Hiába a sokféle támogatás: mégis egyre rosszabb a lakhatási helyzet Magyarországon

1990-ben 2-3 millió embert érintett a lakhatási szegénység valamilyen formája, ez a szám pedig máig nem csökkent érdemben. A rendszerváltás óta eltelt három évtized lakáspolitikáját a fejezet szerzői, Czirfusz Márton és Jelinek Csaba (Periféria Közpolitikai és Kutatóközpont) öt korszakra bontva elemezték a válságok és felívelések szabdalta gazdasági, ingatlanpiaci ciklusok fordulópontjaihoz kapcsolódóan, amelyek nem feltétlenül estek egybe az egyes kormányciklusokkal.

A lakhatás megfizethetősége

Megfizethetőnek számít a lakhatás, ha a háztartások egy „társadalmi szinten elfogadható” lakás költségeit ki tudják fizetni. Az azonban, hogy mit tart a magyar társadalom „elfogadható” lakhatásnak (pl. komfortosság, túlzsúfoltság terén), három évtized alatt sokat változhat.

Ezért a tanulmány az alábbi hat szempont szerint vizsgálta a lakhatás megfizethetőségének alakulását:

• Kiknek és mennyire megfizethető a lakásvásárlás?
• Megfizethetőek-e a lakhatási költségek a háztartások számára?
• Kiket és milyen mértékben érint az energiaszegénység?
• Mekkorák a lakbérek a magánpiacon és az önkormányzati tulajdonú bérlakásokban?
• Mekkora a háztartások eladósodottsága a lakhatás terén?
• Hány kilakoltatás történt?

E sokszempontú vizsgálatra azért is szükség van, mert az elemzés például rámutat, hogy az elmúlt három évtizedben a válságidőszakokban javult a lakásvásárlás megfizethetősége, a felívelő időszakokban viszont romlott. Ez azonban nem jár feltétlenül együtt a lakhatási szegénység csökkenésével, hiszen a válságidőszakokban a reáljövedelmek csökkennek, emiatt kevesebb háztartás kezd lakásvásárlásba, hiába javul elméletileg a lakhatás megfizethetősége. Továbbá az átlagjövedelmek és az átlagárak viszonya sem képezi le a jellemzően az átlagosnál alacsonyabb jövedelmű, lakhatási szegénységben élők problémáit. Ráadásul a kormányzatok éppen a prosperáló időszakokban fordítottak több pénzt a lakásvásárlás támogatására, ami a források rossz hasznosulására utal.

Hasonló a helyzet a lakásépítések és a megfizethetőség viszonyával. Az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején az újlakásépítések megduplázódtak, a lakásvásárlások száma emelkedett, bővültek a lakástámogatások, miközben a megfizethetőség romlott.

Azaz alacsonyabb lakásárakat és a megfizethetőbb lakhatást kizárólag lakásépítésekkel nem lehet elérni.

Közép- és hosszú távon a lakások tulajdonviszonyainak jelenlegi arányait is radikálisan módosítani kell ahhoz, hogy a köztulajdonban lévő és nonprofit bérlakásszektor érdemi bővítésével hosszú távú megoldások születhessenek a lakhatási szegénység tartós mérséklésére.

Szintén érdemes kiemelni az energiaszegénység kezelését, illetve a hosszú távú megoldások hiányát e területen.

A háztartási energiaárak a fogyasztói áraknál és a jövedelmeknél is meredekebben emelkedtek a rendszerváltást követően. Erre válaszként a mindenkori kormányok az egyszerűbb, rövid távú és rövid távon politikai haszonnal kecsegtető energiaárakba való beavatkozást részesítették előnyben a hosszabb távon energiamegtakarítást jelentő programokkal szemben. 

Az első, kifejezetten a rezsiköltségeket mérséklő kísérleti beavatkozás az 1995/1996-os fűtési szezonban zajlott. 2003 után bevezették a lakossági gázár-kompenzációt, ami több módosítás után, 2011-ben szűnt meg. A máig tartó rezsicsökkentést 2013-ban vezették be, melynek hatására egyes energiaszegénységi mutatók széles körében javultak. Azonban ez az eszköz ilyen formában nem fenntartható; az európai uniós és Magyarország által is vállalt klímacélokkal összeegyeztethetetlen. Ezért a háztartási energia megfizethetőségének hosszú távú biztosítására van szükség. A lakóingatlanok korszerűsítése, illetve energiahatékonyságuk növelése érdekében szociálisan célzott megoldásokat kell bevezetni, hogy azokat is elérjék ezek az intézkedések, akiknek ehhez nem áll rendelkezésükre megfelelő önerő.