Húsz év múlva szomjazni fogunk?

A szervezet megbízásából készült három különböző tanulmány is egyértelműen kimutatta, hogy a víz használatának helyes árazása szükséges ahhoz, hogy az emberek kevesebbet pazaroljanak, kevesebbet szennyezzék a vizeket és fektessenek többet a vízi infrastruktúrába. Bolygónk vízkészleteiért az egyre bővülő lakosság, mezőgazdaság és ipar versenyez, így nem sok esélye marad a maradék vízlelőhelyeknek a megújulásra.

A víz ára rendkívül eltérő az egyes OECD-tagállamokban. Egy kád víz ára például tízszer annyiba kerül Dániában vagy Skóciában, mint Mexikóban, míg Írországban direkt módon a háztartások nem is fizetnek a vízhasználatért. Az utóbbi évtizedben tapasztalt áremelkedés a legtöbb helyen annak volt köszönhető, hogy a szennyvíz elvezetésének és környezetbarát újrahasznosításának árát be kellett építeni a fogyasztói díjakba. Számos OECD-országban ma már a többe kerül a szennyezett víz elvezetése, mint az ivóvíz eljuttatása az otthonokba.

A környezeti, pénzügyi és szociális paraméterek között egyensúlyozva nem könnyű pontosan meghatározni a víz árát országonként. Magyarországon és Mexikóban például az alacsony jövedelmű családok akár bevételük négy százalékát is elkölthetik egy hónapban csak vízre.

A világ mai állása szerint nem a lakossági és nem is az ipari vízfogyasztás az, ami drasztikusan megcsappantja a vízkészleteket, hanem a mezőgazdaság, mely a teljes felhasználás 70 százalékáért felelős. Az egyik felmérés kimutatta, hogy míg egyes országokban - különösen Kelet-Közép-Európában csökkent a mezőgazdasági vízfelhasználás, addig néhány tagországban, mint amilyen Görögország, Korea, Új-Zéland vagy Törökország, meredeken emelkedett a kilencvenes évek óta a földművelők vízigénye.

Mivel az előrejelzések szerint a mezőgazdaságnak 2050-ig a duplájára kell nőnie ahhoz, hogy a folyamatosan növekvő lakosságot ellássa a szükséges mennyiségű élelemmel, ezért elég nyilvánvaló, hogy a földművelőknek a rendkívül közeli jövőben át kell állniuk sokkal víztakarékosabb procedúrákra. A tanulmányok kimutatták, hogy azokban az országokban ahol nőtt a mezőgazdasági víz ára, nem feltétlenül csökkent a megtermelt javak mennyisége, Ausztráliában például sikerült elérni, hogy a vízfogyasztás a felére csökkent a kibocsátás visszaesése nélkül. Indiában és Kínában, amelyeknek szintén hatalmas a vízigénye, egyre inkább elhatalmasodott a hatékony felhasználású technológiák iránti érdeklődés, így van rá remény, hogy 2050-re sikerül megfékezni a mezőgazdasági vízpazarlást.

Utóbbit egyelőre segítik az állami támogatások is. A felmérések szerint azokban az országokban, ahol alacsonyabb az állami segítség aránya, a termelők igyekeznek víz és energia szempontjából hatékonyan működtetni a vállalkozásaikat. Ám hosszabb távon ez is kevés. A mezőgazdaságnak ugyanis előbb-utóbb át kell állnia az olyan gabonafajtákra, amelyek ellenállóbbak a globális felmelegedésnek köszönhető anomáliákkal - árvizekkel, aszályokkal - szemben.

Világszerte egymilliárd ember nem jut biztonságos vízforráshoz és 2,6 milliárdan élnek az alapvető csatornázottság nélkül. Az OECD kutatói szerint a mostani - 15 milliárd dolláros - évi befektetés megduplázása ezeken az alapvetően elmaradott területeken nem csak nagy segítséget jelentene, de jó befektetést is, mely az eredetileg elköltött összeg 5-10-szeresét képes hozamként kitermelni a gazdájának.