Elképesztő, ami kiderült a magyar rendszerről: ezzel szó szerint gátoljuk, hogy az EU-s források segítségével fejlődjön az ország

A kohéziós források kapcsán ritkán esik szó arról, mennyibe kerül magának az uniós pénznek a célba juttatása. A 2021–2027-es ciklusban a pályázatok kiírása, a kiválasztás és az ellenőrzés átlagosan a programköltségvetés közel 5 százalékát emészti fel. Ez az arány alaponként változik. A regionális és szociális alapoknál alacsonyabb a bürokrácia költsége, míg a határon átnyúló Interreg programok vagy a halászati alapok esetében ez a folyamat jóval drágább.

A leginkább munkaigényes fázis nem az előkészítés, hanem a projektkiválasztás és a folyamatos ellenőrzés. Az adminisztratív terhek több mint 70 százalékát a rendszert működtető irányító hatóságok viselik. A pályázók számára a legnehezebb feladat a dokumentáció összeállítása, a kifizetési igénylések benyújtása és az auditoknak való megfelelés.

Bár az előző uniós ciklushoz képest a fejlesztési programok menedzsmentje részben a digitalizációnak köszönhetően olcsóbb lett, az előkészítés költsége mintegy ötven százalékkal emelkedett. Ennek oka, hogy az új előírások és a bonyolultabb elvárások sokkal több tervezési munkát követelnek meg a tagállamoktól.

A digitalizáció egyértelműen hatékonyabbá tette a rendszert. Az adminisztratív nyereség azonban jóval nagyobb lehetne, ha az informatikai felületek zökkenőmentesen kommunikálnának egymással, így elkerülhető lenne az adatok többszöri megadása. Magyarországon az irányító hatóságok kiterjedten használják ugyan a digitális platformokat, de a pályázói visszajelzések alapján a felhasználói élmény legfeljebb közepesnek mondható. A papírmentesítés önmagában nem eredményezett minden szakaszban gördülékeny ügyintézést.

A jelentés egyik legsúlyosabb megállapítása a hazai túlszabályozáshoz, az uniós zsargonban gold-platingnek nevezett jelenséghez kötődik.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a nemzeti hatóságok az uniós előírásokon felül saját, felesleges kötelezettségekkel is terhelik a pályázókat.

Ez uniós szinten is az adminisztratív költségek jelentős részét teszi ki. Brüsszel szerint Magyarország – Németország, Lengyelország és Franciaország mellett – élen jár ebben a gyakorlatban. Különösen gyakori a túlzott dokumentációs elvárás és a többszörös ellenőrzés. További probléma, hogy a rugalmasabb mintavételes eljárások helyett a magyar hatóságok szinte minden egyes tételt egyenként átvizsgálnak.

Ez a túlbiztosítás súlyos késedelmeket okoz. Egy, a kifizetések sebességét vizsgáló felmérésben Magyarország a 22 vizsgált ország közül az utolsó helyen végzett. Egyes hazai hatóságoknak több mint 120 napba telik a kifizetési igénylések feldolgozása és az utalások teljesítése.

A bonyolult, bizalmatlan és túlbürokratizált magyar rendszer miatt a kisebb vállalkozások gyakran már a pályázat benyújtásához is kénytelenek külső tanácsadók és pályázatírók segítségét kérni. A hibázástól való félelem miatt ez szinte kényszerré vált. Mindez drágítja a programokban való részvételt, jelentősen növeli a belépési küszöböt, és elveheti a cégek kedvét a pályázástól.

Az Európai Bizottság szerint a tagállamoknak stabilabb, egyszerűbb és az uniós keretekhez jobban illeszkedő szabályozást kellene alkotniuk. A magyar államigazgatás számára a jelentés fő tanulsága egyértelmű: a digitalizáció önmagában kevés. Kevesebb túlellenőrzésre és felgyorsított kifizetésekre van szükség. Emellett a hatóságoknak el kell fogadniuk, hogy a célzott, kockázatalapú ellenőrzés nem a pénzügyi fegyelem lazítását jelenti, hanem az uniós források észszerűbb, gyorsabb és hatékonyabb felhasználását.