Nem is hinnéd, de komoly pénzeket fizetnek ki manapság ezért a lejárt termékért: elképesztő harc dúl a háttérben

A kimondott, leírt szavak helyett ma már inkább képek világában élünk: az Instagramnak 2026 elején már 3 milliárd aktív felhasználója volt, ami a világ népességének több mint 35%-a. Filterek, faceappok, Kodak Look, végtelenített reelsek, AR-effektek, hangulatzenével aláfestett minifilmek. A megkomponált valóságok szinte tökéletesek, és borzasztóan unalmasak.

Részben erre ad választ a vírusként terjedő régi technológia újrafelfedezése. Az analóg fotózás körül kialakult nosztalgiára persze könnyű legyinteni: romantikus póz, technikai önsanyargatás, divatos múltba révedés. A digitális kép gyorsabb, pontosabb, olcsóbb, demokratikusabb. Minden érv mellette szól. És mégsem nyeri a versenyt. Mert az analóg fotó nem a hatékonyságról szól, hanem valami nagyon másról.

A városi szubkultúrák és a hozzá kapcsolódó közösségek többnyire akkor alakulnak ki, amikor a tömegkultúra túlságosan egyneművé válik, és egyesek elkezdenek alternatív utakat keresni. Az analóg fotózás új hulláma is ebbe a mintázatba illeszkedik: a digitális képek végtelen áramlásával szemben egy tudatosan lassabb, kézzelfoghatóbb folyamat, ahol a kép máshogy és más miatt születik.

A duzzadó létszámú analóg közösségek köré pár éve megérkeztek a rájuk építő, új szolgáltatók is, mert a digitalizáció ellen lázadó, ébredező szubkultúra másra vágyott, mint ami elérhető volt. A piac folyamatosan növekszik, főleg a Covid óta, igaz már lassabban:

a ’Next Gen’ 2019-ben indult, 2020–21-ben kezdett kiteljesedni, a Budachome belépésével pedig tovább bővült

-vázolta fel Bedynski Krisztián az f8 Vintage Camera Shop vezetője.

Ha megnéznénk a leadott negatívok számát, kirajzolná a Covid utáni gazdasági fellendülés görbéjét. Azóta csökkent valamelyest a forgalom, de maradt azért lendület. Mi pedig abból dolgozunk, amink van: szarból várat építünk.

Ez csupán annyit jelent, hogy lejárt filmmel nyitottak pop-up márkaboltot, és kiszuperált hívógépeket vesznek, óriási monstrumokat szinte fillérekért a korábban bedőlt piacról.

Belső harcok

A hagyományos fotós üzletek, fotólaborok persze nem tűntek el a digitalizáció 2000-es években kezdődő térhódításával, de drasztikusan lecsökkent a számuk, a vendégkörük megtizedelődött, csak azok maradtak életben a nagy öregek közül, akik prémium minőségben dolgoztak, a legigényesebb fotósok, művészek számára.

Ők nem vették jó néven a fiatal szereplők belépését a piacra, akik szintén elhivatott és jó szakemberekből állnak, de már az új igényeket elégítették ki. Fenyegetve érezték magukat és érzik mind a mai napig, holott valódi okuk nincs rá. Az analóg fotózás nem olcsó hobbi:

ez egy drága piac, drága szolgáltatással, Budapest pedig kicsi. Jött egy új generáció, akik rengeteg energiát tesznek ebbe, értenek hozzá, jó szakemberek, meglovagolták a trendeket. A régi szereplők ennek nem örülnek. Mindenkibe beleállnak, néha már-már agresszíven reagálnak a kialakult helyzetre, pedig szerintem ennek a konfliktusnak nem is kéne léteznie.

Krisztián szerint elfér egymás mellett a piacon az f8, a Café Analóg vagy éppen a Strucc Fotó, van négy-öt régi szereplő, és három-négy új, mindenki megtalálja a helyét. Az „új generáció” köszöni szépen, megférnek, az sem baj, ha éppen egymás mellett nyitnak boltot, alapvetően jó viszonyban vannak.

Ez egy egészséges verseny, mert mindenki egy picit mást tud. A piac nagyon szegmentált, nincs olyan szereplő, aki mindent lefed. Inkább kiegészítjük egymást, és ebben helye van a régi motorosoknak is, csak ők másképp állnak hozzá. Az látszik, hogy az új generáció üzletileg tudatosabb.

Krisztiánék például egy olyan ajánlattal álltak elő februárban, ami ismét felkorbácsolta a kedélyeket. Ami az analóg fotózásnál is nagyobb divat most, az a lejárt filmre fotózás. Lejárt filmet azonban nem könnyű beszerezni, webshopokon alig találni, market placen, C2C piactereken elvétve jön csak szembe, és akár 8-10 ezer forintot is elkérnek egy bontatlan, 20-30 éve lejárt filmtekercsért. Éppen ettől van exkluzivitása, beavatottság érzése annak, aki hozzájut.

Egy projekt keretében 2500 forintért árulnak egy 24 kockás Hansa tekercset, és 1500 forintért, előhívják, be is szkennelik, a fotósok pedig napokon belül emailben megkapják a digitalizált végeredményt. (Vö.: egy friss film az üzletekben ma 4 ezer– 8 ezer forintba kerül, előhívás, scan nélkül). A Hansa amúgy egy 2000-es évek elején Magyarországon csomagolt 35mm-es 24 kockás C-41 színes film, ami eredeti AGFA anyag. Persze másképp kell vele bánni, mint egy hagyományos tekerccsel, ki kell tapasztalni, mit tud, mit szeret, de ezt a kéthetente megrendezett városi fotós sétákon minden érdeklődőnek megtanítják.

Teljesen más az élmény. Belgiumba is vittünk Hansát, jók a visszajelzések, de egy ilyen projekt szerintem csak Kelet-Európában működik igazán. Itt van meg az a fajta közeg, ahol értik és szeretik ezt a fajta irányított, lassú, kézműves fotózást.

 - mondja Bedynski Krisztián, majd hozzáteszi:

A boltban sokszor hiába mondtam el, hogyan kell lőni vele, nem ment át. De egy workshopon, irányított környezetben gyönyörű anyagok születnek. Ez engem is feldob.

Az alapanyagárak árnyékában

Bár az analóg fotózás reneszánsza látványos, nem szabad elfelejteni, hogy egyre drágább a technológia. A papír ára biztosan emelkedik, és előbb-utóbb a háborúk hatásai, a szállítási útvonalak módosulásai vagy a kőolajárak is begyűrűznek majd. A vegyszerek ára egyelőre stabilabb, mert a gyártás a Covid után visszakerült Európába: a Fuji és a kisebb spin-off cégek ma már főként német és holland üzemekben termelnek. Ez azonban nem változtat azon, hogy a piac kicsi, és nem bír el több szereplőt.

Ez nem profitorientált biznisz, hanem megszállottság: aki pénzt akar keresni, az nem analóg labort nyit, hanem autómosót vagy pékséget.

A fizikai képek időtállósága viszont továbbra is az analóg egyik legerősebb érve. A papírképek túléltek háborúkat, költözéseket pincékben és padlásokon, és ma is előkerülnek akár száz év távlatából. Ezzel szemben egy memóriakártya, pendrive vagy SSD bármikor meghibásodhat, és vele együtt eltűnhet egy teljes korszak. A negatív viszont ott marad a cipősdobozban: kézzelfogható, újra előhívható, újraalkotható. Ez az a fajta tartósság, amit a digitális világ nem tud garantálni, és ennek már most látszik a hátulütője

 - ezt már Tihanyi Tóth Dávid, a Hansa pop-up store üzletvezetője tette hozzá.

Az új nosztalgia

A ’90-es évek analóg nosztalgiája mellé mára megérkezett egy új hullám: a 2000-es évek digitális kompaktjainak nosztalgiája. A mostani tizenéveseket gyerekkorukban 2–4 megapixeles kis digitális gépekkel fotózták, és számukra ez a gyenge minőségű, szemcsés, „digitális trash” lett az emlékkép. Tihanyi Tóth Dávid  szerint

ugyanúgy nyúlnak vissza ehhez, ahogy a ’70–’90-es évek generációja az analóghoz. A különbség az, hogy míg az analóg bizonyítja időállóságát – a Pentax K1000 még 40 év után is működik –, addig a 2000-es évek kompaktjai már most haldokolnak. A nosztalgia tehát egyszerre két irányba fut, húsz év különbséggel, de nagyon eltérő technikai alapokon.

Tehát a digitális nosztalgia legnagyobb problémája, hogy eltűnt mögüle az infrastruktúra. Az analógnál ma is van standard: C41 hívás, fizikai negatív, labor, ahol előhívják. A digitális kompaktoknál viszont megszűntek a memóriakártya-formátumok, és a fiataloknak sokszor számítógépük sincs, csak telefonjuk. Az f8 üzlet tulajdonosának tapasztalatai szerint a 

bejönnek, hogy „megtelt a gép”, és fogalmuk sincs, hogyan mentsék le a képeket. Mi átküldjük emailben, letöröljük, és újra tudnak fotózni: ma már ez is szolgáltatás. A régi digitális gépek használatához kártyaolvasó, adapterek, kábelek kellenek. ’88-asként átéltem a kazettát, az internet 1.0 vadnyugati korszakát és a mai felhőalapú világot is, ezért látom ennyire tisztán: az analóg mögött ma is működő rendszer van, a digitális nosztalgia mögött viszont egy széthullott technikai múlt.

Szakemberhiány, utánpótlás és az elhivatott őrültek

Ebben a szektorban is az egyik legnagyobb problémája a szakemberhiány: nincs utánpótlás, a géppark öregszik, az új berendezések pedig megfizethetetlenek.  A tudás nagy része a régi szakemberekkel együtt tűnt el. Alkatrészt még csak-csak lehet szerezni, főleg Kínából, de a szervizes tudás sokkal nehezebben pótolható. Ezért lenne fontos az utánpótlás képzése, de ez nem tankönyvből tanulható szakma. Aki ma laborozik, annak a még aktív régi szervizesek tudását kell felcsipegetni, elcsípni minden apró trükköt és tapasztalatot.

Az analóg fotózás mögött ma is egy nagyon sajátos közösség áll: az elhivatott őrülteké. Nemcsak Magyarországon, hanem Lengyelországban is ugyanaz a barkácsolós, kreatív, „megoldjuk okosba” mentalitás tartja életben a technológiát.

Míg Nyugaton az a hozzáállás, hogy megveszem az eszközt és az működjön, addig Kelet‑Európában a hiányból, a szűkös forrásokból nőtt ki egy teljesen más kultúra: ha nincs alkatrész, csinálunk, ha nincs pénz új panelre, újratervezzük, ha valami elromlik, addig bütyköljük, amíg működni nem kezd. Ez a posztszovjet „gógyi” gyerekkorunk óta velünk van.

Ezért is olyan erős a közösségi: ez a piac nem profitról szól, hanem megszállottságról. Aki marad, az azért marad, mert szereti a technikát, érti a hibáit, és élvezi a kihívást. A kelet‑európai analóg reneszánszban van egy kis Kádár-nosztalgia is: a barkácsolás öröme, a „megoldjuk, mert meg kell” attitűd, és az a fajta közös tudás, amit nem könyvekből, hanem egymástól tanulják meg.

(A képeket Gosztola Judit készítette)