Kukorelly Endre: Szakmaiatlan, inkorrekt, frusztrált, gyűlölködő és bosszúálló most a rendszer

A kortárs magyar irodalom gazdag és sokszínű, évről-évre számos tehetséges szerző és alkotói hang jelenik meg, akik új irányokat és stílusokat képviselnek. Ennek ellenére az anyagi elismerés és biztos megélhetés továbbra is kevés író és költő kiváltsága, a legtöbb szerző más kereső foglalkozásokkal kénytelen kiegészíteni a bevételét, a könyvkiadás, a publikálás csak egyike a jövedelemforrásuknak.

Bár az állam biztosít bizonyos támogatásokat a könyvszakma számára, de többen is úgy látják, ezek nem elegendőek, különösen a független, kisebb kiadók esetében. Emellett a támogatási rendszert gyakran éri az a kritika, hogy a források elosztását politikai szempontok is erősen befolyásolják.

További nehézség, hogy a szépirodalom iránt egy elkötelezett ugyan, de szűk réteg érdeklődik, emiatt pedig sokszor egy minőségi alkotás sem tudja teljesíteni a kiadók által elvárt 1000 példányszámot. Kiemelten igaz ez egy pályakezdő költőre, akiknek a kötete ennél jóval kisebb példányban jelenik meg.

A könyvek ára is sokak számára magasnak tűnik – de ha lebontjuk a költségeket, látszik, miért kerül egy új könyv több ezer forintba: a nyomdai előkészítés, a nyomtatás, a raktározás, a terjesztés mellett a kiadók működési költségei is jelentősek.

Mindezek ellenére Kiss A. Kriszta, a Fiatal Írók Szövetségének (FISZ) társelnöke elmondta, hogy a könyvpiac, az eladások száma sokkal kevésbé bánta az elmúlt évek gazdasági változásait, mint gondolnánk, és a statisztikák alapján a magyarok a megnövekedett árak ellenére sem haboznak könyveket vásárolni.

Először az e-könyvek megjelenésekor temették a hagyományos könyvpiacot, majd féltek a pandémia okozta potenciális krízishelyzettől, mégis azt látni – akár a könyvesboltokban, akár a legnagyobb könyves eseményeken –, hogy a kiadványok címszáma és a megjelenő kötetek mennyisége nemhogy csökkenne vagy stagnálna, de növekszik is.

Ugyanakkor hiába nem csökkent a vásárlási kedv, a szerzők kizárólag műveik után származó bevételeik még a szűk megélhetéshez sem elengedőek.

Mennyi az annyi?

Kukorelly Endre író, költő úgy véli, nettó szépirodalomból rendkívül kevesen élnek meg ma Magyarországon. Lehet, hogy inkább senki. Mint mondta, az ő bevételének körülbelül 15 százalékát teszi ki az, hogy szövegeit publikálja irodalmi folyóiratokban és megjelennek könyvei. Egy-egy kötet eladása után royalty, 8, jobb esetben 10 százalék illeti meg.

Ez tehát nem sok, viszont a publikálás mellett meghívnak beszélgetni, felolvasni, külföldre is, megjelennek könyveim idegen nyelven, néhány tévés beszélgetőműsor is fizet valamennyit, és a leglényegesebb számomra, hogy 1992 óta tanítok, kreatív írás kurzusokat tartok több helyen is. Nagy segítség, hogy néhány éve felvettek a Digitális Irodalmi Akadémiába (DIA), és annak fejében, hogy lemondok az interneten publikálás jogáról, havonta honoráriumot kapok. 

Ugyanakkor szerinte helyes, hogy egy író több lábon áll, hiszen T. S. Eliot is dolgozott hivatalban, Jókai Mór pedig, akinek nagyságrendekkel magasabb volt a bevétele, mint a maiaké, többek közt parlamenti képviselő és több helyen felügyelőbizottsági tag is volt. 

Borsi Bálint költő, műfordító megjegyezte, hogy ő alapvetően pedagógus, óraadóként dolgozik, viszont a bevétele legalább 60 százaléka az irodalmi munkásságából származik, melybe belesorolja a film- és sorozatfordításokat, a műfordításokat, a publikációkat és az ösztöndíjakat is. Elmesélte azt is, hogy sok évbe telt, mire valós bevétele lett az írásból.

Kapcsolati hálóval nem rendelkező pályakezdőként rengeteg időbe telik, mire az embernek egyáltalán elkezdenek visszaírni, nemhogy közölni az írásait. Aztán ha egy-két helyre sikerül bekerülni, felgyorsulnak a dolgok. Először ötezer forintot kapni egy versemért többet jelentett, mint bármelyik fizetésem azelőtt.

A jogdíjakról közölte, hogy azok mértéke sok mindentől függ, de abban biztos, hogy a legtöbb szerző számára inkább jelképes ez az összeg, mintsem hogy komoly megélhetési forrást biztosítson.

Kiss A. Kriszta is azon a véleményen van, hogy itthon nem lehet megélni kizárólag az írásból. Mint mondta, aki az írói munkásságának köszönhetően relatíve jómódúan él, az nem kizárólag az eladott könyvei után járó jogdíjaira támaszkodik, hanem különböző irodalmi eseményeken is részt vesz: író-olvasó találkozókon, felolvasásokon, beszélgetéseken, dedikálásokon – emellett pedig rendszerint mellékprojekteket is vállalnak, sokan például műfordítással foglalkoznak.

Hozzátette, hogy a publikus eseményekre járás nem csak a jövedelemkiegészítés miatt fontos, hanem azért is, hogy az alkotó neve ne tűnjön el a köztudatból közvetlenül a kötete megjelenése után, hiszen a komoly írói-költői karrierhez elengedhetetlen, hogy az illető folyamatosan jelen legyen az irodalmi életben.

Czinki Ferenc, a Szépírók Társaságának elnöke szerint a tendencia az, hogy a legtöbben próbálnak valamilyen irodalom közeli másod- vagy főállást vállalni, mint mondta, a legtöbben tanítanak, szerkesztenek, a médiában helyezkednek el, esetleg múzeumokban, egyéb közintézményekben dolgoznak.

A képet viszont torzítja, hogy az írók nagyon szemérmesek, ami a megélhetésüket és a polgári foglalkozásukat illeti, ugyan nem titkolják, de a privát szféra részeként kezelik, hogy milyen munkát kénytelenek elvállalni az irodalmi tevékenységük mellett, így sok esetben még a szakmabeliek sem tudják pontosan egymásról, hogy a másik vajon miből élhet.

A Szépírók Társaságának elnöke kitért arra is, hogy a szerzők között tapasztalnak mostanság egy jelentős generációs különbséget: míg a kezdőnek számító húszas-harmincas korosztály nem tekinti alapvetésnek, hogy az irodalomból éljen meg, és sokkal tudatosabbak a magánélet, a szakmai élet és a művészi tevékenységük szétválasztásában, az idősebb generációk esetében ezek még nagyon összemosódnak.

Támogatás és presztízs

A támogatási rendszerről az általunk megkérdezettek eltérő nézőpontból közelítettek. Borsi Bálint számára a Móricz-ösztöndíj nagyon sokat számított, az első kötetét is az ösztöndíjas időszak alatt sikerült összeállítani. Kiemelte, hogy a díjazással járó pénz ugyan nem elég, hogy valaki kizárólag az írásra koncentráljon, de a figyelem és lehetőség kapukat nyitott meg számára, továbbá lehetőséget teremtett arra is, hogy az egyéves időszak alatt kevesebbet kelljen tanítania, és több idő jusson az írásra, előadásokra, publikálásra és az irodalmi életre. „Mire lejárt az ösztöndíj, sikerült úgy átalakítani a munkáimat, hogy ne kelljen visszamenni teljes állásba” – mondta.

Kiss A. Kriszta megjegyezte, hogy bizonyos ösztöndíjak (például a Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíj, Örkény István drámaírói ösztöndíj, Babits Mihály műfordítói ösztöndíj) nemcsak valós anyagi segítséget tudnak nyújtani az alkotóknak, hanem presztízsértékük is van.

Gondolok itt arra, hogy ha például valaki úgy írja alá egy irodalmi folyóirat szerkesztőségbe küldött levelét, hogy „Móricz Zsigmond-ösztöndíjas”, sokkal nagyobb eséllyel fogadják el publikálásra a szövegét.

Hozzáfűzte, hogy a Fiatal Írók Szövetségének tagjának lenni egyrészt szintén presztízst jelent, másrészt a szervezet számos lehetőséget is kínál az írói készségek fejlesztésére: többek közt műhelyekben való részvételt és felolvasásokon való megjelenéseket.

„Emellett, amennyiben a beküldött kéziratot elfogadja a FISZ adott szerkesztőpárosa, egy nagyon intenzív, már-már műhelyszerű munka lép életbe a szerzővel. Ez a nagy, méltán neves kiadóknál viszonylag ritka (érthető okokból), azonban a FISZ abban nevezhető igazán unikálisnak, hogy egy-egy szerzőre jelentős szakmai figyelmet tud fordítani” – emelte ki.

Mint mondta, a FISZ-nél a kötet előtt álló szerzők irodalmi és szakmai fejlődésének biztosítása a legfőbb cél, valamint fontos az alkotók láthatóvá tétele is, hogy a szerző ne legyen teljesen ismeretlen a szakmában, amikor elküldi a kéziratát egy kiadóhoz.

Czinki Ferenc kifejtette, hogy a Szépírók Társasága egészen egyedülálló a nemzetközi szakmai életben. Amellett, hogy szakmai érdekvédelemmel, segélyezéssel és közoktatási programokkal is foglalkoznak, a legfontosabb tevékenységük a rendezvények szervezése és finanszírozása, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy évente több száz irodalmi rendezvényt támogatnak, amely nélkülük lehet, hogy nem is jöhetne létre. 

Ezzel járulunk hozzá a több mint 400 tagunk havi megélhetéséhez. A szerény jogdíjak mellett ugyanis a nyilvános szereplések jelentik a magyar szépirodalmi szerzők egyik legjelentősebb bevételi forrását.

EZ IS ÉRDEKELHET

Több tízezer magyar művész anyagi helyzete reccsenthet most meg: az asztalra csapnak, nem hagyják magukat

Perben támadja meg bíróságon az igazságügyi miniszter határozatait, amelyekkel az összes jogdíjra nézve elutasította a 2024-es inflációs értékkövetést.

A mindent meghatározó különbség

Kukorelly Endre viszont másra irányította a figyelmet, szerinte a különböző ösztöndíjak és állami támogatások ugyan tényleg nagyon sokban tudnák segíteni az alkotók munkáját, de csak akkor ha ez „korrekt lenne, és a zsűri szakmai alapon döntene, nem elfogultan, politikailag befolyásolva”. Szerinte ez most egyáltalán nem így működik. 

Szakmaiatlan, inkorrekt, frusztrált, kompenzáló, gyűlölködő és bosszúálló most a rendszer. A legsúlyosabb, rettegett, gyilkos sztálinista-rákosista és kora-kádári diktatúra alatti időkben is mérhetetlenül szakmaibb volt a művészeti díjazás, mint ma. Érdemes összehasonlítani, kik kaptak Kossuth- és József Attila-díjakat 1949 és 1964, illetve az 2011 és 25 közötti tizenöt éves periódusban. 

Hozzátette, hogy mindennek nyilván az az oka, hogy abban az időben politikai szempontból jóval fontosabbak voltak a művészek, a hatalom meg akarta őket nyerni.

Czinki Ferenc is azon a véleményen van, hogy egy jól funkcionáló demokráciákban az állami díjak, ösztöndíjak, egyéb támogatások rendszere sokkal átláthatóbban, kiegyensúlyozottabban és igazságosabban működik, de ez szerinte Magyarországon nem egészen így zajlik. Mint mondta, külföldön a politikai hovatartozás helyett a szakmaiságon van a hangsúly.

És ez elég jelentős, lényegében alapvető, mindent meghatározó különbség. 

Páriahelyzetben a kultúra

Kukorelly Endre másfél éve kezdett bele a K.E.R.T. Kiadó üzemeltetésébe, így az irodalmi életnek ezt a szegmensét is figyeli. Mint mondta, ha egy kiadó meg akar élni, olyan könyveket is ki kell adnia, ami igazából pusztán üzleti szempontból releváns. Szerinte az államnak kötelessége egy ilyen relatíve kis piacon olyan korrekt támogatási rendszert működtetnie, ami tekintettel van arra, hogy a színvonalas könyvek sok esetben nem képesek elérni az ezer példányszámot. 

Megjelent lengyelül a Ház, háború, halott című regényem, meghívtak egy fesztiválra, volt bemutató, tapasztaltam közelről, hogy a lengyel politikum felfogja, hogy a magaskultúra, a művészet nem „hab a tortán”, hanem nemzetstratégiai ügy, komoly a támogatás – pedig az a magyarnál négyszer nagyobb piac.

Szerinte fontos lenne, hogy normálisan működjön az NKA, könyv- és folyóirattámogatási rendszer, legyen a könyvtárakat a kortárs szépirodalom vásárlására ösztönző Márai-program, olyan infrastruktúra, amely lehetővé teszi, hogy író-olvasó találkozók jöjjenek létre, és segít abban, hogy ne csak a nagy nevek, de az olyan kis nonprofit kiadók is meg tudjanak jelenni könyvvásárokon, mint a K.E.R.T., amelyik képtelen a hétszázezres pavilonárat kitermelni. Hangsúlyozta, hogy a kultúra fenntartásában az államnak súlyos szerepe van. Hozzáfűzte, hogy olyan adókörnyezetet kellene teremtenie, amely ösztönzi a tehetős embereket, hogy az irodalmat támogassák.  

A magaskultúra képtelen helyzetben van. Csokonaiék óta soha ilyen páriahelyzetben nem volt. 

Arról is beszélt, hogy azoknak, akik érdekeltek abban, hogy a kortárs magyar kultúra virágozzon, fontos megtenni mindent annak érdekében, hogy a közönség lássa, hogy az irodalom nem unalmas, nem érdektelen.

Borsi Bálint is úgy véli, fontos, hogy az emberek azt lássák, sőt, már gyerekkorban megmutassák nekik, az irodalom élő és releváns dolog, és „nem csak nehezen érhető, régen írt szövegek gyűjteménye”.

Jelentős akadályként említette még, hogy amennyiben egy szerzőnek nincs kiépült kapcsolati hálója, nagyon nehéz a tisztességesebb könyvkiadók közelébe kerülni. Sok esetben hónapok, vagy akár évek is eltelhetnek, mire válasz érkezik a kéziratra, ha egyáltalán küldenek visszajelzést. Ugyanakkor, mint mondta, a többi kiadó esetében is gyakori, hogy elvárják: a szerző is szálljon be a gyártási költségekbe, még abban az esetben is, ha ismert íróról vagy költőről van szó.

Továbbá hangsúlyozta, hogy fontos lenne a nagyobb nyitottság a még ismeretlen szerzők felé, mert bár érthető, hogy a kiadók és szerkesztők félnek a kockázattól, de sokat számít, ha a pályakezdők releváns közegben mutatkozhatnak meg.

Fontos, hogy az irodalmi életbe még nem beágyazott, de tehetséges szerzőknek ne kelljen elengedniük az ambícióikat vagy belesétálniuk a szerzői kiadás már említett csapdájába.

A fiatal költő kérdésünkre elmondta, létezik, hogy valaki kifejezetten úgy alkot meg egy kötetet vagy egy regényt, hogy az kelendő legyen a piacon. Szerinte a könnyebben emészthető, de sokszor felszínes szövegek nagyobb figyelmet kapnak, és a kiadók is sokszor ezeket preferálják, hiszen „az olvasó fél, hogy ha nem élvezi, vagy egyenesen nem érti, amit olvas, akkor azt hiszi, hogy vele van a baj”, és ezután inkább nyúlnak egy közérthetőbb szöveg felé.

Ugyanakkor vannak, akiknél az érvényesség és a közérthetőség találkozik, belőlük lesznek nagy eséllyel a sztárszerzők.

Arra a kérdésre, hogy külföldön milyen bevált modellek léteznek, Kiss A. Kriszta elmondta, szerinte a legtöbb nyugati országban jól strukturált irodalmi ügynökségek működnek, akik a szerzők programjainak megszervezését is intézik, valamint segítik őket a marketingtevékenységekben is. Mint mondta, Magyarországon ez a rendszer nincs ilyen jól kiépítve (bár vannak felülről és alulról is építkező kezdeményezések), itthon a kiadó szervezi a szerző sajtóját és nyilvános megjelenéseit, de ez a figyelem igencsak eloszlik, hiszen egy-egy kiadó számos szerzőt képvisel.

Czinki Ferenc pozitív és követendő példaként megemlítette, hogy számos nyugati országban a könyvtári rendszer „lezüllesztése helyett”, annak fejlesztésére, modernizálásra törekszenek, és a könyvtárak komoly könyvpiaci felvásárlóként vannak jelen, ami jelentős bevételi forráshoz juttatja a helyi kiadókat, így a szerzőket is. 

EZ IS ÉRDEKELHET

Derült égből villámcsapás: bezárt a vidék egyik leghangulatosabb könyvesboltja

Bezárta kapuit az ÁkomBákom, Szeged ikonikus könyvesboltja, amely nemcsak olvasnivalóval, hanem közösséggel és igényes kulturális programokkal is gazdagította a várost.

Az online jelenlét fontossága

Cziki Ferenc szerint a digitális platformok használása, kihasználása korosztályról korosztályra változik. „Az más kérdés persze, hogy ez a fajta digitális brandépítés elveszi az alkotói energiát, és sok író nem is igazán alkalmas ilyesmire. Az írónak nem is ez volna a feladata” – jegyezte meg.

Kukorelly Endre híve annak, hogy digitális teret kell preferálni, és hogy az alkotónak „fel kell tudnia mutatni magát”, ugyanakkor ő is kiemelte, „vannak, akik ebben nagyon ügyesek, jól mozognak az interneten, mások meg nem”.

Az online térben való jelenlét Kiss A. Kriszta véleménye szerint is rendkívül fontos, és már-már elengedhetetlen, hogy az adott szerző önmagát építse, promotálja a social mediában, hiszen az olvasói részről megvan az igény arra, hogy személyesebben is megismerjék az alkotót, mielőtt beruháznának a könyvére. Emellett természetesen a könyvkiadók részéről is elengedhetetlen az online jelenlét.

Bármilyen termék promóciójáról is van szó, jelenleg úgy érzékelem, hogy senki sem rúghat labdába, ha nincsenek például videós kontentjei. Ez azt jelenti, hogy a mikrokiadók, amik nem rendelkeznek egy egész kommunikációs stábbal, saját kreativitásukra és nyitottságukra vannak utalva. Változó, ki mennyire vág bele a social media „bozótjába”.

Borsi Bálint is hangsúlyozta az online tér fontosságát, rávilágított, hogy míg egy verseskötet sok esetben csak párszáz példányban jelenik meg, addig a közösségi médiában tízezrekhez jut el. „Ez figyelmet hoz, lehetőségeket, olvasókat. Sokszor sokkal többet, mint egy nyomtatott megjelenés” – mutatott rá.

Nincsenek tehát könnyű helyzetben azok, akik a szépirodalmat választják hivatásul. Mint arra Czinki Ferenc is felhívta a figyelmet: ide nem meggazdagodni jön az ember. Ugyan az ösztöndíjak nagy segítséget tudnak nyújtani, de sokak szerint a rendszer kiszámíthatatlan, és politikai szempontok is befolyásolhatják. Ahhoz, hogy a magyar irodalom ne csak túléljen, hanem virágozzon is, nem csupán lelkes és elhivatott alkotókra van szükség, hanem olyan kulturális környezetre is, amely méltóképpen elismeri és támogatja őket.