Hiába a 25%-os béremelés: így sincsenek elegen, akik gondoskodhatnának az idős magyarokról

A Tisza Párt programjában szerepelt az a vállalás, hogy 20 ezer új férőhelyet létesítenek korszerű idősotthonokban. Mi ennek az ígéretnek a realitása, illetve mi szükséges a megvalósításhoz a politikai akaraton túl?

Dr. Nagy Viktor: Itt a 20 ezer új férőhely a gyakorlatban állami normatívával finanszírozott férőhelyet jelent, melyből jelenleg Magyarországon körülbelül 54 ezer van. Ez azt jelenti, hogy 54 ezer férőhely kerül finanszírozásra az állami költségvetésből. Ehhez képest soknak tűnhet a 20 ezer új férőhely létrehozása, viszont a tényleges igényeket és demográfiai trendeket nézve abszolút indokolt. Inkább az a kérdés, hogy a költségvetési háttér rendelkezésre áll-e ennyi normatívával finanszírozott férőhely támogatására. Ez egy nagyon ambiciózus vállalás a magyar viszonyok között, és nem is csak a finanszírozás miatt.

Ez országos szintű, viszonylag nagy mértékű infrastruktúra-bővítést jelentene: vagy új intézmények építésére, vagy a meglévők férőhelyszám bővítésére lesz szükség. Ha erre a pénzügyi forrás meg is van, a munkaerő, legfőképpen a szakképzett munkaerő hiányzik. Már a jelenlegi 54 ezer fős rendszernek a fenntartása is napi problémákat jelent országos szinten, és 20 ezer új férőhely esetében több ezer szakképzett szociális munkásra, gondozóra, ápolóra lenne ehhez szükség. Ez talán az igazi korlátja a férőhelybővítésnek, nem is a pénz.

A vállalás tartalmazza, hogy egyúttal több mint 13 ezer új munkahelyet is teremtenek. Ez feltehetően nem mind szociális munkásokat és ápolókat jelent, hanem takarítószemélyzetet, karbantartókat, konyhán dolgozókat is. Jelenleg az idősotthonokban ilyen „támogató” személyzet terén van elég munkaerő, vagy már itt is hiány mutatkozik?

A szakemberhiány, különösen a megfelelő szakmai tapasztalatokkal rendelkező szakemberek hiánya minden területen probléma. Nemcsak a gondozási-ápolási szolgáltatások terén, hanem az úgynevezett „hotelszolgáltatások” területén is, mint a takarítás, a főzés, a mosás, illetve az egyéb szolgáltatások munkavállalói között is hatalmas a munkaerőhiány. Elég csak megnézni az intézmények álláshirdetéseit, szinte mindenhol keresnek konyhai kisegítőt, szakácsot, takarítót, akiknek a feladatköre éppúgy fontos, mint nyilván a gondozást, illetve az ápolást végző munkacsoporté.

A programban foglaltak szerint az a terv, hogy vidéken hoznák létre az új férőhelyeket. Mondhatjuk, hogy vidéken nagyobb a hiány idősotthonokból? Nehezebb feladat lesz vidéken létesíteni új férőhelyeket, mint a fővárosban?

Magyarország az idősellátás szempontjából is „vízfejű”. Budapest és környéke a leginkább intézménydús terület, de az ellátás az egyes megyékben is inkább a megyeszékhelyekre koncentrálódik, kisebb településeken alig jelennek meg idősotthonok. És ez azért disszonáns, mert az idősödő lakosság aránya vidéken jóval magasabb, mint a főváros környékén, vagy a megyeszékhelyeken. Erre a jelentős területi egyenlőtlenségre ritkán hárul figyelem, miközben azt látni kell, hogy  ezáltal a vidéki idősek elhelyezésükkor gyakran igen messze kerülnek az eredeti lakhelyüktől. Ez pedig izolációt hoz, a család is nehezebben tudja látogatni az ellátottat. Gyakran hallom idős ellátottaktól, hogy öreg fát nehéz átültetni, és így is van: minél messzebb kerülnek a lakhelyüktől, annál inkább jelentős ez a „beköltözési sokk”, ami az ellátottaknál tapasztalható. Egyenletesebb lefedettségre mindenképpen szükség lenne.

Nehézséget jelenthet viszont, hogy ahogy egyre távolodunk Budapesttől, egyre nehezedik a szakképzett munkaerő megtalálása, vagy odavonzása. Szállás biztosítása nélkül egy vidéki idősotthon már szinte elképzelhetetlen, ami növeli a költségeket. Ehhez társul, hogy vidéken törvényszerűen alacsonyabbak a jövedelmek, így jóval kisebb fizetőképes a keresleti oldal. Vagyis a család nem feltétlenül tud már hozzájárulni az idősellátás díjaihoz, így a vidéki intézményeknek az ellátottakért is jobban meg kell dolgozniuk. A társadalmi igény ugyanúgy megvan tehát vidéken is, viszont fizetőképes kereslet annál kevésbé.

A munkaerőhiányra a kormányzati válasz gyakran pusztán béremelés: a Tisza Párt is általános, 25%-os béremelés teljesítését vállalta a szociális szektorban. Azt viszont tudjuk, hogy már hosszú ideje rendkívül alulfizetett ez az ágazat. Ez a 25% elég arra, hogy felzárkózzanak a bérek, vagy még arra sem? Segíthet-e ez a munkaerőhiányon, vagy ennél többre lesz szükség?

Valószínűleg ez a 25% javítani fog a helyzeten, de önmagában ez nem fogja megoldani a szociális szektornak a munkaerőválságát. Mivel a jelenlegi fizetések rendkívül alacsonyak, ez az emelés érzékelhető nettó növekedést hoz majd, viszont az új munkabérek ettől még messze el fognak maradni más ágazatoknak a bérkínálatától. Ez nem fogja alapvetően vonzó életpályává tenni a szociális szférában való munkavégzést. Ezt a 25%-os béremelést én nem látom hosszú távú megoldásnak, inkább hirtelen tüneti kezelésnek, amire már szükség volt.

Azt se felejtsük el, hogy a szociális és egészségügyi szektorban nemcsak országosan, hanem nemzetközi szinten folyik a bérverseny a szakképzett munkaerőért. Szakirányú végzettséggel, minimális nyelvtudással, szakmai tapasztalattal a szociális dolgozók is könnyen találnak az idősellátás területén munkát például a szomszédos Ausztriában is, ahol két-háromszoros bér, jobb munkakörülmények várják őket. Ezért is gondolom, hogy ez a 25%-os emelés önmagában kevés lesz.  

Ha nem csak béremelésben gondolkodik, akkor mit tehetne még a kormány annak érdekében, hogy csökkentse a szakemberhiányt?

Talán az egész szférának az egyik legsúlyosabb problémája az alacsony társadalmi megbecsülés. Máshol épp az ellenkezőjét látni: Ausztriában nem lehet úgy végigmenni egy metróaluljárón, hogy ne találkoznánk hatalmas plakátokkal, amik az idősgondozás és egészségügy területén dolgozóknak az érdemeit hirdetik. Szükség lenne hasonló kampányokkal Magyarországon is növelni ezeknek a szakmáknak a társadalmi megbecsültségét.

Jelenleg Magyarországon ennek a szakmának a képviselői csak akkor jelennek meg a médiában, ha baj történik. Szinte csak negatív hírekkel találkozni az illegális idősotthonokról, vagy a járvány alatti problémákról, egyedi negatív tapasztalatokról. Emellett nagyon keveset beszélünk a dolgozók túlterheltségéről: kevés a munkavállaló és sok az ellátott. Egy-egy dolgozó számára is sokkal nagyobb az érzelmi és fizikai megterhelés a napi 12 órás, vagy a sok helyen alkalmazott 24 órás műszakokban.

Az ebben az ágazatban fokozottan jellemző kiégés pedig csak fokozhatja a munkaerőhiányt. Ezt hogyan lehet kezelni?

Ismét Ausztriát hoznám példának, ahol az ilyen jellegű munkakörökben gyakorlatnak számít a kétheti rendszerességű szupervízión való részvétel. Itt egy képzett szakemberrel, pszichológussal a gondozók átbeszélhetik az őket foglalkoztató, szakmailag releváns problémákat. Magyarországon ebben a szférában még a szupervízió fogalmát sem ismerjük. Úgyhogy van hova fejlődni. Rengeteg más jó példa van a világban, amit el lehet tanulni, ehhez viszont szükséges a szándék és a finanszírozás is.

A munkaerőhiány kapcsán még érdemes lehet arról beszélni, hogy megoldás lehet-e erre a külföldi munkaerő. Korábbi interjúinkban már többször érintettük, hogy a külföldi munkaerő behozatalának jogi korlátozása szab gátat – többek között – a külföldi tőke, beruházások beáramlásának Magyarországra. Nem tűnik azonban úgy, hogy az új kormány tárt karokkal fogadná a külföldi munkavállalókat. Segíthetne még ennek a korlátozásnak a feloldása az idősellátás helyzetén?

Sajnos ezen a téren eddig sem voltunk versenyképesek és későn is ébredtünk. A Fülöp-szigeteki ápolónő vagy Fülöp-szigeteki gondozónő, mint jelenség, a legtöbb nyugati társadalomban ma már evidencia. Bécs már 1970-ben nemzetközi együttműködési megállapodást kötött a Fülöp-szigetekkel, mert ott már akkor fölismerték az idősgondozás, illetve az egészségügyi rendszerben a munkaerőhiány súlyosságát. Ezzel párhuzamosan a Fülöp-szigeteken már egyfajta iparággá nőtte ki magát a munkaerő-közvetítés: nyugati, illetve amerikai képzőintézmények jöttek létre, nyelvtanulási programok indultak. Ez a Fülöp-szigeteki gazdaságnak az egyik legjelentősebb bevételi forrása lett. A munkaerő behozatalára Magyarországon is lett volna lehetőség, viszont sajnos ezzel sem éltünk, amíg még lehetett.

A TISZA-program azt írta: „A szociális szakmákat túlszabályozza az állam: a törvényi szabályozás túl részletes, korlátozza a szakmai autonómiát. Az ellenőrzés nagyrészt jogi és adminisztratív jellegű, demotiváló és nem hatékony. Az állami, önkormányzati és civil szektor között csak szórványos az együttműködés.” Milyen rendezetlen jogi keretekről lehet itt szó, és hogyan lehetne helyrehozni az ezek nyomán kialakult helyzetet?

Az egész szociális szféra, azon belül is az idősgondozás, idősellátás már réges-rég újraszabályozásra szorul. 2026-ban még mindig az 1993-as szociális ellátórendszerről szóló III. törvény határozza meg alapvetően a teljes szociális szférát, valamint az 1/2000-es számú vonatkozó kormányrendelet, ami a részletszabályokat tartalmazza. Mintha megfeledkeztek volna erről a területről. Ez pedig nemcsak a szféra szereplőinek hátrányos, hanem a jogalkalmazónak is, vagyis a kormányhivatal aktuális szerveinek sem, amelyek ellenőriznek. A részletes, illetve merev szakmai szabályokhoz pedig egy rugalmatlan finanszírozási rendszer is társul, és egy túlbürokratizált engedélyezési és működési szabályrendszer.

Ez nagyon megnehezíti az intézmények mindennapos működését, hiszen a szakmai kihívások mellett így még ezt a jelentős adminisztrációs terhet is viselhetik.  A legborzalmasabb pedig, hogy az egyes hatóságok között nincsen adatmegosztás, így az intézmények ismétlődő, értelmetlen ellenőrzéseknek is ki vannak téve. Én a jogszabályi háttérnek a teljes felülvizsgálatát tartanám szükségesnek.

Az információmegosztás hiánya nemcsak a hatóságok között jelent problémát a szociális ágazatnak. Jelenleg a szociális intézmények és az egészségügyi intézmények között sincs jó információmegosztás, pedig ez nem ritkán létfontosságú az ellátott szempontjából.

Magyarországon jelenleg az egészségügyi és szociális rendszer teljesen elszeparálódik egymástól, mintha betonfal lenne közötte. Ha egy ellátott kórházba kerül – ami azért gyakran előfordulhat –, nincs semmilyen egységes rendszer, ami lehetővé tenné, hogy a kórházban ellenőrizzék, hogy milyen ellátásban részesül a beteg az idősotthonban. Ezt az integrált rendszert régóta ígérik, de 10-15 éve még nem sikerült megvalósítani. Ehhez még a keretszabályok is hiányoznak, ami pedig az első lépés lenne: amíg ezt nem teremtik meg, addig csak vágyálom marad az egységes rendszer.

Lesz vajon hajlandóság az új kormány részéről, hogy az egészségügy és a szociális szféra között javítsa az együttműködést?

Nehéz ezt ennyire az elején megmondani. Én örömmel láttam, hogy szociális, család- és idősügyi államtitkár került kinevezésre. Ez szerintem egy jó jel: arra utal, hogy az új kormány elég fontosnak tartja az idősügyet ahhoz, hogy különálló államtitkári portfólióhoz rendelje.

Ha már az idősügyi államtitkárt említette: mit jelenthet az ágazat számára az újonnan létrejött Szociális és Családügyi Minisztériumtól, illetve az államtitkártól?

Eddig az idősügy a Belügyminisztériumon belül egy úgynevezett gondoskodáspolitikai államtitkárság alá volt rendelve, már ebből is látható, hogy nem feltétlenül a legnagyobb prioritást élvező területe volt eddig az állami ellátórendszernek. Én nagyon örülök annak, hogy dr. Tóth Kinga Dóra személyében szociális, család- és idősügyi államtitkár került kinevezésre. Én ez alapján úgy értékelem, hogy ezután új hangsúlyt kaphat, prioritást élvezhet ez a terület.  

Egy elöregedő társadalomban, mint a magyar, előbb-utóbb az államnak muszáj reagálnia a kihívásokra. Az biztos, hogy váltanunk kell arról a paradigmáról, hogy az idősek ellátása, illetve az idősekről való gondoskodás elsődleges kerete a család. A társadalmi folyamatok nem azt mutatják, hogy a családok be tudnák tölteni ezt a szerepet, jóval erősebb állami védőhálóra lenne szükség.

Nemcsak a kormányzatban kaphat nagyobb figyelmet most a szociális szféra. Nemrég alakult meg az Idősotthonok és Nyugdíjasházak Országos Egyesülete, melynek elnökévé Önt választották. Melyek az egyesület legfőbb céljai, mivel foglalkoznak majd kiemelten?

Az egyesületnek az ötlete már nem új keletű, már régen meg kellett volna, hogy alakuljon, csakhogy éppen a szociális szféra széttagoltsága, a különböző fenntartótípusok izoláltsága miatt erre 2026-ig várni kellett. A tagságunk most javarészt tartós bentlakást nyújtó idősotthonok, nyugdíjasházak, időskorúak gondozóházai, melyek között vannak magán-, egyházi, állami, és önkormányzati fenntartású intézmények is.

Ennek a szervezetnek az alapvető célja az lenne, hogy a teljes magyarországi intézményesített idősgondozásnak egyfajta általános érdekképviseleti, érdekvédelmi szerve legyen. Több szempontból is rászorul ez a szféra az érdekvédelemre, legyen az a már említett törvényhozás, legyen az a médiában való aktívabb jelenlét, vagy bármely olyan dolog, ami alapvetően elősegítheti ennek a szolgáltatásnak a fejlődését.

Nem utolsó sorban pedig az egyesület vállalja nemcsak a fenntartók és dolgozók, hanem az idősotthonokban élő ellátottaknak az érdekképviseletét is. Ez nagyon fontos, hiszen adott esetben az intézményben elhelyezett ellátottak alapvető jogai sérülhetnek, nekik is szükségük van arra, hogy ilyen esetben legyen kihez fordulni. Sok esetben hiányoznak a gondnokság alá helyezési eljárások, az intézményekben akár gondnoksági vagy korlátozó státusz nélkül is kiskorúsíthatják az ellátottakat, önrendelkezési jogaik sérülhetnek, korlátozó, illetve kényszerintézkedések kerülhetnek alkalmazásra. Ilyen jellegű jogsérelmeket is szeretnénk orvosolni az egyesületen keresztül.

Nem titkolt célunk az is, hogy a kormányzat partnerei lehessünk, és képviseljük, illetve tolmácsoljuk az intézményesített idősgondozás területén jelentkező magyarországi igényeket és szükségleteket. Tervezzük különböző jogszabálytervezetek benyújtását, javaslatokat a strukturális átalakításra.  Bízunk benne, hogy nem csupán a jogalkotó, hanem a jogalkalmazó hatóságok és a kormányhivatalok is partnerek lesznek az együttműködésben. Szeretnénk a jövőben magának a hatósági engedélyeztetésnek, illetve törvényességi engedélyeztetési eljárásoknak is egyfajta egységes protokollját kialakítani országos szinten.

Célunk továbbá a jelenleg illegálisan, engedély nélkül működő idősotthonoknak a felszámolása is. Szeretnénk egy személy és tárgyi feltételeket is magába foglaló minőségbiztosítási rendszert is kialakítani, ami lehetővé teszi, hogy egy ellátást kereső személy objektív kritériumok és pontrendszer alapján választhassa ki a neki megfelelő intézményt. Sajnos jelenleg nincs ilyen jellegű minőségbiztosítási rendszer Magyarországon az idősotthonok tekintetében. Bízom benne, hogy a mi szervezetünk elő fogja tudni idézni a szükséges változásokat ebben a szférában.

Címlapkép: Berecz Valter