Kiderült, ez az egy állam van biztonságban Európában: minden más országban jöhet a hidegzuhany, ha egyszer kitör a háború

Az elmúlt évtizedekben az európai biztonságpolitika alapkövét a transzatlanti kapcsolatok és az Amerikai Egyesült Államok katonai védőernyője jelentette. A hidegháború lezárulta után a legtöbb európai nemzet jelentősen csökkentette védelmi kiadásait, bízva a tartós békében, a gazdasági integráció feszültségcsökkentő erejében és a NATO kollektív védelmi garanciáiban.

Az elmúlt évek geopolitikai átrendeződései, különösen az európai kontinensen és annak közvetlen szomszédságában kirobbant fegyveres konfliktusok, valamint a globális erőviszonyok átalakulása azonban rávilágítottak arra, hogy Európának újra kell gondolnia saját biztonsági architektúráját.

A stratégiai autonómia fogalma egyre gyakrabban merül fel a politikában, amely arra az egyre erősödő igényre utal, hogy az európai kontinens képes legyen önállóan, külső segítség nélkül is megvédeni saját érdekeit és határait.

Ez az elméleti átmenet azonban nem csupán politikai elhatározás kérdése, hanem hatalmas anyagi ráfordításokat, az ipari kapacitások összehangolását és a társadalmi bizalom megerősítését is megköveteli, miközben a lakosság biztonságérzete folyamatosan ingadozik a bizonytalan nemzetközi környezetben.

A bizalom hiánya a legfőbb hajtóerő

A Public First kutatóintézet egy átfogó felmérést készített június 6. és 22. között huszonnégy európai uniós tagállamban, amelynek során 23 970 felnőttet kérdeztek meg, ami országonként mintegy ezer válaszadót jelentett. A kutatás eredményeit a demográfiai profiloknak megfelelően kor, nem, régió és végzettség szerint súlyozták, a mintavételi hiba pedig a teljes mintára vonatkozóan ±0,6 pont, míg országos szinten ±3,0 és ±3,6 pont között alakult.

A Politico által megosztott közvélemény-kutatás eredményei rámutatnak arra a kettősségre, miszerint az európai polgárok egyre inkább saját magukra támaszkodnának a védelem terén, ugyanakkor komoly kétségeik vannak afelől, hogy ez a gyakorlatban valóban megvalósítható-e.

A felmérésből kiderül, hogy a válaszadók negyven százaléka tartja elfogadhatónak, ha hazája katonai segítségért Európára támaszkodik, míg csupán tizennégy százalékuk nyitott arra, hogy Európán kívüli országok, például az Egyesült Államok segítségét vegye igénybe.

Anand Menon, a Public First igazgatója rámutatott, hogy az európaiak kevésbé érzik magukat biztonságban, és kevésbé tartják megbízhatónak az Egyesült Államokat. Ennek ellenére az Európai Unió képességeit illetően megosztott a közvélemény: negyvenegy százalék szerint a kontinens készen áll a védelemre, negyvenhárom százalék szerint viszont egyáltalán nem.

Még borúlátóbb a kép a nemzeti védelmi képességek megítélésében, hiszen a válaszadók ötvennyolc százaléka úgy érzi, országa nem felkészült önmaga megvédésére, és mindössze huszonhét százalékuk gondolja úgy, hogy igen. A függetlenedési törekvéseket jelzi, hogy a megkérdezettek negyvenhat százaléka egyetértett azzal, hogy az európai országoknak belföldön kellene gyártaniuk a védelmi felszereléseket, még abban az esetben is, ha ez megnöveli a kiadásokat.

Az amerikai jelenlét kérdése

A kontinens közvéleményének elbizonytalanodása nem függetleníthető a tengerentúli politikai fejleményektől és a globális fenyegetettségtől. A kutatás egy olyan terhelt időszakban készült, amikor Donald Trump adminisztrációja megkérdőjelezi a NATO kollektív védelmi garanciáját, csökkenti az észak-atlanti szövetség számára elérhető amerikai katonai eszközök állományát, megfenyegette Dániát Grönland annektálásával, és egyes csapatok németországi kivonásáról döntött.

Jóllehet a NATO ötödik cikkelye értelmében mind a harminckét tagállam, beleértve az Egyesült Államokat és Kanadát is, elkötelezett a kollektív válaszadás mellett egy esetleges támadás esetén, a bizalmatlanság egyértelműen érezhető. Eközben a Fehér Ház egyre erőteljesebben sürgeti az európai országokat, hogy növeljék védelmi kiadásaikat és vállaljanak nagyobb részt a kontinens hagyományos védelmi terheiből, ami az ankarai NATO-csúcstalálkozó egyik kiemelt témája lesz.

A helyzetet súlyosbítja, hogy számos magas rangú hírszerzési és katonai tisztviselő tart attól az eshetőségtől, hogy Oroszország az évtized végéig fegyveres támadást indíthat egy európai ország ellen. Az amerikai elkötelezettséggel kapcsolatos kételyek ellenére az európai országok többsége továbbra is Amerikából vásárolja a legfontosabb fegyverrendszereket, és nagymértékben támaszkodik a kulcsfontosságú amerikai képességekre, például a hírszerzésre, az űreszközökre és a levegőben történő utántöltésre.

EZ IS ÉRDEKELHET

Elképesztően titokzatos ez az orosz terület Európa testébe ékelődve: innen indulhat majd a NATO elleni támadás?

Közép-Európa szívében egy orosz katonai zárvány lüktet, amely 2026-ra a hidegháború utáni korszak legveszélyesebb stratégiai anomáliájává vált.

Mark Rutte NATO-főtitkár a közelmúltban hangsúlyozta, hogy aki szerint Európa az Egyesült Államok nélkül is képes megvédeni magát, az csupán álmodozik, amely kijelentése több európai törvényhozó haragját is kiváltotta. Jelenleg az Európai Unió védelmi hatáskörei meglehetősen korlátozottak, de a blokk határozottan törekszik a katonai ipar töredezettségének leküzdésére azáltal, hogy a tagországokat fegyverek finanszírozására és közös beszerzésére ösztönzi.

Az olyan uniós finanszírozású programok, mint például a százötvenmilliárd eurós SAFE program, szigorúan korlátozzák a nem tagországok részvételét, ami kivívta az Egyesült Államok haragját. Bár felmerült egy közös európai hadsereg létrehozásának gondolata is, ez a kilátás rendkívül távolinak tűnik.

Regionális különbségek és az északi kivétel

A saját védekezési képességek megítélése markáns eltéréseket mutat az európai régiók között, ami rávilágít a kontinens geopolitikai széttagoltságára. A felmérés szerint az Oroszországhoz közel fekvő frontvonalbeli országokban, köztük a balti államokban, Romániában és Bulgáriában voltak a legmagasabbak a lakossági kétségek azzal kapcsolatban, hogy külső segítség nélkül is képesek lennének megvédeni magukat.

Ezen államok kormányai a NATO leghatározottabb támogatói közé tartoznak, és a polgárok többsége azt szeretné, ha az Egyesült Államok fenntartaná európai csapatjelenlétét. A kutatás arra is rávilágított, hogy bár tizennyolc országban a válaszadók többsége elfogadhatónak tartotta, hogy hazája Európára támaszkodjon egy esetleges támadás elhárításához szükséges katonai erő biztosításában, mindössze hat országban volt többségben az a vélemény, hogy képesnek kell lenniük teljesen egyedül harcolni: ezek Finnország, Franciaország, Lengyelország, Bulgária, Románia és Görögország.

 A francia közvélemény magabiztossága nem meglepő, hiszen az ország az Európai Unió egyetlen nukleáris hatalma, ráadásul hosszú és mélyen gyökerező hagyományokkal rendelkezik a független katonai képességek fenntartása terén. A leginkább kiugró eredményt azonban Finnország produkálta, amely az egyetlen olyan ország, ahol a válaszadók elsöprő, hetvenhat százalékos többsége bízik abban, hogy országa készen áll az önvédelemre.

A friss NATO-tag Finnország erős és kiterjedt sorkatonai programmal, valamint rendkívül jól felszerelt hadsereggel rendelkezik, amelynek kiképzése kifejezetten egy esetleges orosz támadás elhárítására fókuszál. A többi ország többségében viszont az elmúlt időszakban a védelmi kiadások meredek emelkedése volt megfigyelhető a hiányosságok pótlása érdekében.

A sorkatonaság bevezetése az utóbbi hónapokban Szerbiában és Romániában is a középpontba került:

 A védelmi bizonytalanság földrajzi megoszlása Európában

Az európai lakosság védelmi felkészültséggel kapcsolatos szkepticizmusa korántsem egységes; a közvélemény-kutatási adatok markáns földrajzi eltéréseket rajzolnak ki a kontinensen. Ha régiós bontásban vizsgáljuk azoknak az arányát, akik szerint hazájuk nem áll készen egy esetleges külső támadás önálló elhárítására, egy meglehetősen aggasztó, a kontinens túlnyomó részére kiterjedő bizonytalansági mintázat rajzolódik ki. A felmérés eredményei egyértelműen bizonyítják, hogy a vizsgált huszonnégy uniós tagállam jelentős részében a lakosság többsége komoly hiányosságokat érzékel a nemzeti fegyveres erők elrettentő és védelmi kapacitásaiban. Az adatok alapján az európai társadalmak a felkészületlenség érzetének mértéke szerint jól elkülöníthető csoportokba sorolhatók, ami rávilágít a nemzeti haderőfejlesztési stratégiák és a geopolitikai kitettség társadalmi megítélésére.

A legborúlátóbb nemzetek közé – ahol a lakosság hatvan-hetven százaléka, vagy akár annál is nagyobb hányada érzi védtelennek országát – meglehetősen heterogén geopolitikai helyzetű államok tartoznak. A földrajzi közelség és a történelmi tapasztalatok okán fokozottan fenyegetett balti államokban a legmagasabb a védekezési képességekkel kapcsolatos lakossági bizalmatlanság. Szintén a leginkább aggódó nemzetek csoportjába sorolható Közép- és Kelet-Európa számos országa, köztük a Cseh Köztársaság, Magyarország, Románia és Bulgária, ahol a polgárok túlnyomó többsége elégtelennek ítéli meg a hazai fegyveres erők felkészültségét.

Érdekesség, hogy ugyanez a rendkívül magas, hatvan százalék feletti szkepticizmus figyelhető meg Európa nyugati és déli peremvidékén is: Írországban, Spanyolországban és Olaszországban a lakosság drasztikus arányban vonja kétségbe a nemzeti hadsereg kapacitásait, annak ellenére, hogy ezen országok nincsenek a potenciális konfliktuszónák közvetlen közelében.

A kontinens katonai, politikai és gazdasági súlypontját jelentő nagyhatalmak, valamint a regionális középhatalmak esetében a kép némileg árnyaltabb, de a defenzív bizonytalanság itt is meghatározó tényező. Németországban a lakosság több mint fele, nagyjából ötven-hatvan százaléka nyilatkozott úgy, hogy az ország hadereje nem lenne képes külső támogatás nélkül helytállni. Ez az adat hűen tükrözi a német védelmi szektor évtizedes alulfinanszírozottságának és az ezen változtatni hivatott reformok lassúságának társadalmi percepcióját. Franciaország és Lengyelország esetében a bizonytalanságot jelző mutatók valamivel kedvezőbbek, és a negyven-ötven százalékos tartományban mozognak.

A francia nukleáris elrettentő erő függetlensége, illetve a lengyel haderőfejlesztés rendkívüli, a GDP kiugróan magas arányát felemésztő volumene egyértelműen mérsékli a társadalmi aggodalmakat, így ezekben az államokban némileg magasabb az önbizalom, bár a kétkedők tábora így is jelentős.

Az aggodalommal teli európai trendből egyetlen, statisztikailag is rendkívül éles kivétel rajzolódik ki az adatsorokból: Finnország. Az észak-európai államban a megkérdezettek mindössze húsz-harminc százaléka kételkedik a nemzeti védelem hatékonyságában, ami a kontinensen egyedülálló magabiztosságot jelez.

Ez az attitűd nem a véletlen műve; a finn társadalom magas fokú biztonságérzete a földrajzi adottságokhoz igazított, széles körű sorkatonai szolgálaton alapuló haderőnek, a lakosságot bevonó "totális védelem" mélyen gyökerező kultúrájának és a folyamatos, évtizedek óta fenntartott magas szintű katonai felkészültségnek az egyenes következménye.

Finnország példája éles kontrasztot alkot a kontinens többi részével, rávilágítva arra, hogy a megfelelő védelmi képességek kiépítése nemcsak katonai, hanem társadalomlélektani szempontból is kulcsfontosságú.