Keleti Éva: A magyar fotós könnyen sértődik, hiányzik belőle az agresszivitás

Pénzcentrum: Az okostelefonok jóvoltából a világon több milliárd ember kezében van „kamera”. Mit jelent ez a kihívás a fotóművészet számára?

Keleti Éva: Azzal kezdeném, hogy én nem tartom művészetnek, amit mi csinálunk. Szerintem a fotográfia egy össznépi kifejezési eszköz, amely mindent megörökít, és emlékként elrak: itt jártam, ilyen volt a családom, a lakásom, ők a barátaim. Természetesen ezzel semmi baj nincs. Én is nézegetem a régi családi képeket, felidézem az emlékeimet. Viszont Nagy Józsi bácsi unokája nyilván csak neki és az Ő családjának mond valamit, nekem nem. Mégis fontos, hogy értékeljük ezt, hiszen minden elkészült fotó növeli a fotográfia értékét. Nem szabad lekezelni az amatőr képeket, sosem lehet tudni, hogy mit örökít meg a világból - tudatosan vagy anélkül.

A nagy probléma, hogy a technika fejlődésével nincs közös gondolkodás egy égető kérdésről: mi a módja, hogy ez a rengeteg kép megmaradjon. Ha átjátszom egy hordozóról, akkor is csak nálam, nekem van meg. Világszinten nincs kitalálva, felépítve egy olyan rendszer, ami ezt megoldaná. Az 1853-56-os krími háború képei máig élvezhetők, vagyis az analóg technikáról van egy 170 éves tapasztalásunk. De a mai digitális világról nincs ilyen, nem tudjuk, hogy ezek a hordozók meddig élnek. A másik probléma, hogy nem tudjuk, ki döntse el, mi maradjon fent ebből az óriási mennyiségből. Senki sem válogat. Ki döntse el, hogy a 30 darab Béres Ilona fotómból melyik 5-öt tartsuk meg az utókornak?

Nem tudni, mikor, melyik válik érdekessé - mondjuk -  20 év múlva. Hozzáteszem, ezt nagyon nehéz eldönteni, hiszen szubjektív műfajról beszélünk. Erről sincs egységes gondolkodás a világban.

Egy szomorúan aktuális példa: egy remek hazai fotós a közelmúltban – az Operaház felújítása kapcsán – sorozaton örökítette meg a hatalmas csillár restaurálási folyamatát.  Megvolt a teljes anyag, amit egy rossz mozdulattal letörölt a winchesteréről. Az egészet. Ezzel örökre elveszett, soha nem pótolható. Vagy: az MTI-ben a fotósok leadják a képeket és a képszerkesztő a nem használtakat visszaadja, vagy letörli. Így könnyen előfordulhat, hogy az egyik eltűnt fotón a „jövő Törőcsik Marija” szerepel. Azért őt említem, mert nekem komoly sorozatom van róla, a Főiskolára belépésétől kezdve élete végéig. De a jövő nagy színésznője ma már egy mozdulattal eltűnne.

Jöhet egy tűzeset, vagy – hogy sajnálatos aktualitást említsek – háború. Az orosz és ukrán fotósok a világ élvonalában vannak, tarolnak a nemzetközi pályázatokon. És ma vagy holnap egy rakéta egy pillanat alatt eltüntetheti a remekműveiket. Örökre. A megőrzésre sincs felkészülve a világ. Hogy fognak egy ma alkotó fotósnak 100 év múlva emlékkiállítást szervezni, honnan szedik össze az anyagát? Ezek valós veszélyei a mai technikának. Az én álmom az volt, hogy hozzunk létre egy digitális világkönyvtárat, amiben minden értékes kép megtalálható. Ehhez „csupán” egy zseni és rengeteg pénz kellene. Hasonlót indított el Bill Gates aki a világ nagy múzeumaiból megvásárolta és  digitalizálta a fotókat.  

Pénzcentrum: Ma az amatőrök döntő többsége a mobiljával készíti a képeit. Nem degradálja ez a fotózást?  

A mobiltelefonnal való fotózás nagyon érdekes új fejlemény, semmiképpen nem becsülném le. Csupán a megfelelő helyen kell kezelni. Különleges, a hagyományos technikáktól eltérő látásmódot, ösztönöket kíván. Szinte teljes értékű képeket lehet készíteni vele. Sok kollégám csak így dolgozik. A párizsi Pompidou Központban 2019-ben volt egy kiállítás, ahol kivétel nélkül mobillal készült fotók szerepeltek, és zseniális anyagokat lehetett látni.

Pénzcentrum: Kiből lesz ma fotóművész, ki dönti ezt el?

Hogy kiből lesz fotóművész, arra nincs recept. Hogy egy példát említsek: a Vígszínház remek színésznőjének Hullan Zsuzsának nyílt egy kiállítása egy eldugott helyen, a telefonnal készült képeiből. Megnéztem, nagyon jó fotók is szerepeltek, benne, de vegyes, sokféle ágazó anyag volt. Azt tanácsoltam neki, döntse el milyen irányba akar elindulni.  Pár hónap múlva jelentkezett egy fantasztikus kollekcióval. Tárgyfotók, amik az idő múlását dokumentálták, hogyan „eszi meg” az idő a különböző tárgyakat. Több helyre is hívták, mindenhol nagy sikere volt, sőt a 40. Magyar Sajtófotó pályázaton a „Barátnők” című képe elnyerte a „Mindennapi élet” kategória első díját. Szóval, szerintem bárkiből lehet fotóművész.

Pénzcentrum: Hol tart a magyar fotográfia?

Ha egy rövid időutazással kezdem, akkor egyértelmű, hogy mi itt, a Kárpát medencében   valamit nagyon tudunk, e téren is. Nem túlzás kijelenteni, hogy magyar fotográfia nélkül nem lenne világfotográfia. Az 1930-40-es évek nagy nemzedéke, Robert Capa, Brassai, André Kertész, Lucien Hervé munkássága nélkül elképzelhetetlen volt az akkori fotográfia. Ők először Németországban, majd Párizsban, illetve az USA-ban váltak világhírűvé. A mai helyzet sajnos nem ilyen rózsás, de a kérdést több szempontból is különválasztanám. A természetfotósaink például tarolnak a világban. Máté Bence, vagy Daróczi Csaba nevét mindenki ismeri, aki egy kicsit is követi ezt az irányzatot. Ők világklasszisok.  A sajtó- vagy művészfotó területén viszont ambivalens érzéseim vannak. Budapestről nézve nagyon boldog vagyok, sok tehetséges fotósunk van.

Egy Móricz-Sabján Simon, Bácsi Róbert László komoly alkotók. Viszont a világban sajnos nem vagyunk jelen, nemzetközi pályázatokra alig küldünk képeket, a magyar fotós könnyen sértődik, hiányzik belőle a – jó értelemben vett – agresszivitás. Szóval, sajnálatos módon a magyar fotográfiát nem ismerik a nagyvilágban.

Esztétikai és generációs különbséget is látok a hazai fotóstársadalmon belül.  A mai 40-50-es generáció nem ismeri el a fiatalokat. Tény, hogy a 20-30-as generáció másképp fotózik, eltérő a gondolkodásmódjuk, világlátásuk. A világ is megváltozott, Vadas Ernő ikonikus libás fotója – ami elkészültekor hatalmas szenzáció volt – mai mércével egy jó amatőr kép lenne. Egy másik dimenzióban elválik egymástól a sajtófotó, akik nagyon erős csapatot alkotnak, és a – sokszor számomra érthetetlen, elvont - művészfotósok. Ez a belső megosztás az egyik oka, hogy a szakma nem tudta kiharcolni a budapesti Fotómúzeum létrejöttét, amire pedig nagy szükség lenne.

De hogy egy pozitívumot is mondjak: a hazai fotós társadalomra egyáltalán nem jellemző a politikai megosztottság.

Magyarországon a fotográfia a művészeti szcénáéban sincs a helyén, nem ismerik el, nem beszédtéma. Nincs fotóesztétikai képzés sem, csupán néhány elszánt magányos szakembert látok ezen a téren. Külföldön teljesen más a helyzet, a fotónak elismert helye van a képzőművészetben. Egy André Kertész kép a Sotheby’s aukción 200 ezer eurót ér el. Itthon egy fotóért 100 ezer forint már óriási összegnek számít, nincs műtárgyjellege, megbecsültsége a fotográfiának.  

Pénzcentrum: Három éve, csaknem 30 év szünet után vette kezébe ismét az objektívet. Azóta több kiállítása is volt. Milyen tervei vannak a közeljövőben?                

Jövő január 21-én, az MTI támogatásával a Magyar Kultúra Napján nyílik az életműkiállításom a Vigadóban, egy 620 négyzetméteres területen. Tervezem, hogy lesznek új képeim is, természetesen a színházi világról, de másfajták, mint a legutóbbi, Műcsarnok-beli tárlaton.

Fotó: Zih Zsolt, MTI/MTVA