Önként sétálnak a csapdába a magyar dolgozók: így teljesen tönkre vágják magukat

Virágzik a túlhajszoltság kultúrája, óriási probléma, hogy a hosszú munkaidőt és az állandó kimerültséget tekintjük a siker jelének. A túlontúl ambiciózus munkamánia ideája országunkba a 80-as évek amerikai filmjeiből szivárgott be: jellemzően a pénzügyi szektor szereplőit ábrázolták így. Ám hamar felvettük a fonalat, és a rendszerváltás után önként alkalmazkodtunk ehhez a kizsákmányoló trendhez, mára pedig szinte alig akad olyan szektor, ahol ez a fajta attitűd ne lenne általános, sőt elvárt.

A pandémia pedig csak felerősítette ezt a trendet: a legfrissebb tanulmányok szerint a munkavállalók világszerte átlagosan 9,2 óra fizetetlen túlórát vállalnak hetente szemben az egy évvel ezelőtti 7,3 órával.  A világjárvány kitörése óta a munkahetek egyre hosszabbak: éjfélkor még e-maileket küldünk, üzeneteket váltunk, miközben a magánéletünk és a szakmai életünk közötti határok elmosódnak.

Mostanra azonban hála kiterjedt kutatásoknak, sokkal jobban értjük a túlhajszoltság következményeit, és azt, hogy a kiégés milyen áldozatot követel a mentális és fizikai egészségünktől. A munkamánia iránti csodálatunk azonban mélyen gyökeredzik a társadalmainkban, éppen ezért ahhoz, hogy ezen változtatni tudjunk, kulturális változásra lesz szükség. Talán épp a poszt-pandémiás világban lesz az esélyünk erre?

A túlhajszoltság nem elszigetelt jelenség

A túlterheltség tehát nem kizárólag a Szilícium-völgyben vagy a Wall Streeten ismert jelenség: szinte mindenhol túl sokat dolgoznak. Japánban a túlhajszoltság kultúrája az 1950-es évekre vezethető vissza, ott akkoriban a kormány túl keményen sürgette az ország gyors újjáépítését a második világháború után. Az arab országokban pedig az egészségügyi szakemberek körében magas a kiégés aránya, valószínűleg azért, mert a 22 fejlődő tagország egészségügyi rendszerei elképesztő módon túlterheltek. Persze nem csak földrajzi iparági tényezők is befolyásolják a kiégésre valóhajlandóságot: korábbi tanulmányok szerint, melyek még az 1970-es években készültek, a segítő szakmákban is nagyobb veszélynek vannak kitéve a munkavállalók.

Világszerte milliók dolgoznak túl sokat, csak azért, mert úgy gondolják, ennek így kell lennie, ez egyfajta státuszszimbólum, a sikerhez vezető út velejárója.

Sokan azért dolgoznak ennyit, hogy törlesszék az adósságaikat, megtartsák a munkahelyüket, vagy hogy feljussanak a ranglétra tetejére. Arról nem is beszélve, hogy sok munkahelyen elvárás, hogy a munkavállaló állandóan elérhető legyen.

A kellemetlen következmény

Áldozat nélkül azonban nincs győzelem, sem előléptetés, és ez a véget nem érő harc is megköveteli a magáét, méghozzá a dolgozók lelki, adott esetben tesi egészségét ragadja el. Az Egészségügyi Világszervezet meghatározása szerint a kiégés "a krónikus munkahelyi stresszből eredő, nem kezelt szindróma", amelyet a kimerültség érzése, a munkával kapcsolatos negatív érzések és a szakmai hatékonyság csökkenése jellemez. Más szóval embertelenné teszi az embert, aki fizikailag és érzelmileg is teljesen kimerül, miközben folyamatosan megkérdőjelezi a munkája értelmét és céljait. A szervezet 2019-ben hivatalosan is elismerte a kiégést "foglalkozási jelenségként".

„Mára azonban teljesen elszabadult a pokol” – nyilatkozta Anat Lechner, a New York-i Egyetem klinikai menedzsmentprofesszora a BBC-nek. Össze sem lehet hasonlítani a mostani helyzetet a néhány évvel ezelőttivel. Mára szinte piedesztálra emeltük a túlórát, felépítettük túlhajszoltság kultúráját. A 8 óra munka, 8 óra szórakozás, 8 óra pihenés ideája túlságosan is 20. századi, itt a 21. század azonban már egészen más. Ma már olyan kultúrában élünk, amelyik a nap 24 órájában, a hét 7 napjában működik: nincs megállás, eltűntek a korábban rögzített határaink. gondoljunk csak a folyamatosan izzó közösségi médiára…

A jövő elkezdődött 

Annak ellenére, hogy többet dolgozunk, mint valaha, és fiatal munkavállalóinkat többszörös nyomásnak tesszük ki (legyen az pénzügyi, egzisztenciális, vagy éppen lelki), talán már látszik a fény az alagút végén: az egyre bizonytalanabbá váló munkaerőpiacon a változás apró jelei már megmutatkoznak.

Bármennyire kimerítő is volt a járvány, arra legalább rákényszerített minket, hogy teljesen új szemszögből nézzünk mostantól a munka és a magánélet egyensúlyára. Egy nagyon friss, a LinkedIn-en futó, 5 ezer felhasználókörében végzett felmérésből az derült ki, hogy a válaszadók felének a világjárvány óta fontosabbá vált a munkaidő és a munkavégzés helyének rugalmassága, illetve a munka és a magánélet egyensúlya.

A pandémia nem csak előtérbe helyezte életünk legfontosabb elemeit, mint az egészség, a család, és a kapcsolatok, de felbolygatott számos olyan rutint és rendszert, amelyek az embereket a taposómalomban tartották.

Válaszút előtt állunk: vagy a jólétünket helyezzük előtérbe, vagy pedig az éjszakai e-mailezést, amivel lenyűgözhetjük a főnököt. Mostantól a dolgozókon múlik, hogy a kiégést ne tegyék valahogy kívánatossá, és a vállalatokon, hogy ne éreztessék a dolgozókkal, ezt kellene tenniük.