszolgálatosok egyik legnagyobb jelöletlen temetőjévé – és hogyan maradhatott mindez nyolc évtized múltán is jószerével feldolgozatlanul.

Frisch György, neves hazai holokausztkutató, a minap a Zsidó Szabadegyetemen (Fotó: Pais-H Szilvia)

Itt, a nyugati határszélen épült Hitler védelmi vonala, a Südostwall

Mind a mai napig alig tudnak róla, hogy a II. világháború végóráiban a nyugati határszélen, Kőszegen és környékén – Bozsokon, Rohoncon (Rechnitzben) és Bucsuban – tömeggyilkosságok sorozata zajlott. E térségben épült ugyanis a német hadsereg utolsó védvonala, a Drávától egészen Pozsonyig húzódó Südostwall („délkeleti fal”) egyik szakasza. Az építés magyar férfi és női kényszermunkások, munkaszolgálatosok ezreinek életét követelte.

Ahogy Frisch György szombathelyi előadásában is elmondta, a délkeleti falhoz Hitler személyesen ragaszkodott: ezzel tervezték Bécs előtt megállítani a szovjet csapatokat. Ennek érdekében a német hadvezetés egy védővonalat épített Pozsonytól a Rábáig, amelyet Südostwallnak neveztek. A védővonal elsősorban tankelhárító árkokból állt, hogy a harckocsik ne tudjanak áthaladni. Ezeket a földműveket 3-4 vonal mélységben ásatták ki, közéjük gyalogsági lövészárkok és egyéb védelmi állások kerültek. A munkát tízezrek végezték, közöttük magyar zsidó és civil munkaszolgálatosok, akiknek sorsa gyakran halálos küzdelem volt a túlélésért. A Szita Szabolcs történész által közölt adatok szerint közel 35 ezer magyar, úgynevezett „kölcsönzsidó” dolgozott ezen a védőálláson.

A védelmi vonalon – ez az előadások hozzászólásaiból is kiderült – a helyi lakosok is szép számmal dolgoztak, napidíjért foglalkoztatták őket, vagyis ők a munkájukért fizetést kaptak.

A háború végórában, amikor már nem zajlott sáncépítés, hanem csak erőltetett menetben történő visszavonulás, a legyengült, beteg, menetképtelen munkaszolgálatosokat az erdőszéli helyekre terelve kegyetlenül kivégezték és tömegsírokba hányták. A témát a mai napig számos tisztázatlan kérdés, kétely és téves információ övezi.

A legtöbbet kutatott tömegsír: Rohonc rejtélye

Évtizedek óta az egyik legismertebb és legmegrázóbb rejtély, miként lehetséges, hogy 80 év múltán sem sikerült megtalálni a magyar határhoz közeli Rohoncon lemészárolt magyar zsidó munkaszolgálatosok tömegsírjait.

A közelmúltban is legalább 16 alkalommal végeztek ásatásokat a térségben, és kilenc, L alakban elhelyezkedő tömegsírt is feltártak – ám a több száz ember földi maradványai továbbra is rejtve maradtak. A kutatások eddig eredménytelenül zárultak, s a helyszín máig a háború egyik legnagyobb feltáratlan tömeggyilkosságának helye. Tisztázatlan kérdés maradt az is, milyen szerepet játszott a Thyssen–Bornemisza grófi család a rémtettben, illetve, hogy jelentős vagyonuk és nemzetközi befolyásuk mennyiben hátráltatta az események valódi feltárását.

A rohonci mészárlás onnan is ismert a szélesebb nyilvánosság előtt, hogy Elfriede Jelinek Rohonc, avagy az öldöklő angyal című drámája ennek a borzalomnak állít emléket. A tragédia 1945. március 25-én történt: a rohonci kastély úrnője, Thyssen–Bornemisza Margit grófnő, gróf Batthyány Iván felesége – akit a túlélők és kortársak csak „az öldöklő angyalnak” neveztek – jó kapcsolatot ápolt a helyi náci vezetőkkel. Ők adtak parancsot a vasúton odaszállított, halálosan legyengült magyar zsidó munkaszolgálatosok „eltakarítására”.

Megemlékezés Rohoncon (Fotó: Pais-H Szilvia)

Azon az éjszakán mintegy 180 munkaszolgálatost mészároltak le kegyetlen módon, majd jeltelen gödrökbe hányták őket – s az áldozatoknak a sírjukban sem adatott meg a nyugalom.

A rohonci vérengzés – ahogy látni fogjuk – szorosan összefüggött a Kőszegen és Bozsokon működő munkatáborok történetével, ahol korábban mintegy 7 ezer, Budapestről elhurcolt munkaszolgálatost tartottak embertelen körülmények között.

Azóta is mennek a találgatások, hová temették Rohoncon kivégzett munkaszolgálatosokat. Egyes beszámolók szerint a meggyilkoltak földi maradványait a szovjet hadsereg teherautói 1945 áprilisában – ismeretlen körülmények között – átszállították Bozsokra, magyar területre, ahol a holttesteket a még ma is feltáratlan tömegsírok rejthetik. Feltételezések szerint helyi szovjet tisztek, akiket az osztrákok megvesztegethettek, adtak parancsot a holttestek átszállítására az alig 3 kilométerre fekvő településre, ahol akkoriban még több nyitott sír is volt.

A nyugati határszélen azonban, bár a legismertebb Rohonc, nem ez az egyetlen tragikus helyszín. Kőszegtől lefelé, egészen Grazig számos erdei tömegsír tanúskodik arról, hogy a háború utolsó hónapjaiban a hasonló kegyetlenségek mindennaposnak számítottak. Az áldozatok maradványai pedig mindmáig jeltelen sírokban fekszenek, várva, hogy egyszer méltó módon emlékezhessen rájuk az utókor.

Hallgatás fala Bozsokon, már a magyar oldalon

„Emlékezetük nincs. A Südostwall építésének áldozatai” címmel tartott előadást a szombathelyi Zsidó Szabadegyetemen Frisch György, aki levéltári dokumentumokkal, kutatómunkával és személyes visszaemlékezésekkel is bizonyította: a Rohonctól mindössze 4 kilométerre, már magyar területen fekvő Bozsokon, egy szórványerdőben szintén található egy feltáratlan tömegsír, amelyről a helyi emlékezet mindmáig tud. Az elmúlt évtizedben annyit sikerült az ügyben elérnie, hogy a helyszínre egy fa emléktábla került, de a területet nem kerítették le. Mindmáig nem történt a helyszínen érdemi feltárás, sem tudományos vizsgálat.

A kutató elmesélte: a levéltári iratok és légi felvételek segítségével miként sikerült rátalálni, majd pontosítani a bozsoki tömegsírt: megtalálni a volt dögkút helyét, az úgynevezett Zsidódomb környékén fekvő területet, ahová becslése szerint 400–600 kivégzett munkaszolgálatos holtestét hányhatták össze.

A pirossal jelölt pontokon lehetnek a tömegsírok

Frisch György részletesen ismertette kutatásának állomásait, és bemutatta azokat a korabeli dokumentumokat és légi felvételeket is, amelyek alapján Bozsok környékén nem csupán egy, hanem több tömegsír is lehet.

A történész rámutatott: a háború után az akkori hatóságok tudtak a falvak határában eltemetett munkaszolgálatosokról, és törekedtek a méltó eltemetésükre.

• 1948. december 1-jén a járási főjegyző levelet írt az alispánhoz az „utak mentén, földeken eltemetett háborús halottak szabályszerű eltemetése” tárgyában.
• 1949. október 28-án pedig az alispán fordult levélben a honvédelmi miniszterhez, „Bozsok község hősi temetőjének karbantartása” címmel.

Mindkét dokumentum egyértelműen utal a bozsoki helyszínekre és az ott elhantolt áldozatok számára. A második levél Bucsu községet is megemlíti, ahol szintén jelöletlenül eltemetett munkaszolgálatosok nyugszanak.

A tervezett rendezés végül nem valósult meg, egyetlen kivétellel: egy mintegy 67 fő maradványait rejtő sír exhumálását végezték el. Egy 1956. évi rendőrségi jegyzőkönyv szerint ezeket az áldozatokat a szombathelyi temetőben helyezték örök nyugalomra.

Az 1950-es években életbe lépett egy országos rendelet, amely elrendelte a dögkutak betemetését – így a bozsoki dögkutat is felszámolták, és ezzel a tömegsír emléke lassan feledésbe merült. De semmi sem utal arra, hogy a munkaszolgálatosok földi maradványait valaha kihantolták volna, így minden jel szerint a holttestek ma is ott nyugszanak.

„Be kell vallanom, ez a holokausztkutatói életem legnagyobb kudarca” – mondta el előadása végén Frisch György: „Azt hittem, sikerül itt, a nyugati határszélen valamit létrehozni – egy emlékhelyet, egy közös emlékezetet. Hittem benne, hogy ha előássuk a dokumentumokat, ha mindent bizonyítunk, az majd számít. Nem számított. Kudarcról kudarcra haladtam. A Vas Megyei Levéltárban megtaláltuk az eredeti iratokat, de az illetékeseket nem hatotta meg. Semmi nem történt. Csak egyet kérek: higgyék el, amit találtunk, az igaz. Ezek a helyek léteznek, és az emberek, akik ott haltak meg, valóságosak voltak. A föld alatt ma is ott vannak. Ez a mi eltemetett múltunk.”

A bozsoki Sibrik-kastély és dr. Végh Gyula története

A Bozsok patak mellett, a község északi végén álló Sibrik-kastély késő reneszánsz eredetű, falai legnagyobb része a XVI–XVII. századból való. A II. világháború  alatt itt élt dr. Végh Gyula, az Iparművészeti Múzeum korábbi igazgatója és felesége, Wimpffenn Mária grófnő. A kastély mögötti melléképületekbe szállásolták el a munkaszolgálatosokat – mesélte Frisch György a bozsoki tömegsír kapcsán.

Dr. Végh Gyula fantasztikus ember volt, aki megszenvedte a fasiszta időket, de ahogy tudta, segítette a munkaszolgálatosok életét. A háború után a kastélyt a határőrség majd a TSZ vette igénybe, végül csak a könyvtárszobája és egy szoba maradt meg számára. 1951-ben, amikor az utolsó helyiséget is ki akarták sajátítani, az incidens tragikus véget ért: hivatalos verzió szerint a papírvágó késsel próbált védekezni, és öngyilkosságot követett el, valójában azonban egy ÁVH-s közbelépés során kapott halálos lövést.

Magyarország, Bozsok, Sibrik-kastély (vadászkastély). 1965-ben. (Fotó: Fortepan, adományozó Artfókusz Szerző: Fábián József)

Végh munkásságát kéziratokban őrizték meg, az Országos Széchényi Könyvtárban ma is megtalálhatók a dokumentumok. A feljegyzések objektíven rögzítik, hogy mi történt a birtokon, ahol a környező istállókba 7 ezer munkaszolgálatost szállásoltak el. Ezek a források a leghitelesebb leírásai a történteknek, amelyek később publikálásra is kerültek.

A kőszegi tábor és az itt feltáratlan tömegsírok

A háború utolsó hónapjaiban Kőszegen legalább öt helyszínen tartottak fogva zsidó munkaszolgálatosokat: a sörgyárban, a Czeke-féle téglagyárban, a városi téglagyárban, a Wechter-féle fenyőmagpergető üzemben, és a Weidl-malomban. 1944 novemberétől több mint 8 ezer zsidó munkaszolgálatost hurcoltak a patinás kisvárosba és környékére, akiket a Südostwall védelmi vonal építésére kényszerítettek.

A korabeli dokumentumok szerint a kőszegi munkatábort 1945. március 23–24-én ürítették ki – a foglyok egy részét gyalogmenetben, másokat vasúton hajtottak Rohonc felé.

Kőszegen működött az egyetlen magyarországi tábor is, ahol tömeges gyilkosságokat is végrehajtottak – felfoghatatlan embertelenséggel. 1985-ben, a volt téglagyár közelében emlékművet állítottak. A Guba-hegyen és a Lovagló-dűlőn található tömegsírok azonban mind a mai napig jeltelenek, jóllehet ott is kivégzett magyar munkaszolgálatosok százai nyugszanak.

Schey Fülöp utca a Várkörnél. Zsidók gyalogmenete a Schey Fülöp utcai gettóból a vasútállomásra 1944. június 18-án. A szombathelyi gettóba történő átszállításuk után, 1944. július 4-én, Auschwitzba deportálták a foglyokat. (Fotó: Fortepan)

Az egyik legismertebb terület egykor dögtemető volt, ahová szekereken szállították az állati tetemeket. Ott 1947 márciusában több száz ember maradványait exhumálták, majd Budapestre, a Kozma utcai temetőbe szállították. Itt 760 koporsót helyeztek el, bennük mintegy 2500 áldozat maradványaival. A kőszegi terület teljes feltárása azonban soha nem történt meg. Sok száz ember maradványa máig a helyszínen nyugodhat. A területet később határsávnak nyilvánították, és erdőt telepítettek rá, ezzel elzárva a múlt emlékeit.

2004-ben, amikor két tanár a Lovagló-dűlőn emberi csontokra bukkant, újra felszínre került a feledésbe merült tragédia. Az Igazságügyi Szakértői és Kutatóintézet munkatársai 2008-ban részleges feltárást végeztek, és megállapították, hogy további tömegsírok is lehetnek a környéken. A maradványokat végül visszatemették, abban a reményben, hogy a helyszínt emlékhellyé nyilvánítják – ez azonban azóta sem történt meg.

Bucsu község munkaszolgálatos táborai és tömegsírjai

Szintén mindmáig feltáratlan rejtély, mi is történt valójában Rohonctól légvonalban 10-12km-re, a magyar határszéli kis faluban, Bucsuban is. A témáról Tálas Kolos István helytörténész tartott előadást a Zsidó Szabadegyetemen, „Munkaszolgálat és tömegsír Bucsu községben, 1944–1945” címmel. Tálas, aki jogász és politológus, de itt helytörténeti kutatóként mutatta be munkáját, elmondta, hogy a kutatása Bács Pál holokauszt-túlélő naplójára épült, amelyből egyáltalán sejthető Bucsu szerepe a munkaszolgálatban. A napló mellett népbírósági iratokat, a soproni és szombathelyi levéltárak anyagait, valamint magyar és osztrák szakirodalmat dolgozott fel, de próbált a helyiektől is érdemi információkat begyűjteni.

A korabeli visszaemlékezések szerint Bucsu környékén több munkaszolgálatos tábor is működött. Az első osztagok 1944. december 5-én érkeztek. A táborok közül kettőt a falu határában hoztak létre: egyet északon, egyet a Szombathely felőli úton, és egy harmadik, északra fekvő tábort, a Sonnevend-birtok majorjánál, ahol körülbelül 600 munkaszolgálatost helyeztek el istállókban, pajtákban és nyitott fészerekben. Az épületek ma már nem állnak, de a helyszínt korabeli feljegyzések és térképek alapján azonosítani lehetett.

A munkaszolgálatosok a Bucsu körüli védőálláson dolgoztak. Feladatuk árkok, tankcsapdák ásása és barakkok építése volt. Ahogy Bács Pál holokauszt-túlélő visszaemlékezésben írja: „Munkahelyünk a falu határán túl erősen síkságos vidék, ahol nekünk tankcsapdákat és árkokat kell ásnunk. Német felvigyázóink kezdetben megengedték, hogy tüzet rakhassunk, ahol elgémberedett kezünket melegíthetjük, de később ezt a »"kegyet«" is megtiltották. A föld felszíne mélyen megfagyva, szinte szikrázik a csákány alatt. Naponta és fejenként kb. 2 métert kell ásnunk 2 méter mélységben, igen nehéz munka, de én hamar belejövök, annál nehezebben Apa. Besegítek neki, közösen csináljuk a mi 4 méterünket.”

A munkaszolgálatosok mindennapjai rendkívül kemények voltak. Reggel 5-kor ébresztő, ekkor 2 dl répaleves vagy feketekávé jutott nekik. 6 órakor sorakozó, és ekkor kapták az egész napra elegendő 40 dkg kenyeret. A munka általában reggel 7-től délután 5-ig tartott, attól függően, hogy a kijelölt feladatot el tudták-e végezni. A vacsora egy csajka főzelék volt, visszaemlékezések szerint bab vagy krumpli.

E kukorica szárítóból lopták a munkaszolgálatosok a kukoricát. A kitört deszka még 1977-ben is megvolt. Bács Pál felvétele. Forrás, ITT/

A helyi lakosok közül csak kevesen nyújtottak segítséget, például a Malovits család. A bucsuiak elbeszélésük szerint nagyon sajnálták a munkaszolgálatosokat, próbáltak nekik élelmet adni, és elindult egyfajta csereüzlet is: a munkaszolgálatosok órákat adtak kenyérért vagy húsért, a falusiak pedig pénzre váltották, például egy disznóöléskor odacsenték a hús egy részét. Ez azonban hamar véget ért: egy Kovács Gyula nevű bucsui lakos egyszer élelmet adott egy munkaszolgálatosnak, amit a nyilasok észrevettek, megverték, majd az elbeszélések szerint a mai tűzoltószertárnak helyet adó akkori fogdaépületbe zárták.

A németek létszámára Jellasics Hermina bucsui visszaemlékezése adhat támpontot. Amikor a németek bevonultak, keresniük kellett egy olyan szakácsnőt, aki jól beszél németül. Ezt a feladatot egy a majorban dolgozó cselédlány vállalta. Visszaemlékezésében írja, hogy 80 főre főzött, ebből következtethetünk, hogy a faluban körülbelül 80 német tartózkodott.

A bucsui táborokban az őrök közül a legismertebb a legszadistább őrt Brucknernek hívták – a kutató a Soproni Népbíróságnál találta meg a peranyagát. Bruckner tanúvallomásából kiderül, hogy sváb származású volt, bár magyar állampolgárként is csak a németet tekintette anyanyelvének, ezért gyakorlatilag csak németül kommunikált. Kőszegen tolmácsként szolgált a katonai elnökségnél, majd Bucsura küldték magyar–német tolmácsként. Később, a háború után, a Soproni Népbíróság első fokon kötél általi halálra ítélte. Az ítélet szerint lelőtt egy munkaszolgálatost, aki házról házra kopogtatott élelemért, egy másikat, aki lemaradt a menetből, és egy harmadikat, aki lehajolt, hogy répát szedjen. Bár a vallomások ennél jóval több gyilkosságról számoltak be, a népbíróság végül csak ötöt talált bizonyítottnak.

Bruckner fellebbezett, de a Népbíróságok Országos Tanácsa helybenhagyta az ítéletet. A másodfokú döntés nagy médiavisszhangot kapott: beszámolt róla a Népszava, a Népszabadság, a Világ, a Kossuth Népe és a Magyar Nemzet is. Később azonban kegyelmet kapott: az eredeti halálbüntetést életfogytig tartó kényszermunkára változtatták 1948-ban, újabb kegyelmet 1957-ben kapott, és 1960-ban szabadult.

A tömegsírok kutatása kapcsán kiderült, hogy a súlyos betegeket Bucsuban, az erdőben végezték ki. Ennek a sírnak a pontos helyéről egyelőre nincs további információ. Ugyanakkor ismert egy másik tömegsír is: már 1949-ben a Vas vármegyei alispánnak tudomása volt arról, hogy Bucsuban létezik egy tömegsír. A helyiek is emlékeznek rá, és állításuk szerint az 1950-es évek elején exhumálások is történtek, bár ezekről szintén nincs pontos adat.

A magyarok felelőssége és a hallgatás csendje

„Nem csupán a németek hajszolták a magyar munkaszolgálatosokat. Sajnos sok esetben magyar nyilasok és helyi fiatalok – növendékek, ifjak – voltak azok, akik a zsidó munkaszolgálatosok felügyeletét látták el, és követték el a Bozsokon és más helyszíneken történt szörnyűségeket." – közölte szombathelyi előadásában Frisch György, aki szerint ez különösen fájdalmas, mert a tett és a hallgatás cinkosságot szült. Sok magyar családból egy, két, három gyerek is részt vett annak idején a kegyetlenségekben – a kutató szerint ez lehet az oka a Kőszeg környéki falvakban tartó évtizedeken át tartó hallgatásnak.

Hasonló a helyzet Rohoncon is, ahol ma már csak osztrákok élnek. A helyi közösség nem segíti elő a holokauszt emlékezetének fenntartását, mert pontosan tudják, mi történt, és mit tettek ott a zsidó munkaszolgálatosokkal.