Kassai Lajos: új honfoglalásra van szükség, különben kiszárad a Kárpát-medence

Somogy szívében, Kaposmérő mellett terül el a Kassai-völgy, amely mintegy 25 hektáron ad otthont a világ egyik legismertebb, mára hungarikummá vált lovasíjász központjának. A 180 éves, eredeti kazak jurta és a múlt hangulatát idéző, Makovecz-stílusban épült épületek mellett egy önellátásra berendezkedett gazdaság is működik itt: lovak, bivalyok, szürkemarhák, baromfi, gyümölcsfák és konyhakert is tartozik a völgyhöz.

Tavaly decemberben jártunk itt, most pedig az aszályos nyár után arra voltunk kíváncsiak, hogyan vizsgázott a Kassai-völgy. Miközben kiszáradnak a folyóink, tavaink, és a talaj is egyre vízhiányosabb, itt még mindig fürdenek a bivalyok, és zöldellnek a völgy alacsonyabban fekvő legelői. Kassai Lajos 36 éve építi ezt a gazdálkodási rendszert, amelynek egyik alapja az őseink ártéri vízgazdálkodásának rekonstruálása. Szerinte a Kárpát-medence kiszáradása még visszafordítható, de ehhez nemcsak szemléletváltásra, hanem komoly társadalmi összefogásra is szükség lenne.

Hellovidék: Csontszáraz folyómedrek, kiszáradó tavak, elapadt források… Az őrületes aszály már nem valami távoli mezőgazdasági probléma, hanem a mindennapjaink része. 40 fok, hónapok óta alig esik eső – hogyan vizsgázott ebben a pokoli nyárban a Kassai-völgy?

Kassai Lajos: Jelentem, eddig kitűnően. A völgyben a bivalyok még mindig abban a vízben fürdenek, ami a téli hóolvadásból maradt ránk, hiszen azóta Kaposmérőn is szinte esély sem volt csapadékra. Hogy hogyan lehetséges ez?

Gyerekkorom óta a figyelmem homlokterében az Árpád-kori íj állt, illetve ennek a modern kori előállítása. Ha megvan az íj, akkor jön a használata lóháton, és ha már lóra van szükség, akkor terület is kell. De ha már adott a föld, akkor az tükrözze azt az életmódot és gondolkodásmódot, amit az őseink képviseltek. A legfontosabb alapmottóm pedig ez lett: „Tartsd a jószágot természete szerint.”

EZ IS ÉRDEKELHET

Kassai Lajos: Egy tönkretett társadalom bizalmát helyreállítani sok esetben „mission impossible”

Diktafonnal a kézben fél napon át kísértük Kassai Lajost, megnéztük, hogyan gyakorol a lovardában, aztán, mikor kisütött a nap, kantárral a kézben kivezettük a lovakat a legelőre.

Mit jelentett ez a gyakorlatban? Hogyan alakította át a kaposmérői birtokot, hogy az valóban ezt az életmódot szolgálja?

Ahhoz, hogy a jószágot természete szerint tarthassam, tényleg át kellett alakítanom a környezetet. Meghoztam egy döntést, hogy az őseinkhez hasonlóan az ártéri vízgazdálkodást próbálom valamilyen szinten rekonstruálni. Ennek az a lényege, hogy az a csapadék, ami ebben a 15 hektáros völgyben, ebben a tölcsérben lehullik, azt onnan már nem engedem ki.

Gátakkal kezdtem el megfogni a vizet, és amikor megtelt egy kis vízlépcső, építettem egy másikat, aztán egy harmadikat. Így a völgyben ma nyolc apró tavacska van. Ez otthont ad a vízibivalyoknak, ebből tudnak inni a lovak, itt fürdenek a kacsák és a libák. Tehát van egy nagy állattartás, és ez a rendszer ellátja ivóvízzel a tekintélyes mennyiségű állatot. Ennek van még egy jótékony hatása: a víz a hő hatására folyamatosan visszapárolog, és ez a visszapárolgás teszi lehetővé, hogy az alacsonyabb részeken szinte folyamatosan zöld maradjon a legelő.

Télvíz idején a Kassai-völgyben (Fotó: Stiller Ákos)

Ha ez nem lenne, akkor hasonló bajban lennék, mint amilyenben jelenleg Magyarország van. Az ország ugyanis nemhogy nem fogta meg ezeket a vizeket, hanem belvízként kezelte, és elsődleges szempontnak tartotta, hogy a víz minél előbb hagyja el hazánkat. A víz elhagyta az országot, és ennek köszönhetően kiszáradt.

Ugyanezt kellene csinálni nagyban, mint amit én a völgyemben kicsiben. A víz óriási érték, ezt nem szabad elengedni. Az árvízvédelemnek arról kellene szólnia, hogy megvédjük az árvizet. Ne az árvíztől védjük meg az országot, hanem az árvizet védjük meg, és terítsük szét az ország teljes területén.

Erre kellenének az árokrendszerek. Ezek folyamatosan visszapárologtatnák a vizet, és nagyjából ugyanaz lenne az ökológiai rendszer nagyban, mint ami a völgyben kicsiben.

Az aszály miatt országosan nincs elég fű, széna és takarmány sem. A völgyben nem lesz ebből probléma?

Összesen 25 hektáron gazdálkodom. Ez a terület elég a 14 lónak, két bivalynak, két marhának és 150 darab libának, kacsának, azaz lábasjószágnak. A liba ugyanis szintén legelő állat, és elég nagy mennyiséget fogyaszt. Ennyi terület elég ahhoz, hogy tavasztól őszig legeljenek.

Téli takarmányt nekem is vásárolnom kell, de ez minimális, legfeljebb négy hónapra korlátozódik. Nyolc hónapot viszont az állatok a szabadban tudnak legelni, és nagyon fontos, hogy a legelőn mindig friss takarmányhoz jutnak.

A legelő tehát azért nem szárad ki, mert körülötte sikerült tavakat, árokrendszereket kialakítani, így megtartani a vizet?

A magasabb részeken teljesen kiszárad, de az alacsonyabb részeken még most is megmaradt a fű. Az alacsonyabb részeken egy közel 2 kilométer hosszúságú lagúnarendszert hoztam létre. Ennek is az a lényege, hogy az itt lehulló vizet megfogjam. Ezekben a lagúnákban halak is élnek, a víz folyamatosan visszapárolog, és lehetőséget ad arra, hogy az állatok igyanak és fürödjenek.

Az elmúlt 36 év alatt rengeteg tapasztalatot gyűjthetett arról, hogyan lehet mindezt kicsiben, akár háztáji gazdaságokban is megvalósítani. A Kassai-völgyben működő vízmegtartás akár a Kárpát-medence egészében is mintául szolgálhatna? Keresték már meg ezzel kapcsolatban?

Természetesen, és nagyon jó kapcsolatban vagyok azokkal a szakemberekkel, akik a vízvisszatartással foglalkoznak. Kiemelném Balogh Péter nevét, aki talán a legnagyobb zászlóvivője annak, hogy itt változásokat kell elérni, és már közel egy évtizede kongatja a vészharangot. Kiváló szakemberről van szó. Én is minden létező fórumon elmondom, hogy ezek megoldható problémák, hiszen az őseink is megoldották.

Az Árpád-kort követő két-három emberöltő alatt a Kárpát-medence teljesen áthangolódott erre az ártéri vízgazdálkodásra- Ez tökéletesen működött egészen Mária Terézia koráig, aki betemettette a fokokat, mert akadályozták a hajóvontatást. Áradáskor a víz így ki tudott folyni, de a fokrendszer már nem tette lehetővé, hogy visszafolyjon. Ettől kezdve nem tudták szabályozni ezeket a rendszereket, és elmocsarasodott a Kárpát-medence. Ezeket a mocsarakat aztán Széchenyi csapolta le – ő egyébként új honfoglalásnak hívta, amit csinált, hogy termőföldekhez jussanak. Így alakultak ki a szántók a búza- és gabonatermesztésnek köszönhetően, és emiatt sivatagosodik el lassan a Kárpát-medence. Lehet, hogy 200 évvel ezelőtt ennek volt létjogosultsága, de mindig le kell követni a klimatikus viszonyokat, és ez a szárazság most új szemléletet, egy paradigmaváltást követel.

Ön szerint tehát ez a folyamat visszafordítható, ha megtesszük a kellő intézkedéseket?

Ha a racionális részét nézzük, akkor természetesen visszafordítható. Ha viszont a társadalmi oldalát, akkor rendkívül problémás, mert egy megosztott nemzetben élünk, amelyben a fontos döntéseket nagyon nehéz keresztülvinni. A legnagyobb probléma, hogy mára olyan területek is beépültek, amelyeket  vissza kellene adni a természetnek. Szóval a rántottából már nagyon nehéz tojást csinálni.

De azok a szakemberek, akik teljes mértékig képben vannak, és tudják, mit kell csinálni, ezt meg tudnák oldani. A lényeg az, hogy teljes társadalmi összefogásra lenne szükség, hiszen sok területet vissza kellene adni a természetnek. Nagyon sok a lakott terület, sok a beépített rész, utak, infrastruktúra épült rájuk – ezt az egészet át kell gondolni.

Nézze, ami most a magyarokra vár, legalább akkora feladat, mint a honfoglalás volt. És ezt nagyon komolyan gondolom.

Az őseink, akik át tudtak települni a Kárpát-medencébe, be tudták lakni azt, és a vándorló életmódról áttértek a letelepedett életmódra, néhány emberöltő alatt megoldották ezt a feladatot. A kihívás a 21. században sem kisebb a magyarság előtt. A kérdés csak az, hogy milyen eredménnyel fogunk vizsgázni.

Az első lépés talán az lehetne, hogy mindenki szembenézzen végre azzal, hogy a klímaváltozás tényleg létező probléma. Sokan hárítanak, vagy abban bíznak, hogy ez csak egy időleges helyzet, jövőre majd jobb lesz. Közben rengeteg konteó kering arról is, miért nem esik az eső, ki tartja vissza a vizeket. Könnyebb ezekben hinni, másra mutogatni, mint szembenézni azzal, hogy ha nem lépünk, tényleg elsivatagosodhat a Kárpát-medence.

A szakmai részt szakemberekre kell bízni, a többi pedig már szociológia és pszichológia. Most nem állunk jól – józan ésszel nézve nem állunk jól. Ahogy mondta, ezek a konteók is rendkívül problémásak. Változásra van szükség, de ekkora átalakítás rengeteg érdeket sértene, hiszen nagyon összetett feladat lenne az országot úgy átalakítani, hogy hosszú távon is fennmaradhassunk. De azt is választhatjuk, hogy nem oldjuk meg a problémát. Ez lesz a vesztünk, ha nem lépünk.

El kell kezdeni. Meg kell tanulnia a nemzetnek, hogy ha van száz kérdés, és ebből kilencvenben nem értünk egyet, akkor nézzük meg azt a tízet, amiben igen. Olyan nincs, hogy százból százban nem értünk egyet – szerintem ez az arány valójában sokkal jobb. Meg kell tanulni félretenni azokat a kérdéseket, amelyekben nincs egyetértés, és előtérbe helyezni azt a néhányat, amiben muszáj megegyezni. Mert ha ezekben sem tudunk, annak előbb-utóbb meglesz az ára.

A Kassai-völgyben (Fotó: Stiller Ákos)

Mit lehetne tenni azért, hogy elinduljon egy szemléletváltás?

A politika elkövetett egy óriási hibát: a karaktergyilkosságot tette központi kampányelemmé. Ezzel kiengedte a gyűlöletet a palackból, és ha egy nép kiengedi a gyűlöletet a palackból, azt nagyon nehéz visszatömni. Ezt az állandó acsarkodást, gyűlölködést kellene most elsőként megszüntetni – ami nagyon nehéz, mert sajnos azt látjuk, hogy a politika erre rendezkedett be.

Amire szükség lenne, az a konstruktív hozzáállás. Keresni a kompromisszumokat, azokat a pontokat, amelyekben megtaláljuk az egyetértést. Nem kell mindenben egyetérteni, de a kardinális kérdésekben muszáj lenne.

Vegyünk egy példát: minden szívsebésztől azt várjuk el, hogy megoperáljon bennünket, és a létező legjobb megoldást válassza. Ott is van egy stáb, leülnek, átbeszélik, aztán nekilátnak a műtétnek. A műtét sikere azon múlik, hogy ez a stáb – amely együtt küzd egy ember életéért – a megfelelő megoldást hozza-e. Szakmai döntések vannak, nagyon komoly szakmai döntések. Nincsenek konteók, nem lehet kommentelni, nem lehet belepofázni. A portás nem szól bele a szívműtétbe, a takarítónő sem. Azok ülnek le konzíliumot tartani, akik végre tudják hajtani, akik garantálni tudják, hogy az az ember életben marad.

Ne gondolkodjunk másban: szakma, szakma. Egy orvosi stáb nem vitatkozhat addig, amíg a beteg meghal. Ha ezt a szemléletet visszük be a döntéshozatalba, akkor értjük a dolgot. Szerintem egy nemzet, egy állam vezetésének sem szabad másképp működnie. Meg kell tenni azt, ami a legjobb, és aszerint kell cselekedni.

Kassai Lajos (Fotó: Stiller Ákos)

Én magam is falun élek, és nem igazán látok változást az emberekben. Ugyanúgy nyírják a füvet a csontszáraz árokparton, a legnagyobb aszályban is vígan locsolják a gyepet. Mi az egyes ember felelőssége ebben? A szívműtét előtti állapotra gondolva, mit tehetünk a gyakorlatban azon kívül, hogy gyűjtenénk az esővizet – ha lenne eső?

A kisember felelőssége az, hogy ahhoz, hogy előre tudjunk lépni, erőfeszítéseket kell tenni. A politika mindig megígéri, hogy jobb lesz, csakhogy ez egy zárt rendszer, amelyet nem lehet féktelenül kiaknázni. Ez a rendszer eddig tartott ki. Most az, hogy átálljunk, az áldozatokkal jár: lehet, hogy sok embernek el kell hagynia a lakhelyét, sokaknak életmódot kell változtatniuk. Gondoljon bele, hány állattartó szünteti meg az állományát, hány mezőgazdaságban dolgozó ember hagy fel a tevékenységével, mert nem érik be a kukorica, nem érik be a búza, hanem elszárad.

Változásra van szükség, és biztos vagyok benne, hogy ehhez áldozatokat kell hozni. A politika azonban leszoktatta a kisembert az áldozathozásról – arról a gondolatról, hogy most egy kicsit vissza kell fogni az életszínvonalat, mert meg kell lépnünk egy nagyon nehéz lépést. Ha ezt jól megoldjuk, akkor vissza tud rendeződni a dolog. Ha nem, akkor biztos, hogy minden rosszabb lesz.

Fontos lépés tehát, hogy meg kell tanulnunk: a problémákat kezelni is kell, és ezért nekünk is áldozatokat kell hoznunk?

Így van, áldozathozatal nélkül ez nem fog működni. És gondoljunk bele, mekkora életmódbeli váltás ez. Amikor a magyarság megérkezik a Kárpát-medencébe, két dolog történik: megváltozik az életmódja, a vándorló életmódból letelepedett néppé válik, a másik pedig a vallás. István behozza a kereszténységet, és egységesíti.

Tehát nagyon rövid idő alatt elképesztően nagy átalakuláson megy keresztül ez a nemzet, de jól csinálja. Megoldják a problémát, birtokba veszik a Kárpát-medencét, új vallást kezdenek gyakorolni. Ideológiailag, fizikailag, gazdaságilag – minden szinten óriási fordulat. Jelesen vizsgázik ez a nép, hiszen itt vagyunk azóta is. És még egyszer mondom: nem kisebb a feladat vár ránk most, mint ami Árpádék előtt állt.

Fotók: Stiller Ákos