Halálra vannak ítélve a magyar falvak: megállítható még a folyamat?

Van a Lajos, a Géza, az egyik Zoli, másik Zoli, harmadik Zoli, negyedik Zoli, ő most horgászik, a virágkötő most Pesten van, ő nemrég költözött ide, van anyám, aki a másik nyugdíjas, Anett, aki német, nemrég egy hatvannégy éves is bejelentkezett a faluba, meg most beköltözött egy család, de ők nincsenek bejelentve, még nem is találkoztam velük. Most körülnéztem a faluban, itthon van anyám, Anett meg én

- sorolja tételesen Iborfia lakosságát a polgármester, Lakatos József a Telexnek, aki már nyitott kapuval, frissen kicserélt zászlókkal és lefőzött kávéval áll a polgármesteri hivatal ajtajában.

A hivatal a Fő utcán van, ahogy nagyjából minden más is, ezen mész be, és ezen is jössz ki a településről, bár van még egy rövid, földútra vezető mellékutca is, a Kossuth, ami úgy tűnik, Magyarország településein szinte kötelező utcanév.

Iborfia egyike azoknak a falvaknak, amelyeket a GKI Gazdaságkutató szerint a kihalás fenyeget az öregedés és elvándorlás miatt. Iborfián a legutolsó hivatalos adatok szerint tizennégyen laknak, de még a polgármester sem tudja, pontosan hányan is vannak, mert nem mindenki van bejelentve. Ami biztos, hogy gyerek vagy tizennyolc év alatti egy sincs a faluban.

Így aztán Iborfiának se óvodája, se iskolája nincs – igaz, utóbbi már jó ötven éve, 1970-ben bezárt, óvodája meg sosem volt. Pedig azelőtt az iskola épülete a hivatal helyén állt, Lakatos idejében tizenöten is jártak oda. Azt meséli, az egyik iskolai felújítás alatt pár hónapig pont az ő szülői házában tartották az órákat: csak lesétált a lépcsőn, és máris a rögtönzött tanteremben találta magát. Felsőbe aztán már a szomszédos faluba jártak át, iskolatáskával a hátukon több mint két kilométert sétáltak minden nap.

Száztizennégy olyan település van ma az országban, ahol háromszáz lakos sincs, és ahol a fiatalok száma tíz százalék vagy az alatti: a GKI Gazdaságkutató Zrt. szerint nem valószínű, hogy ezek célzott beavatkozás nélkül hosszú távon megmaradnak. Ezek többsége, 63 százaléka Nyugat-Magyarországon, azaz a Dunántúlon van.

Azok a települések nagy valószínűséggel megnyugodhatnak, amelyekben legalább a lakosság negyede tizennyolc év alatti. A KSH adatai szerint viszont 2010 és 2020 között a 18 év alattiak népességen belüli aránya 18 százalékról 17 százalékra csökkent, a gyereket már nagy valószínűséggel nem vállaló 40–59 év közöttiek aránya 28 százalékról 30 százalékra, míg a 60 év felettiek aránya 22 százalékról 26 százalékra nőtt. Az elöregedés és az elvándorlás miatt az elnéptelenedés leginkább a kistelepüléseket sújtja.

De mikor kezdtek el az emberek eláramlani a falvakból, és mi vezetett idáig?

Aprófalvak főképp a hegy- és dombvidékeken, gyakran a határ mentén vannak, nem az Alföldön, az erdős, dombos vidék, a települések között kialakult távolságok és a határ menti fekvés miatt pedig nem tudtak növekedni, mondja Váradi Mónika szociológus a Telexnek, aki szerint egyrészt a magyar folyamatosan fogy, a társadalom öregszik, másrészt „ezeknek a falvaknak a sorsát a földrajzi elhelyezkedésük és a történelmi változások pecsételték meg”. Ilyen volt például az 1920-as trianoni békeszerződés, ami a határ menti falvakat vágta el a központjaiktól, ez pedig Váradi szerint „elindította a leépülésüket”. De a nagy traumák a szocializmusban érték őket.

Az első években még úgy tűnt, jó dolguk volt a kistelepüléseknek: önálló tanácsokat hozhattak létre, iskolákat építhettek, aztán az erőltetett iparosítással, a mezőgazdaság kollektivizálásával és a téeszesítéssel megindult a lejtmenet:

Az 1960-as évek elejétől megkezdődött a népesség eláramlása a falvakból, ami hamarosan, elsősorban a kisfalvak esetében, meneküléssé gyorsult. Aki csak tehette, aki városi álláshoz, városi lakáshoz tudott jutni, elköltözött a jövőt már nem ígérő aprófalvakból, melyeknek a népessége rohamosan csökkenni kezdett

- írják közös tanulmányukban Ladányi János és Szelényi Iván szociológusok.

Radikálisan viszont a hetvenes években indultak meg az emberek a falvakból: 1971-ben ugyanis településhálózat-fejlesztési koncepciót dolgoztak ki: ennek az volt a lényege, hogy az „életképtelennek” ítélt kistelepüléseken nem engedték építkezni az embereket, megszüntették a tanácsokat, bezárták az iskolákat, orvosi rendelőket, és körzetesítés címszó alatt egy adott településre központosították azokat, ráadásul a téeszeket is összevonták. Oda mentek a fejlesztések, az ipari termelés, ahol ez a központ volt. A szociológusok szerint ettől azt remélték, hogy elfogynak azok a falvak, amikben kevesebb, mint ötszázan laknak és amelyeket „a tervezők szerint nem volt gazdaságos fenntartani”.

Egyrészt a nyolcvanas években kialakították a falugondnokságot, ők azok, akik segítik a helyieket: például kiviszik nekik az ebédet, ha kell, bevásárolnak, vagy elviszik őket valahová, ezzel valamennyire javultak az életkörülmények. Aztán az 1990-es önkormányzati törvénnyel a települések visszakapták az önrendelkezési jogukat, és a legkisebb falu is alakíthatott önálló önkormányzatot – így lehet most például Iborfia az ország legkisebb, önálló önkormányzatú települése. Az iskolák is visszakerülhettek a falvakba – ahogy például Répceszemerén is. Kovács szerint ugyanakkor a gazdaság nem tudott megerősödni helyben, és munkalehetőségek még ezután sem nőttek minden bokorban, az ilyen végeken ráadásul a tömegközlekedés is rossz.

Vannak olyan kistelepülési önkormányzatok, amelyek jelképes összegért adnak el telkeket a fiataloknak, hogy ezzel csábítsák őket arra, náluk építkezzenek, a gyerekeiket pedig a helyi vagy közeli iskolákba írassák be: de egyrészt ez nem működik mindenhol (lásd Kercaszomor), vagy nem is csinálják (lásd Répceszemere), másrészt ezen kívül a polgármestereknek nincs nagy mozgásterük, mert csökkennek a bevételeik, mondja erről Váradi Mónika szociológus.

Bár Kovács szerint folyamatosan vannak kísérletek az aprófalvak megmentésére, de „ezek aligha hoznak áttörést: nem lehet egyik percről a másikra a képzetlenséget, a nyomorúságot, a forráshiányt, a környezet lepusztultságát megváltoztatni, legfeljebb lassítani tudják a további leszakadást”.

Váradi szerint pedig az ilyen falvak előtt több út áll: vagy elöregednek, vagy gettósodnak, vagy egy ideig stagnálnak, esetleg történik valami, amitől új (például üdülő) funkciót kapnak. Így járt például Gyűrűfű is, ami a hetvenes években konkrétan kihalt, mert minden lakója elköltözött, majd húsz évvel később ökofaluként éledt újjá.