Közeleg az összeomlás: hamarosan nem lesz, aki gondoskodjon több százezer idős magyarról

Pénzcentrum: Az idősgondozás megoldása egyre nagyobb terhet ró az elöregedő társadalmakra, ez már sok éve látszik. Mekkora nyomás nehezedik ezen a téren a magyar táradalomra?

Dr. Nagy Viktor: Alapvetően a probléma nem új keletű. Ez a folyamat mind Európa, mind pedig Magyarország szempontjából már az 1990-es évek kezdetétől érezhető. Ami Nyugat-Európára, illetve Európára jellemző, az nyilván Magyarországra is igaz: a csökkenő lakosság-, illetve népességszám minket is fokozottan érint. Magyarország népessége már az 1980-as évek elejétől folyamatos csökkenést mutat. Az ennek visszafordítására meghozott családpolitikai intézkedések sajnos nem hozták meg a várt eredményt.

Jelenleg 9,5 millió a magyar lakosság létszáma, és egyes becslések szerint 2070-re ez a szám 8 millió alá csökkenhet. Szintén negatívan befolyásolja a népesedési folyamatokat, hogy egyre többen hagyják el Magyarországot. Nemrég olvastam egy kimutatást arról is, hogy összességében jelenleg 383 ezer fő dolgozik külföldön, ami új rekord. A népességfogyás és az elvándorlás – munkaerő szempontjából is – beláthatatlan következményekkel járhatnak az idősgondozás, illetve a teljes szociális szféra számára, ha záros határidőn belül nem történik e tekintetben állami beavatkozás.

A magyar tendencia lassabb, vagy gyorsabb, mint Európa más elöregedő társadalmaiban?

A népességváltozás trendjei, úgy gondolom, nem térnek el nagyban. Nyugat-Európa országai viszont abban a tekintetben szerencsésebbek, hogy a bevándorlás szempontjából célországoknak tekinthető. Ez azt jelenti, hogy habár a születésszám alacsonyabb, mint a halálozás a törzsnépességet tekintve, a bevándorlás hatására stagnálás jellemző. Magyarországra ez nem igaz, gazdaságilag sem vagyunk kifejezetten célország, és a jogszabályi környezet sem könnyíti meg a nem európai uniós térségből érkező állampolgárok bevándorlási lehetőségeit.

Ez nem csak az aktív korú népesség fogyása miatt lehet probléma a szociális szférában, hanem a szakképzett vagy akár a szakképzetlen munkaerő kivándorlása miatt is. A magyar szakemberek elvándorolnak, vagy már elvándoroltak és nem érkezik a helyükre munkaerő. 

Dr. Nagy Viktor, fotó: Berecz Valter

Az idősgondozási krízis több – jellemzően egymással összefüggő – terület szempontjából vizsgálható az otthonápolás jelenlegi szabályozásától kezdve, az állami ellátórendszer állapotán át, a munkaerőhiányig. Hogy látja, ezek közül a területek közül hol ütközik ki leginkább a krízis?

Én azt látom, hogy jelenleg az intézményesített idősgondozásban tapasztalható a legnagyobb krízis és hosszú távon itt várható az első összeomlás is. Most hivatalosan 852-853 körül van a működő idősotthonok száma és durván 54 ezer állami normatívával finanszírozott férőhelyről beszélhetünk. Ehhez képest jelenleg nagyjából 30 ezer fő keres intézményi elhelyezést és van várólistán. A kereslet tehát nagy, a kínálat szűk.

Hiába lenne ugyanakkor létjogosultsága a piaci alapú idősgondozásnak, ha nincs meg az e területet egyértelműen és transzparensen szabályozó jogszabályi háttér. Ha egy - akár külföldön már sikeres hálózatot kiépítő, működtető - magánpiaci szereplő szeretne belépni magyar piacra, mint magánidősotthon-fenntartó, jelenleg szinte lehetetlen, hogy államilag finanszírozott, normatív férőhelyet kapjon, pedig szociális feladatot lát el, szolgáltatást pótol. Így viszont a piac nyilvánvalóan torzul: a magánintézményeknek jóval magasabb térítési díjat kell megszabniuk a piacra lépéskor. Ez esetükben a keresletet is szűkíti.

Amit sokan nem látnak be, hogy az idősgondozás jelenleg ugyanúgy egy piac, mint ahogy az egészségügy, és már régen nem az az állam által uralt ellátórendszer, mint egykor. Az idősgondozás ma már sokkal inkább egy szolgáltatás, az igénybe vevők és a szolgáltatás nyújtó piaci szereplők egyenrangú felek. Ez az elavult gondolkodás, hogy az idősgondozásra nem mint szolgáltatásra tekintünk, gátolja, hogy változás történjen.

Ezt példázza az is, hogy ma Magyarországon még mindig egy 1993-ban megalkotott es elfogadott szociális ellátásról szóló törvény van hatályban, pedig három évtized alatt jelentős változások zajlottak le a társadalomban. A teljes magyar szociális szféra alapjogszabálya viszont szerkezetében es szellemiségében nem változott, pedig már réges-rég újra kellett volna kodifikálni azt. A törvény címe is 1993. évi III. törvény „a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról”, miközben az ellátás szó már régen nem piackonform. A változáshoz a közgondolkodásban is el kell odáig jutni, hogy már ne ebben az elavult struktúrában gondolkodjunk, ne szociális ellátásról, hanem szociális szolgáltatásról beszéljünk, és ne pusztán az államtól várjuk, hogy az idősekről gondoskodjon. Csak így következhet be minőségi változás.

Pedig az egészségügyben a magánszektor már egészen kiépült, rengeteg területet lefed és hiánypótló szolgáltatást is tud nyújtani bizonyos helyeken. Az idősgondozás terén akkor mi a szemléletváltás legfőbb gátja, hogy elindulhasson a változás?

Én úgy gondolom, hogy leginkább a jogalkotói akarat hiányzik. Azt látni kell, hogy az ilyen intézmények fenntartóinak nagy része vagy állami vagy pedig egyházi fenntartó. Az egyházra is egyrészt kvázi rászakadt rengeteg intézmény, viszont a kedvező normatív finanszírozással, külön egyházi kiegészítő normatíva igénybevételével kiszámítható, anyagilag biztonságosabb működést tudhatnak magukénak.

A magánszféra is folyamatosan próbál haladni a korral, különböző alternatív működési formákat kidolgozni, szabadabb piaci mozgást kijárni magának. Így került ismét felfedezésre a nyugdíjasház intézménye, melyek a szociális jogszabályi környezeten kívül, polgári jogi jellegű megállapodások alapján működő intézmények. Ezek de facto ugyanazt a tartós bentlakást nyújtó idősgondozási szolgáltatást nyújtják, mint a szociális szférában normatív, finanszírozott férőhelyekkel rendelkező intézmények.

A különbség a jóval magasabb térítési díjban ragadható meg, mert az ilyen nyugdíjasházak nem számíthatnak állami hozzájárulásra a működésük finanszírozása során, bár a jóval magasabb díjakhoz mérten a szolgáltatási színvonal is magasabb. Viszont ebből következik, hogy ezt a szolgáltatást kevesen tudják megfizetni Magyarországon, jóval kisebb a piac, kevesebb a lehetősége a működtetőknek és azoknak is, akik igénybe vennének egy ilyen szolgáltatást.

Hogy kell elképzelni egy ilyen magánintézményt? Mint egy panziót vagy szállodát időseknek, ahol békésen tölthetik a nyugdíjaséveket? Nyújtanak az ilyen nyugdíjasházak életvégi ápolást, befogadnak demens, vagy ágybanfekvő betegeket, vagy ez az állami intézményekre marad?

Magyarországon elnevezéstől és fenntartótól függetlenül az intézményesített idősgondozás célcsoportja, ellátotti köre alapvetően a már 4, 6 vagy akár 8 órás ápolási, gondozási szükséglettel rendelkező, vagy már azt meghaladó időseknek az összessége. Tehát távolról sem úgy kell elképzelni, mint az amerikai filmekben a floridai nyugdíjasotthonokat, ahol jól szituált idősek róják a tengerpartokat és bingóesteken vesznek részt. Ugyan megjelentek már Magyarországon is olyan magánbefektetők, főként ingatlanhasznosító cégek, akik lehetőséget láttak az ilyen luxusidősotthonokban, azonban az elképzelésektől a valós igény teljesen eltér.

Dr. Nagy Viktor, fotó: Berecz Valter

A magyar idősotthonok sokkal inkább az ápolási szükséglettel rendelkező betegek gyűjtőhelyei, jellemzően azoknak, akiket hazaadnak a fekvőbeteg osztályról, de a család nem tudja az ápolást megoldani. Az is látszik, hogy a magyar idősotthonokban egyre növekszik a szakápolási igénnyel rendelkező ellátottak száma, ezért az intézmények több fokozott ápolási, gondozási szükségletet kielégítő osztályt - úgynevezett FÁG-okat - alapítanak, hogy el tudják látni a beteg időseket. Valahová ugyanis kerülnie kell az ápolást igénylőknek is, ez nálunk nem az egészségügy, hanem a szociális szféra feladatává vált. Ennek következménye, hogy szinte minden idősotthon dugig van Magyarországon, és a várólisták nem is hónapokban, hanem nagyon sok helyen évben mérhetők.

Milyen területen és hogyan kellene beavatkoznia ahhoz az államnak, hogy a helyzet javulhasson, vagy legalábbis ne romoljon tovább?

Röviden: minden téren szükség lenne beavatkozásra. Az első körben egy teljesen új jogszabályi, illetve kodifikációs környezetre lenne szükség. Ahogy említettem, ma még mindig az 1993-as jogszabályok szerint, régen meghaladott fogalmakkal és struktúrával kénytelen működni a szociális szféra. Ez lenne a változás alapja, egy modern jogszabályi környezet.

Ezen belül kiemelten fontosnak lépés lenne továbbá a ténylegesen piaci alapon működő intézményesített idősgondozás jogi kereteinek megteremtése. A ma is működő nyugdíjas házak helyzete kiszámíthatatlan: a hatóság döntése teljesen rapszodikus, előfordulhat, hogy ugyanazon tényállás mellett egy ellenőrzés során mindent rendben talál, majd néhány év múlva engedély nélkül nyújtott szociális szolgáltatás alapján szociális igazgatási bírságot szab ki ugyanarra az intézményre. Ez a kiszolgáltatottság és a gazdasági bizonytalanság nagyon sok befektetőt elriaszt ettől a szférától, nemcsak nemzeti, hanem nemzetközi szinten is.

Láthatunk külföldi példákat Ausztriában, Belgiumban, Németországban, ahol a magán-idősgondozás egy jól prosperáló piac. A piac szereplői pedig olyan multinacionális gazdasági társaságok, amelyek folyamatosan keresik az expanziós lehetőségeket. Olyan idősgondozási piacokra igyekeznek leginkább belépni, ahol még ez az ellátási színvonal és fenntartói kör nincs jelen. Magyarország tipikusan ilyen piac lenne, ahogy egyébként a posztszocialista országok nagyrésze is ilyen. Ezeket a területen nagy tapasztalattal rendelkező befektetőket azonban elriasztja a magyar jogszabályi környezet instabilitása, a gazdasági helyzet kedvezőtlen alakulása és inkább egy környező országban fektetnek be. Ezek olyan hálózatok, amik már jelen vannak Horvátországban, Csehországban, Szlovákiában, körbe vagyunk véve, de hiába van meg Magyarországon is a kezdeti érdeklődés, végül mégsem jönnek ezek a befektetők Magyarországra.

A magánegészségügyben sokat lendített a helyzeten a hazai szereplők lobbiereje. Az idősgondozás terén erről nem lehet szó?

A szociális szféra lobbiereje gyakorlatilag a nullával egyenlő. Az idősotthonok fenntartóinak szintúgy, mind az állami, mind a magánfenntartásban. Nincs olyan egységes, átfogó és érdekképviseletre alkalmas szervezet, szakmai kamara, vagy szövetség, ami a nem állami fenntartású intézményeket is összefoghatná, és az intézményesített idősgondozásról – akár lobbierőt mutatva – kormányzati szereplőkkel ülhetne le tárgyalni. Bízom benne, hogy ez is hamarosan megváltozhat, már vannak erre mutató kezdeményezések.

Addig viszont, amíg nincs érdekképviselet ez egy mellékes ügy lesz. Nemrég olvastam néhány, az alapvető jogok országgyűlési biztosa által készített jelentést, ami a nyugdíjasházak, illetve a piaci alapú idősotthonok működésére vonatkozott. A legelső ombudsmani észrevétel 2011-es, melyben az áll: az ombudsman jelezte az akkor ezért a területért felelős miniszternek, és a miniszter jóváhagyólag tudomásul vette, hogy a piaci alapú idősgondozás jogi szabályozása teljes reformot kíván. Ez volt 2011-ben, most 2025 van. Azóta már megváltozott számos egyéb jogalkotási folyamat és új struktúrák épültek fel sok ágazatban, de a szociális szféra és az idősgondozás még mindig mostohagyerekként várja, hogy figyelem irányuljon rá.

Többször említette a munkaerőhiányt is, mint megoldandó feladatot. Milyen lehetőségek vannak jelenleg a munkaerő hiányának kezelésére az ágazatban?

Az egész szociális szférának és az idősgondozásnak is a legnagyobb problémája jelenleg a munkaerőhiány. Már nincs értelme kiemelni, hogy a szakképzett munkaerő hiánya, mert ma nagyon sok intézmény annak is örül, ha szakképzettség nélküli munkavállalót talál. Saját tanácsadói praxisomban nem tudok olyan intézményt - fenntartói jellegtől függetlenül –, ahol ne lennének nagy létszámú szabad álláshelyek mind a gondozói, mind a szakápolói területen.

Az intézmények már egymástól próbálják megszerezni azokat a szakgondozókat, szakápolókat, szociális gondozókat, akik még ebben a szférában dolgoznak Magyarországon. Talán mondani sem kell, hogy az ágazatban sem a munkavégzés jellege, sem a bérezés miatt nemigen vonzó az elhelyezkedés.

Ugyanakkor már Nyugat-Európában is munkaerőhiány kezd kialakulni ezen a területen, amit sokszor már az Európai Unió területén belülről sem tudnak pótolni. Nagyon érdekes látni a nyugati példákat, hogyan kezeli ezt a problémát Ausztria, vagy épp Németország: a helyi foglalkoztatási hivatalok már külön programokat építenek arra, hogy az Európai Unió területén kívülről hozzanak be szociális gondozókat, ápolókat. Tehát amíg Ausztriában és Németországban is hiány van munkaerőből az egészségügyben, az idősotthonokban, az otthonápolási szolgáltatóknál, stb., mint nálunk, addig ezek az országok tesznek is ez ellen a helyzet ellen.

Dr. Nagy Viktor, fotó: Berecz Valter

Nem akadályozzák például a harmadik országból érkező szakképzett munkaerő beáramlását, hanem még segítik is azt: maga az Állami Foglalkoztatási Hivatal – nem magáncégek, munkaerőközvetítők, hanem az állam! – szervez külön programokat már a származási országban, legyen az Fülöp-szigetek, Kolumbia, Brazília, vagy akár India. Még az anyaországban előszűréssel, előintegrációval, nyelvtanfolyamokkal, szakmai tanfolyamokkal felkészítik a gondozókat az európai munkára. Így Németországba, Ausztriába már nyelvtudással, szaktudással és tettre készen érkeznek, teljesen más munkamorált képviselve, mint a helyi dolgozók. Én folyamatosan követem ezeknek a projekteknek a folyamatát, illetve az ottani foglalkoztatási hivataloknak az ilyen irányú tevékenységét és azt látom, hogy működik. Ráadásul jól és kiszámíthatóan működik.

Ezzel szemben Magyarországon a jelenlegi jogszabályi környezet – különösen, ami a vendégmunkások foglalkoztatására vonatkozik – teljes mértékben ellehetetleníti ennek az alanyi körnek a magyar munkaerőpiacra való belépését. Jelenleg vendégmunkás jellegű tartózkodási jogcímre vagy bevándorlásra irányuló vízum három ország állampolgárainak adható ki az EU-n túl: Grúzia, Örményország, és a Fülöp-szigetek.

Az alapján, amit eddig elmondott, az idősgondozás különféle területi kríziseire sürgősen megoldást kellene találnia és nyújtania a magyar államnak. Főként, mivel Magyarország a régióban jelentős versenyhátrányban van, mind a magánbefektetői hajlandóság, mind a külföldi munkaerőimport szempontjából. Meddig lehet még húzni, hogy változtassanak a mostani, kedvezőtlen berendezkedésen?

Úgy gondolom, az idősgondozás területén is az utolsó utáni órában vagyunk. Csak a munkaerőt tekintve: jelenleg a motivált, vállalkozó szellemű, jó képességű, nyelvet tanulni akaró fiatal munkavállalói tömeg már akár a Fülöp-szigetekről is, boldogan megy Ausztriába és Németországba dolgozni. Mire Magyarország oda eljut, hogy hosszú távon vonzó ország legyen a harmadik országbeli munkavállalóknak az idősgondozás terén, addigra már egy kontraszelektált körből válogathat majd munkaerőt. Ahogy telik az idő, ez a helyzet egyre rosszabb lesz. Az is kérdés, hogy fel tudjuk-e venni idővel a versenyt egyáltalán az osztrák vagy német munkaerőpiaccal bérajánlatok, munkakörülmények terén. Tehát a jogszabályi környezet módosítása mellett szükség lenne a szakma megbecsültebbé tételére is, elsősorban anyagilag.

Dr. Nagy Viktor, fotó: Berecz Valter

Melyek azok az akadályok, amelyeket akár már holnap elháríthatna az állam pusztán a jogszabályok módosításával? Ugyan a gazdasági helyzetet nem lehet egy tollvonással átírni, de újraszabályozással biztosan lehetne enyhíteni a gondozási krízisen.

Egyrészt bővíteni kellene azon származási országok listáját, ahonnan az idősgondozás területére munkaerő érkezhet. Ezen most a már említett három ország szerepel, vallási és kulturális megfontolásból, ezt viszont, úgy gondolom, ideje lenne félretenni. Ha például a listán helyet kapna Vietnám, Thaiföld, vagy más távol-keleti országok, akkor sem lepnék el hirtelen az országot, „vennék el a munkát” a magyaroktól, mert – ahogy említettem – nem vagyunk jelenleg célország.

Másrészt – ahogy azt mar említettem – szükség lenne egy élhetőbb szabályozásra a magánszférában, a szociális törvény modernizálására. Ehhez természetesen az is kell, hogy az érdekképviseleti szervezetek aktívabbak legyenek, hogy felerősödjön a témával kapcsolatos kommunikáció, ráirányuljon a figyelem. Ha most nem indulnak el valódi, rendszerszintű változások, néhány éven belül már nem az lesz a kérdés, hogyan tudunk versenyezni a régióval, hanem az, hogy egyáltalán képesek leszünk-e biztosítani az idősek alapvető ellátását – itthon, magyar munkaerővel, magyar keretek között.

Címlapkép: Berecz Valter