Spórolj a válságban, egyél kevesebbet!

A munkahelyen - kényszerűen - együtt töltött idő során nap, mint nap részesévé válik az ember a munkatársak mindennapjainak. Akarva-akaratlanul rögtön kiderül, ha valaki jókedvű, ha szomorú, ha a strandon süttette a hasát a hétvégén, és ha új cipőt vett magának. És persze nagyon jól látszik, hogy mennyit is eszik.

Mindig megdöbbentett, mennyit is képes valaki enni. Persze emlékszem, hogy fiatalabb koromban még én is bepusziltam négy szelet rántott karajt vasárnap ebédre, de azóta valahogy lecsökkent az étvágyam, néha csak délben veszem észre, hogy nem is ettem reggelire semmit, az ebédre elfogyasztott egytálételekkel pedig teljesen jóllakom estig. Akkor is inkább csak valami könnyedet eszem, mert utálom, ha megüli a gyomromat.

Munkatársam ellenben jó húsban van. Sokat és magas szinten kosárlabdázott fiatal korában, aztán a sport elmaradt, a táplálkozás iránti szenvedély viszont megmaradt. Szinte egész nap képes falni, napközben egyre-másra kerülnek elő a zsebéből a különféle falatkák. Nem csokoládéról beszélek, csak müzliszeletekről, egy banánról, vagy épp valami péksüteményről.

Leültünk hát megvitatni, mennyi is megy el naponta táplálkozásra. Korunk nagyjából egyforma, de az én testtömegindexem 24, az övé viszont csaknem 30. Én általában egy péksüteménnyel érkezem reggelente (140 forintos sajtos croissant), amit egy 59 forintos joghurttal szoktam lekísérni. Áron (nevezzük Áronnak) bezzeg már érkezése előtt elfogyasztott két péksütit (280 forint), a zsebéből pedig egy kétliteres light kóla (270 forint) és némi tízórai kandikál ki. (Hol banán, hol néhány alma esetleg valami energiadúsabb müzliszelet, amire általában csak azért van van szükség, hogy ne haljon éhen a dél körül esedékes ebédig. Ezek ára becsléseim szerint 60-300 forint között mozog, legyen átlagban 180.)

Ebédben Áron igazán verhetetlen. A környéken található önkiszolgáló éttermekben ezer forint körüli összegért én már bőven jól lakom, ő viszont nem adja alább ennek a másfélszeresénél. Nem ritka, hogy desszertnek még egy fél adag ételt elfogyaszt, amit én már tényleg csak ájuldozással vegyes tisztelettel tudok követni. A mennyiségi különbségek ellenére nagyjából öt perccel előttem szokott végezni, Hillary Clinton módszeréről, miszerint harmincszor meg kell rágni a falatot, mielőtt lenyeli az ember, még nem is hallott.

A délutánt én simán kihúzom néhány kávéval, meg vízzel, de szerencsére ez a mi szerkesztőségünkben ingyen van. Ő viszont uzsonna nélkül nem lenne teljes ember, úgyhogy újabb néhány falat nasi szalad le a torkán, legalább 300 forint értékben. Amennyit Áron evett, az nekem egy hétvégére elég lenne, ehhez képest még csak délután öt óra van...

Egyedül lakunk mindketten, ráadásul a főzés egyikünknek sem erőssége, úgyhogy vacsorára is maradnak a szokásos városi fogások: egy hamburger, egy gyros, ilyesmi. Persze nekem ez vagy-vagy, neki meg is-is, szóval itt is erősen eltérnek a költségek, az én legfeljebb 800 forintommal szemben ő alsó hangon is 1200-at költ.

Ő tehát napi 3730 forintért táplálkozik, igazán impresszív, én a felét sem tudnám megenni ennek. Illetve összegszerűen kicsivel több, mint a felét fogyasztom, hiszen az ő napi költségeinek 53 százalékából éldegélek el én vidáman. Ez az 1730 forint különbség havi szinten (30 napos hónappal számolva) 51900 forintot jelent. Borzalmasan sok, vannak családok, akik ennyiből próbálnak elélni. Ennél jóval kevesebből is ki lehet hozni a táplálkozást egy hónapon keresztül (akár az ő, akár az én szemszögemből nézzük), de az biztos, hogyha egy kicsit visszafogná magát, Áronnak jó néhány tízezres maradna a zsebében.

Többször próbálkozott a diétákkal, láttam. Volt olyan is, amikor három hónap alatt súlyának több, mint 10 százalékát leadta, aztán valahogy mindig visszaugrott. Ülőmunka, kevés mozgás. Állítása szerint a diétás ételek sem olcsóbbak, mint a rendes táplálékok, ennél kevesebbet meg nem tud enni, mert akkor rosszul van és nem tud a munkára koncentrálni. De most tavasz van, ráadásul válság. Azt mondja, belevág újra a diétába, hátha.

(Legközelebb górcső alá vesszük, vajon hogy is lehetne ezeken a költségeken faragni - mindkettőnknek.)