Fű alatt újra csúcsra jár a devizahitelezés Magyarországon: ezzel nem dicsekedett el senki 2026-ban

A 2013 és 2019 közötti időszakban az ország devizaadóssága sikeresen leépült. Ez a kedvező külső gazdasági környezetnek, az uniós forrásoknak és a hazai gazdaságirányításnak volt köszönhető. Ebben az időszakban a devizakockázatnak leginkább kitett szektorokban megszűnt ez a típusú teher. Az államadósság bruttó hazai termékhez (GDP) viszonyított aránya 65 százalékra csökkent, a devizaadósság aránya pedig történelmi mélypontra esett. A koronavírus-járvány okozta 2020-as gazdasági sokk óta azonban megfordult ez a trend. Az állam megnövekedett finanszírozási igényét azóta egyre kevésbé lehet kizárólag hazai forrásokból fedezni.

Az Államadósság Kezelő Központ (ÁKK) érvelése szerint a központi költségvetés adósságán belül a 30 százalékos devizaarány optimálisnak tekinthető. Ezt azzal indokolják, hogy ezek a hitelek a forintforrásoknál alacsonyabb kamatozásúak, és hosszú távra is nagy összegben elérhetők. Ha azonban a teljes államháztartást vizsgáljuk – beleértve például az Eximbankot is –, a devizaadósság aránya már most eléri a 32-34 százalékot. Ez az érték meghaladja a hivatalosan ideálisnak tartott szintet. Bár a jelenlegi magas hazai kamatkörnyezet átmenetileg erősíti a forintot, az állam finanszírozási igényét nem csökkenti. Sőt, a korábbi évtizedekhez hasonlóan ez a helyzet kifejezetten ösztönzi a további devizaforrások bevonását.

A nemzetközi tapasztalatok alapján a külföldi befektetők kezében lévő devizaadósság jelenti a legnagyobb makrofinanszírozási kockázatot. Számos esetben éppen ez tekinthető az államcsőd egyik legbiztosabb előrejelzőjének is. A devizában történő eladósodás fő problémája az árfolyamkockázat. A múltbeli adatok elemzése bizonyítja, hogy egy tízéves időtávot vizsgálva a forint leértékelődése átlagosan évi 2 százalékkal drágította meg a devizahiteleket, de rosszabb esetben ez a teher akár 3-4 százalék is lehetett. Ez az utólagos költségnövekedés teljesen felemészti a kibocsátáskor remélt kamatelőnyt. A helyzet kísértetiesen emlékeztet a 2004 és 2010 közötti lakossági devizahitelezésre. Akkor a kezdetben olcsónak tűnő konstrukciók hosszú távon súlyos gazdasági és társadalmi károkat okoztak.

A devizaadósság növekedése valójában egy tartós makrogazdasági probléma tünete. A fegyelmezetlen fiskális politika, a szigorú monetáris irányvonal, valamint az európai uniós források elmaradása együttesen kényszerítik az államot erre a finanszírozási útra. Tízéves vagy annál hosszabb távlatban az árfolyammozgásokat szinte lehetetlen előre jelezni. Éppen ezért a külső devizahitelfelvételt biztonságosként beállítani, vagy annak optimális szintjéről beszélni kifejezetten megalapozatlan álláspont.

Állami szinten devizában eladósodni kizárólag egyetlen esetben lenne racionális döntés. Ehhez az kellene, hogy a kormánynak reális és elkötelezett szándéka legyen az euróövezethez való csatlakozásra, és ezzel párhuzamosan egy hiteles tervvel rendelkezzen az államadósság csökkentésére. Mivel az eddigi gazdaságpolitikai irányvonal ezt a forgatókönyvet kizárta, az egyre növekvő devizakitettség továbbra is érdemi és költséges kockázatot jelent az ország számára.