Egyre nagyobb bajban a magyar sztárborok: egyetlen kulcsa lehet a túlélésnek, megszólalt

A hazai borágazat kettősége régóta ismert: a gazdag fajtaválaszték és a borvidékek egyedi karaktere komoly értéket képvisel. A globális piacon azonban ez a sokféleség gyakran hátránnyá válik, mivel nehezíti az egyértelmű arculat kialakítását. A távoli fogyasztók számára a "magyar bor" fogalma nehezen megfogható a jól kommunikálható, évtizedek óta fókuszban lévő zászlóshajó-fajták hiányában. Ausztria példája mutatja az utat, ahol a zöldveltelini tudatos kiemelése egységesebb képet és mérhető exportsikereket hozott. A hazai szakmai diskurzusban fehérboroknál az olaszrizling, vörösöknél a kékfrankos merült fel lehetséges horgonyként, mivel mindkettő széles körben elterjedt, stílusában rugalmas és fogyasztóbarát.

Bock József villányi borász egyértelműen támogatja a felvetést. Érvelése szerint a kékfrankos szinte minden borvidéken jelen van, így kézenfekvő alapja lehetne egy országos stratégiának. Hozzátette, hogy a piaci trendek miatt az olaszrizling bevonása is indokolt, hiszen a fogyasztás eltolódott a fehérborok irányába, így szükség van egy ajánlható fehér alternatívára is.

A kékfrankos mellett szól az is, hogy a változó, egyre mediterránabb klímán is megbízhatóan beérik. Ráadásul a könnyed gyümölcsösségtől a tanninosabb tételekig sokféle stílusban elkészíthető. Bock József ugyanakkor hangsúlyozta: egy ilyen váltás gyakorlati megvalósítása és felépítése komoly anyagi forrásokat igényelne, amelyhez elengedhetetlen a Magyar Bormarketing Ügynökség szerepvállalása.

Bár az irányban Takler András is lát fantáziát, a szekszárdi borász a megvalósítás nehézségeire és a borvidéki ellenállás kockázatára hívta fel a figyelmet. Véleménye szerint a borvidékek eltérő fajtaszerkezete miatt az egységesítés kérdéseket vet fel. Míg Szekszárdnak, Sopronnak vagy Egernek kedvezne a kiemelt fókusz, addig Villányban vagy a Somlón mások a prioritások. Takler szerint nem szabadna elveszíteni a magyar borvidékek sokszínűségét, és talán szerencsésebb lenne olyan regionális márkákra építeni, mint a bikavér. Elismerte ugyanakkor, hogy a "világfajták tengeréből" való kitöréshez szükség van egy közös nevezőre, és vörösborban erre jelenleg a kékfrankos a legalkalmasabb jelölt.

Határozottabban foglalt állást az egységesítés mellett Lőrincz György. Az egerszalóki St. Andrea pincészet borásza szerint Magyarország valódi "kékfrankos-nagyhatalom", hiszen a szőlőterületek közel egyhetedét ez a fajta foglalja el, olaszrizlingben pedig a világ harmadik legnagyobb termelői vagyunk. Kiemelte azonban, hogy a stratégia csak akkor lehet sikeres, ha a mennyiség helyett a minőségre kerül a hangsúly. Az osztrák minta is azt bizonyítja, hogy az erős középkategória és a csúcsborok felmutatása, valamint a regionális egyediségek tiszteletben tartása elengedhetetlen a sikerhez.