Olyan csapást vittek be az ukránok Oroszországnak, ami már visszafordíthatatlan: sokkal súlyosabb, mint bármi, ami a harctéren folyik

Oroszország uralkodói évszázadok óta nélkülözhetetlennek tekintik Ukrajnát a nagyhatalmi törekvéseikhez. Az a mítosz, hogy Moszkva a Kijevi Rusz jogos örököse, az orosz birodalom egyik alapító narratívája. Ha Ukrajna a Kreml ellenőrzésén kívül, szuverén nemzetként létezik, ez a narratíva meggyengül, és vele együtt maga az orosz állam is. Ahogy Zbigniew Brzezinski egykor megfogalmazta: Ukrajna nélkül Oroszország megszűnik birodalom lenni. Ez a tétel máig kényelmetlenül igaz Moszkva számára.

Az ukrán szuverenitás elutasítása nem 2014-ben vagy 2022-ben kezdődött. Borisz Jelcin már a Szovjetunió széthullásakor figyelmeztetett arra, hogy Oroszország felülvizsgálhatja határait a függetlenséget választó köztársaságokkal szemben. Moszkva 1994-ben a krími szeparatizmust szította, 2003-ban pedig a Tuzla-szigeti válságot provokálta ki. A Krím félsziget Euromajdan utáni elcsatolása és a kelet-ukrajnai háború kirobbantása ennek a logikának az egyenes folytatása volt.

Vlagyimir Putyin számára egy független és demokratikus Ukrajna nem pusztán geopolitikai veszteség, hanem egzisztenciális fenyegetés is, mivel alternatív állammodellt kínál az orosz társadalomnak. A háborús célok ezért mindig is túlmutattak a puszta területszerzésen. Ukrajna alávetése és a moszkvai rezsim hazai hatalmon maradása egymást erősítő törekvések. Alexander Motyl, a Rutgers Egyetem politológiaprofesszora szerint a birodalmak ritkán maradnak fenn a végtelenségig. Egy döntő ukrajnai vereség drámaian felgyorsíthatja Oroszország hanyatlását.

Eközben a háború belülről is bomlasztja az orosz államot. Oroszország vezető gazdasági döntéshozói is elismerik, hogy az ország problémái strukturális jellegűek. Nicholas Trickett nyersanyagpiaci elemző szerint a munkaerőhiány, a tartósan magas infláció, a gyengülő fogyasztói kereslet és a romló külső feltételek nem átmeneti lassulásra, hanem elhúzódó stagnálásra utalnak.

A piaci mechanizmusok már nem elegendőek a hadigazdaság fenntartásához. A rezsim azonban ideológiailag túl merev, és politikailag túlságosan fél a következményektől ahhoz, hogy teljes mozgósítást rendeljen el. Ennek eredménye a félmegoldások politikája: a beavatkozás mértéke épp elég a gazdasági torzulások elmélyítéséhez, de nem elegendő a problémák megoldásához.

Az orosz elit és a társadalom részéről sem várható érdemi nyomás a háború befejezésére. Maria Popova, a McGill Egyetem politológusa szerint még az elit is nagyrészt osztja a Kreml terjeszkedő céljait.

Tarasz Kuzio, a Kijevi Mohila Akadémia professzora pedig úgy véli, hiú ábránd azt hinni, hogy az oroszok hirtelen megelégelik a helyzetet. Három évtizednyi Ukrajna- és Nyugat-ellenes propaganda után ma már sokan puszta anyagi haszonszerzésből harcolnak.

Vlagyimir Putyin esetleges távozása sem hozna szükségszerűen rendszerváltást. George Barros, a Háborúkutató Intézet igazgatója szerint bármelyik utód valószínűleg ideológiailag is támogatná azt az orosz revansizmust, amelyet a Kreml sikeresen intézményesített. Egy ilyen vezető talán nem folytatná azonnal a hódítást, inkább kivárná a megfelelő alkalmat. Annak az esélye pedig rendkívül csekély, hogy a Kremlt egy demokratikus, liberális politikus vezesse.