Felőrli a brutális nyomás és a problémás közeg a magyar sporttehetségeket: sokukat csak eszközként kezelik

Pénzcentrum: Ha valaki kívülről nézi a sportpszichológia világát, nagyon sokszor még mindig arra gondol, hogy ez egyfajta „plusz teljesítményfokozó”, ami segít a sportolónak nyerni, jobban koncentrálni vagy éppen kezelni a versenyhelyzeteket. Ön hogyan fogalmazná meg ennél mélyebben a saját szakmájának valódi lényegét? Mi az, amit a legtöbben félreértenek a sportpszichológiával kapcsolatban, és ön szerint valójában mi a legfontosabb feladata egy sportpszichológusnak ma?

Kovács Krisztina: Szerintem nagyon sokan valóban kizárólag a teljesítményfokozás oldaláról közelítik meg ezt a szakmát. Mintha az lenne az elsődleges cél, hogy még több eredményt hozzunk ki a sportolóból, én viszont ezt túl szűk megközelítésnek érzem. Mondhatnám azt is, hogy a sportolók mentális egészségének támogatása a legfontosabb feladatunk, de még ez sem írja le teljesen pontosan a valóságot. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a sportkörnyezet mentális támogatása és egy egészségesebb sportközeg megteremtése a cél.

A sportoló nem önmagában létezik. Körülveszik edzők, szülők, sportszervezetek, szövetségek, csapattársak, és ezek együtt alakítják azt, hogy ő hogyan működik mentálisan.

Nagyon veszélyes tud lenni, ha kizárólag az eredmény válik fontossá: onnan könnyen eljutunk oda, hogy a sportoló már nem emberként jelenik meg, hanem eszközként. Olyan eszközként, akinek a testét és a lelkét is fel lehet használni a siker érdekében. Ebben van igazság, mert a versenysport maga is egy extrém világ, de nem szabad hajtani ezt mindenáron. Vannak határok, és nagyon nem mindegy, hogy valakit emberként értékelnek-e, vagy kizárólag a teljesítménye alapján.

Ön szerint mennyire érzik ezt a sportolók, mennyire látják át saját maguk is azt, hogy bizonyos helyzetekben tulajdonképpen eszközként kezelik őket, és mennyire tudatosul bennük az, hogy a rendszer sokszor csak addig tartja őket fontosnak, amíg eredményesek?

Szerintem ezt nagyon pontosan érzik, és sokszor nem is kell hozzá komoly konfliktushelyzet. Elég például megnézni azt, hogyan viszonyulnak egy sérült sportolóhoz: egy sérülés után nagyon gyorsan kiderül, hogy az adott közeg mennyire tekint emberként a sportolóra.

Ugyanazt a támogatást kapja-e, ugyanúgy számítanak-e rá, vagy hirtelen háttérbe szorul, mert éppen nem tud teljesíteni?

Ezekből a helyzetekből nagyon hamar lejön az, hogy valakit emberként kezelnek-e vagy kizárólag a teljesítménye alapján értékelnek. És ez mentálisan elképesztően erős üzenet tud lenni.

Az utóbbi években mintha látványosan megváltozott volna a sportolók hozzáállása a mentális egészség kérdéséhez: egyre több versenyző beszél nyíltan szorongásról, kiégésről, nyomásról. Ön szerint valóban gyors változás zajlik, vagy ez inkább egy lassú folyamat, amit most kezdünk észrevenni?

Valóban történik egy szemléletváltás, de szerintem ez nem kizárólag a sportolóknak köszönhető. Maga a szakma is rengeteget változott: tíz-tizenöt évvel ezelőtt még a sportpszichológusok sem feltétlenül a mentális egészséget emelték ki elsődlegesen, hanem sokkal erősebben jelent meg a teljesítményfokozás oldala. Most viszont már egyre több szempontot veszünk figyelembe, és sokkal komplexebben látjuk azt, hogy mi szükséges az egészséges és hosszú távon eredményes működéshez.

Én nagyon szeretném azt hinni, hogy egyre nagyobb a nyitottság, de szerintem nem is elsősorban a sportolók nyitottságáról kell beszélnünk, hanem a környezetéről. Az egyesületek, a sportszervezetek és a szövetségek hozzáállása legalább ilyen fontos: ha rendszerszinten jelen van a mentális támogatás, akkor a sportoló is természetesebben fog élni vele.

Kovács Krisztina sportpszichológus

Magyarország mennyire van lemaradva ezen a téren a nemzetközi élmezőnyhöz képest - akár szakmai oldalról, akár abból a szempontból, hogy mennyire természetes része a sportnak a mentális felkészítés?

Ha szakmailag nagyon kritikus akarok lenni, akkor van lemaradásunk. Rengeteg kiváló kolléga dolgozik itthon, nagyon lelkiismeretes szakemberek vannak a rendszerben, de a szakmai protokollok, a rendszerszintű működés és bizonyos módszertani elemek még fejleszthetők. Ugyanakkor ezt pozitív oldalról is lehet nézni: még rengeteget lehet fejlődni. A segítségkérés elfogadottsága egyébként javult. Ma már az olimpiai bizottságtól kezdve sok szövetségnél jelen van valamilyen mentális támogatás, de a rendszerszintű elérhetőség még nem teljesen megoldott.

A sportolói személyiségekkel kapcsolatban rengeteg sztereotípia él a civil szférában. Sokan azt gondolják, hogy bizonyos karakterek alkalmasabbak az élsportolói létre, mások kevésbé. Létezik egyáltalán „ideális sportolói személyiség”?

Nem, és szerintem nagyon veszélyes irány, amikor ezt próbáljuk keresni. Gyakran felmerül például szakdolgozatokban vagy beszélgetésekben, hogy van-e tökéletes sportolói profil. A válasz természetesen az, hogy nincs.

Nem igaz, hogy csak bizonyos személyiségtípusok lehetnek eredményesek: lehet valaki introvertált vagy extrovertált, visszahúzódó vagy harsány, mindkét esetben lehet kiváló sportoló.

A teljesítmény és a személyiség két külön dolog, a mentális felkészülés pedig teljesen egyénfüggő. Persze vannak visszatérő problémák, például a kudarctól való félelem, a stressz, a szorongás vagy a koncentráció kérdése, de az, hogy ezek miért alakulnak ki, mindig egyedi történet.

A sérülések kapcsán sokszor csak a fizikai oldalról beszélünk, pedig egy komoly sérülés mentálisan is teljesen összetörhet valakit. Mennyire nehéz feldolgozni azt, amikor egy sportoló egyik napról a másikra elveszíti azt az életet, ami addig az identitását jelentette?

Ez az egyik legnehezebb helyzet. Egy súlyos sérülés nemcsak fizikailag megterhelő, hanem identitásválságot is okozhat. A sportoló életének nagyon nagy része maga a sport. Ha egyik napról a másikra vége lesz, az brutális krízis. Ezért lenne nagyon fontos a kettős karrier, vagyis hogy legyen „B opció”. Hogy a sportoló ne csak sportolóként tudjon létezni. Mert bármikor történhet sérülés, anyagi probléma vagy bármi más, ami véget vethet egy karriernek. És ilyenkor az a legnehezebb, hogy hirtelen megszűnik az a rendszer, ami addig keretet adott az életének.

Mennyire készülnek erre tudatosan a sportolók? Van valódi kultúrája a kettős karriernek Magyarországon?

Elméletben már régóta beszélünk róla, de a gyakorlatban még mindig nem működik elég jól. Sokszor ugyanúgy hangzatos fogalommá válik, mint a mentális felkészítés. Jól hangzik, de nem mindig épül be a mindennapi működésbe. Pedig elképesztően fontos lenne, hogy egy sportoló tanuljon, legyen civil kapaszkodója, tudjon másban is gondolkodni.

Ha egy kicsit eltávolodunk az élsport világától, sokan érzik úgy, hogy ma már a hétköznapi emberek is hasonló teljesítménykényszer alatt élnek. Munkahelyi nyomás, folyamatos megfelelési kényszer, kiégés, állandó stressz. A sportpszichológia szemlélete tud segíteni a civileknek is?

Abszolút. A sportpszichológiának pont az egyik legfontosabb tanulsága, hogy a fejlődésorientált szemlélet sokkal egészségesebb, mint a kizárólag eredményorientált gondolkodás. Ha valaki csak a végkimenetelre fókuszál, az hosszú távon sokkal sérülékenyebb lesz mentálisan. Nagyon fontos lenne a tudatos pihenés, a stresszkezelés, a perfekcionizmus kezelése vagy éppen annak felismerése, hogy honnan érkezik a stressz. Ezek nemcsak sportolóknak hasznos eszközök.

Az utánpótlássportban sokszor már egészen kisgyerekkorban megjelenik a teljesítménykényszer. Ön szerint túl korán helyezünk túl nagy nyomást a gyerekekre?

Igen, ez egy valós probléma. Ugyanakkor igazságosnak kell lennünk az edzőkkel is, mert az esetek többségében ők pontosan tudják, hogy a gyerekeket nevelni kell, nem eredményt hajszolni. Csakhogy magukat az edzőket és az egyesületeket is sokszor eredmények alapján ítélik meg. Ezért nagyon nehéz helyzetben vannak. Ráadásul a serdülőkor önmagában is elképesztően változékony időszak. A test változik, a személyiség változik, a kognitív képességek változnak. Ebben az életkorban stabil eredményességet elvárni sokszor teljesen irreális.

A bántalmazó edzői kultúra mennyire van még jelen a magyar sportban?

Nagyon naiv lenne azt mondani, hogy már nincsenek ilyen esetek. Rengeteg sportágról és rengeteg emberről beszélünk. Viszont ma már több helyen van felelősségre vonás és transzparencia, mint korábban. Ez fontos előrelépés. A verbális bántalmazás például még mindig sokkal gyakoribb, mint gondolnánk, és nemcsak az edzők részéről jelenik meg, hanem a sportolók egymás közötti kommunikációjában is.

A szülők szerepéről talán még kevesebb szó esik, pedig az utánpótlássportban ők is óriási nyomás alatt vannak. Ön hogyan látja ezt?

Szerintem ez az egyik legizgalmasabb és legösszetettebb kérdés. A szülő szerepét nagyon leegyszerűsítjük, amikor kizárólag arra figyelünk, hogy mit kiabál be a lelátóról. Pedig a szülő viszi haza a gyereket, kezeli az érzelmeit, próbál egyensúlyt teremteni iskola és sport között, miközben folyamatosan ott vannak benne a kérdések: jó szülő vagyok-e, nem erőltetem-e túl, jól támogatom-e a gyerekemet. És ezekre nincs tökéletes válasz. Sokszor csak különböző rossz döntések árnyalatai vannak.

Jól értem, a szülők is sérülhetnek ebben a folyamatban?

Igen, méghozzá komolyan. Állandóan ott vannak a dilemmák: elengedjem-e betegen versenyezni? Nem veszem-e el az identitását, ha kiveszem a sportból? Nem teszem-e tönkre, ha benne hagyom? Ezek nagyon nehéz kérdések.

Ön szerint az utánpótlássport összességében inkább segíti vagy inkább károsítja a gyerek személyiségfejlődését?

Nagyon sok pozitív hatása van: a gyerek megtanul közösségben működni, időt menedzselni, stresszt kezelni, kommunikálni, felnőttekkel kapcsolatot teremteni. De vannak negatív aspektusai is: a már említett túlzott teljesítménykényszer, a korai specializáció vagy éppen az a szemlélet, hogy a cél szentesíti az eszközt, komoly problémákat tud okozni. Ezért lenne nagyon fontos, hogy az utánpótlás első éveiben a fair play, az igazságosság és a személyiségfejlődés is hangsúlyt kapjon.

Sok tehetséges fiatal hagyja ott idő előtt a sportot. Tudják már, hogy miért?

Ez most az egyik legizgalmasabb kutatási terület számunkra. Nemcsak azok morzsolódnak le, akiknek „ki kellett volna”, hanem nagyon tehetséges, alázatos sportolók is eltűnnek. Az EYOF-kutatásunkban is láttuk, hogy még az ifjúsági olimpiai szint közeléből is rengetegen eltűnnek pár év alatt. Az okok között ott van a tinédzserkor változása, a motiváció átalakulása, de biztos vagyok benne, hogy van egy olyan réteg, amelyet meg lehetne tartani a sport számára, ha jobban értenénk a háttérfolyamatokat.

címlapkép és fotók: Gosztola Judit/Pénzcentrum