Kiderült a nokli titka: így készül valójában a pestiek által nokedlinek csúfolt nemzeti ételünk

A pörkölt, a gulyás és a paprikás elválaszthatatlan jóbarátok. Mindez annyit jelent, hogy egy időszakban születtek és jelentek meg a kultúránkban, majd váltak rögvest népszerűvé. Pontosabban, az alföldi pásztorkonyhában jelent meg először párhuzamosan az egyik jólbevált tartósító eljárásukkal. A húst zsírján kisütötték, majd ami nem fogyott el, azt vászonzacskókba tették, fellógatták, és szögre akasztották a kunyhók oldalán.

Amikor újra szükség volt rá, megpirították, mondhatjuk úgyis: pörkölték, és főzték, ízesítették, megették. A ma ismeretes pörköltnek, gulyásnak az elődje a borsos hús volt, csak a fűszerpaprika megjelenése után készültek el azok az ételek, amit ma is gulyásként, pörköltként és paprikásként ismerünk szép piros színnel. A paprikás hús kifejezés először 1786-ban Klotz Bálintnak, a szegedi piarista rendház rektorának feljegyzései között szerepelt, innen tudjuk, hogy a fűszerpaprika a paraszt ember fűszere volt, így jobbára a munkásembereknek készítettek belőle és vele ételt.

A paprikás, pörkölt és gulyás között 1830-tól teszünk különbséget, ekkor jelent meg ugyanis Czifray István Magyar nemzeti szakácskönyvében külön-külön mindhárom étel receptje. A paprikáshoz jellemzően tejfölt adtak, és leginkább a polgári családoknál volt szokás.

1846-ban már egy pesti, belvárosi vendéglőben készítettek paprikás kecsegét, és végül teljesen elkülönültek a paprikás ételek a többitől, mivel ehhez egyértelműen tejfölt, később tejszínt is adott minden szakács. Az Alföldön teljes mértékben ünnepi ételként készítették. A különbség csupán annyi volt, hogy a gazdag családoknál bárányból, illetve borjúból főzték a paprikást, a szegény családoknál csirkéből, tyúkból vagy kakasból.

Az igazi nokli receptjét a HelloVidéken találod!