Egyre többen intézik így a mindennapi bevásárlást: megéri, a diszkontoknál is olcsóbb?

Pénzcentrum: Milyen motivációk hajtják a fenntartható fogyasztással foglalkozó társadalmi mozgalmakat Magyarországon?

Kerényi Szabina: A motivációk nagyon eltérőek lehetnek: jellemzően jelen van az egészség, egészségtudatosság, az élelmiszerek esetében megjelent egyfajta, fenntarthatósághoz köthető gasztrohedonizmus is. Ugyanígy, megtalálható a jövőről való gondoskodás, a klímaszorongás, vagy akár spórolás is, bár úgy láttuk, hogy ez önmagában nem szokott megállni, inkább egy másik motivációhoz kapcsolódik. Jellemző, hogy sokféle társadalmi csoport igényei találkozhatnak a fenntartható fogyasztásban.

Megjelentek például azok a fogyasztók, akik nem kiemelkedően jómódúak, de nincsenek is megszorulva, és kimondottan az élelmiszerfogyasztásra fordítják a bevételük nagy részét. Ők azért is csatlakoznak a kosárközösségekhez, mert szeretnének új ízeket, izgalmas fűszereket, számukra ismeretlen zöldségeket, szokatlan recepteket kipróbálni.

Ez az a generáció, amely három-négyféle zöldségen nőtt fel, nem él nagylábon, de hajlandó arra plusz kiadásokat áldozni, hogy kipróbálja a pak choit, mángoldot, pisztáciakrémes süteményeket kísérletezzen ki. Őket inkább a fogyasztói kíváncsiság ösztönzi és össze is tudnak érni a fenntartható gyakorlatokkal, nem ritkán közösségi eseményekkel is az időszakos piacozásokon vagy közösségi átvevőpontokon keresztül. Fontos ugyanakkor leszögezni, hogy nem feltétlenül azonosak velük, hiszen nem a fogyasztás egyszerűsítésére, minimalizálására sarkallnak. 

Szintén erőteljesen jelen vannak a fogyasztói csoportok között a kisgyerekes szülők, elsősorban az anyák, akik gyerekük születése után elkezdenek foglalkozni azzal, hogy mennyi szemetet termelnek mondjuk az eldobható pelenkákkal, vagy azzal, hogy mit adnak enni a családnak, és az ételnek milyen egészségügyi következményei lehetnek (ez összekapcsolódik az intenzív szülőséggel is de ez egy másik nagy téma). Érdekes paradoxon, hogy a fenntartható fogyasztásnak hiába az az üzenete, hogy táplálkozz, fogyassz minél egyszerűbben, ne fogyassz, ne vásárolj feleslegesen, tanuld meg a mindennapi praktikákat, mégiscsak van egy küszöbe, amely egyfelől gazdasági, másfelől pedig tudásbeli, kulturális.

Ennek megfelelően a magasabban iskolázottak, jobb anyagi körülmények között élők, nem utolsósorban pedig a több szabad idővel rendelkezők tudnak befektetni ebbe a tudásba és ezekbe a gyakorlatokba.

A fenntarthatóságról tudást szerezni, olvasni, állandóan tájékozódni, a gyakorlatokat kialakítani, fenntartani ugyanis sok időt igényel, és ez sokkal nehezebben fér bele annak, aki egy gyárban dolgozik váltott műszakban. 

Hogyan szerveződnek ezek a kezdeményezések – formálisan, informálisan, hálózatokban? 

Az a tapasztalat, hogy a kezdeményezésekben nagyon fontos az informalitás – a személyes ajánlások, a közös tudásmegosztás. A fenntartható gyakorlatok nem ritkán közösségi jellegűek is, gondoljunk csak egy komposztálóra, egy közösségi kertre vagy ruhacserére. Nagy szerepe mindebben a közvetítő szervezeteknek, amelyek közvetítik a tudást és az értékeket, valamint biztosítják az infrastruktúrát.

Földrajzilag hol aktívabbak ezek a mozgalmak? Vannak-e markáns különbségek vidéki és városi jelenlét között?

Természetesen ezen a téren is van egy nagy Budapest-központúság, de egyáltalán nem igaz, hogy csak a fővárosban léteznének ilyen mozgalmak. A kosár-típusú rövid élelmiszerláncok, amelyek küldetése, hogy a termelőt közvetlenül összekössék a fogyasztóval a piac közvetítése nélkül, sok magyarországi nagy- és kisvárosban működnek, és ebben nagy szerepe van a nyíregyházi Kosár közösségnek, akik képzéseket, előadásokat is tartanak, tartottak országszerte, és számos kezdeményezés kapcsolódik hozzájuk.

A lokalitásnak mindenképp nagy szerepe van, hiszen fontosak a személyes kapcsolatok, a személyes átvételi pontok, ahol a vásárlók egymással is tudnak tudást és tapasztalatot cserélni.

Így ez inkább egy városi mozgalom, ahol a kezdeményezések mögött megfelelő infrastruktúra és nem utolsósorban fizetőképes vásárlói réteg áll.

Mennyiben teszi lehetővé vagy korlátozza a magyar háztartások anyagi helyzete az alternatív fogyasztás elterjedését? Vagy esetleg pont, hogy a pazarlás elkerülése és a spórolás, ami motiválja őket?

Bár hosszú távon kétségtelenül megtérülnek a fenntartható gyakorlatok, az alternatív fogyasztási minták mégis inkább egyfajta társadalmi kiváltságosságra utalnak.

A fenntartható, vegyszermentes, ízletes, jó minőségű élelmiszer tápanyagokban is gazdagabb, mint az olcsóbb, tömegtermelésre optimalizált termékek, így hosszú távon mindenképp érdemes ebbe fektetni. Ennek az egészségre is komoly hatása van, így nem nehéz belátni, hogy hosszú távon komoly társadalmi következményei lesznek annak, hogy ki milyen minőségű élelmiszert fogyaszt.

Ugyanakkor széles társadalmi rétegek egyáltalán nem engedhetik meg maguknak a jó minőségű, gazdag tápértékű, vegyszermentes élelmiszereket.  

Ez korábban is így volt, most azonban, a magas infláció mellett a magyar fogyasztók sokkal inkább pénztárcaérzékenyek lettek. Ráadásul a piacon, helyben termesztett, őstermelőtől vásárolt termékeknél olcsóbbak az élelmiszerláncok termékei, amelyek jó esetben ellenőrzött minőségűek és jó esetben helyben termettek, ez azonban egyáltalán nem magától értetődő.   

A fogyasztói nyomás és a társadalmi átalakulások miatt pedig elvesznek azok a generációs tudások, amelyek például az élelmiszerrel kapcsolatosak – főzés, befőzés, a tartósítás különböző formái. Azok a szervezetek, amelyek közösségi programokat tartanak fenn, figyelnek ezekre a dimenziókra is, mint spórolás, befőzés, de ezekre sokszor újból meg kell tanítani a fiatalokat, mert hiányzik az aktív tudásukból, mindennapi gyakorlatukból. Ez nem csak a mélyszegénységben élőkre érvényes, hiszen a mai húszas, harmincas korosztály szülei a fogyasztás elérhetőségét felszabadulásként élték meg a rendszerváltás után. 

Él az a mítosz, amely szerint falun az élelmiszerellátást meg lehet oldani helyben, önerőből, ha van az embernek egy kertje és akár háztájizik is (emlékezzünk arra a miniszerelnöki főtanácsadóra, aki úgy akarta helyben megoldani a szegénységet, hogy csirkéket osztogatott az embereknek).

Először is, állatot tartani nagyon költséges és természetesen kockázatos is, így például a mélyszegénységben élők ezt egyáltalán nem engedhetik meg maguknak (drága a takarmány, költséges az állatorvos). De ugyanez igaz a kiskertre is, amelynek inkább élvezeti értéke van, hiszen nagy öröm saját zöldséget, gyümölcsöt termeszteni, ugyanakkor arra nem alkalmas, hogy egy öt-hat fős családot ellásson akár egy nyáron át, ráadásul annak is nagy ára és jelentős kockázata is van, főleg az utóbbi években, amikor az időjárási anomáliák szinte mindennapossá váltak. Nem mellékes, hogy a kertészkedés is időigényes, napi törődést igényel, és megfelelő tudásra is szükség van hozzá.  

A mélyszegénységben élők körében a fogyasztásnak, mint státusszimbólumnak kiemelkedő jelentősége van, hiszen így tudják a gyerekek jelezni az iskolában, a kortársak felé, hogy meg tudják engedni maguknak ezeket a fogyasztási cikkeket, és élelmiszer esetében ez nem az otthon készített szendvics, felszeletelt répa, hanem sokkal inkább a márkás üdítóitalok, chipsek, édességek.

A 2010-es évek gazdasági konjunktúrája hozzájárult a fogyasztás növekedéséhez, a könnyen beszerezhető, státust jelző, ugyanakkor tápanyagban szegény, sőt sokszor egészségre káros élelmiszerek elterjedéséhez, és ezzel együtt a nem fenntartható gyakorlatok felfutásához is. 

Az élelmiszereken kívül vannak más területre vonatkozó, fenntartható fogyasztásra irányuló digitális megoldások, appok? (ruházat, energia, háztartási cikkek stb.)

Itt ismét szeretném hangsúlyozni a közösségi projektek szerepét, amelyek helyben szerveznek a célcsoportjaik számára (legyenek azok középosztálybeli kisgyerekes anyukák a fővárosban, kisvárosi nyugdíjasok vagy a zsákfalu asszonyklubja) olyan rendezvényeket, ahol egyre nagyobb teret kap a fenntarthatóság – legyen az használtruha-csere, közös befőzés, mosható pelenka/ betét workhsop. 

A telefonos appokkal nem foglalkoztunk kimondottan a kutatásunkban, így azokról nem tudok nagyon részletesen beszámolni, de kétségtelen, hogy van néhány jó és hasznos alkalmazás, mint pl. a Mi utcánk, amely helyi szinten, szomszédi segítséggel igyekszik segítséget, információt nyújtani, ami szintén hozzájárul a fölösleges fogyasztás visszaszorításához. Meg kell említeni a Főváros és a 10 millió fa applikációját, az Önkéntes Vízadót, amely a lakosságot bevonja a fáj öntözésébe, ami valóban felbecsülhetetlen fontosságú lehet a nyári hőségben, aszályban.

EZ IS ÉRDEKELHET

Tömegek menekülnek ezekből a magyar városokból, falvakból: mi lesz így a hátrahagyottakkal?

A kistelepüléseken egyre nagyobb problémát jelent, hogy a lakosság és az önkormányzat között gyengül a kapcsolat.

Szintén fontosak és hasznosak a levegő minőségéről informáló appok. Ugyanakkor fontos itt is leszögezni, hogy ezek az applikációk is jellemzően egyfajta fogyasztói logikára épülnek, rendszeres használatra serkentenek, pl. pontokat lehet gyűjteni, amivel azt az illúziót erősítik a felhasználóban, hogy jó állampolgár és mindent megtesz a környezetéért.

Ebben nyilván van némi igazság, de egyben szükséges tudatosítani, hogy a fenntarthatóság felé vezető út legfontosabb alapköve a fogyasztás minimalizása, vagyis megszabadulni mindentől, amire nincs feltétlen szükségünk.

Vannak nagyon jó appok, amelyek informálnak, edukálnak, és elősegítik mondjuk a megfelelő hulladékgyűjtést, de a fenntartható szemlélet lényege abban áll, hogy fogyasszunk minél kevesebbet, termeljünk minél kevesebb szemetet, mert az sokkal hatékonyabb, mint a felhalmozott szemetet menedzselni, ami szintén borzasztóan energiaigényes és jelentősen hozzájárul az ökológiai lábnyom növekedéséhez. 

Milyen magyarországi viselkedési minták, közösségi normák akadályozzák ezen mozgalmak elterjedését?

Itt elsősorban strukturális problémákról, adottságokról beszélhetünk, nem pedig egyéni viselkedésekről – ahogy fent már kifejtettem, a fenntartható egyéni gyakorlatok kialakításának küszöbe egyszerre gazdasági és kulturális is.

Vannak nemzetközi példák, ahol valamilyen fenntartható fogyasztás a mindennapi körforgás részeivé vált? (pl. Skandinávia, angolszász országok)

Skandinávia érdekes példa, hiszen az embereknek az a benyomása, hogy az emberek mennyire környezettudatosak, ami megegyezik a saját percepciójukkal, ami persze részben igaz is, nem utolsósorban azért is, mert kisebb a népsűrűség, nagyobb közelségben élnek az emberek a természettel, az állatokkal. Ugyanakkor a jóléti államoknak a fogyasztása, s így az ökológiai lábnyoma is jóval meghaladja a sokkal magasabb pl. a közép-európai országok mutatóitnál.

Emögött Dániában elsősorban az agrártermelés, állattenyésztés áll, Norvégiában ez a jelenség az olajiparhoz köthető, Svédországban pedig muszáj megemlíteni a harmadik országokba kihelyezett gyártási folyamatokból keletkezett, ún. ’outsourced emissions’.

Csupán egy érdekesség, de pl. Svédországban bizonyos korlátokkal már 15 éves kortól szerezhetnek a fiatalok vezetői engedélyt, amely a korlátozott sebességgel működő, "traktorokra" érvényes, amelyek nem mezőazdasági gépek, hanem korlátozott sebességű gépjárművek, amelyek nem mellékesen növekvő számú balesetet is okoznak, s emellett egészen tinédzser kortól normalizálják a gépjárművezetést.

Vagyis a magas környezetterhelés nem pusztán ipari szinten jellemzőprobléma, hanem az egyéni fogyasztási mintázatoknak is szerves része.  

Ezzel együtt fenntartható fogyasztásra irányuló mozgalmak, szervezetek nagyon elterjedtek a környező országokban és máshol is, Európa-szerte, kosárközösségek, rövid táplálékláncok működését szorgalmazó kezdeményezések.