Milliárdos támogatások után jöhet a kijózanodás a magyar sportban: véget érhet az állami pénzeső korszaka?

Pénzcentrum: A magyar sportfinanszírozás körüli viták egyik legérzékenyebb pontja most az, hogy mi történik a TAO-val, illetve általában az állami vagy közvetett állami sporttámogatásokkal. Sok sportvezető attól tart, hogy ha a rendszer átalakul, akkor a gyerekek sportolása drágább lesz, a családok pedig nagyobb terhet kapnak. Ön szerint mi ennek a kérdésnek a közgazdasági alapja?

Dénes Ferenc: A kiindulópont az, hogy tisztázzuk: milyen sportmodellt akarunk működtetni. Az elmúlt másfél évtizedben Magyarországon egy olyan sportfinanszírozási modell alakult ki, amelyben az államnak, illetve az állam által kialakított támogatási mechanizmusoknak meghatározó szerepük volt. Ez a modell egy bizonyos gondolkodásból következett: a sportot nem pusztán piaci szolgáltatásnak tekintette, hanem társadalmi célok hordozójának is.

Ebben a logikában a sport alkalmas közösségépítésre, identitáserősítésre, a családok támogatására, a fiatalok nevelésére, a nemzeti sikerek megteremtésére. Ha valaki ebből indul ki, akkor érthető, hogy jelentős közösségi pénzek áramlanak a sportba. A baj szerintem nem az volt, hogy a sport kapott pénzt, hanem az, hogy ennek a pénzáramlásnak sokszor nem volt elég világos rendszere. Nem mindig lehetett pontosan látni, hogy mit, miért, milyen társadalmi haszon reményében finanszírozunk.

Ha most egy másik modell irányába mozdulnánk el, annak az egyik lehetséges alapelve az lenne, hogy a sport nagyobb részben magánfinanszírozásra épüljön. Vagyis fizessenek azok, akik közvetlenül részt vesznek benne, illetve akik közvetlenül élvezik a hasznát: a sportolók, a családok, a nézők, a szurkolók, a szponzorok, a helyi vállalkozók.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a sport minden közösségi hasznát el kell felejteni. A sportolásnak vannak externális, vagyis közvetett társadalmi hasznai: egészségesebb emberek, kevesebb betegség, jobb mentális állapot, erősebb közösségek, fegyelmezettebb gyerekek. Ezek miatt lehet indokolt közpénzt adni. De nem mindegy, hogy mennyit, milyen rendszerben és milyen ellenőrzéssel.

A szülői oldalon pedig mindez úgy jelenik meg, hogy ha ma egy gyerek sportolása havi 15–20 ezer forint, és a támogatási rendszer megváltozása után ez 30–40 ezer forintra nő, akkor sok család egyszerűen nem tudja majd kigazdálkodni. Erre lehet azt mondani, hogy a sport piaci szolgáltatás, aki igénybe veszi, fizesse meg?

Nem ilyen egyszerű. Közgazdaságilag valóban létezik az a logika, hogy egy szolgáltatásért az fizessen, aki használja. Ha én nyaralni szeretnék az Amalfi-parton egy villában, de nincs rá pénzem, akkor nem állhatok oda az állam elé, hogy finanszírozza nekem ezt a vágyamat. Tudomásul veszem, hogy arra nincs pénzem, és keresek mást: elmegyek Sárvárra, Sárbogárdra, vagy sehova.

De a gyerekek sportolása ennél érzékenyebb ügy, mert társadalmi haszna is van. Ezért szerintem két kérdést kell különválasztani. Az egyik: valóban annyiba kerül-e a gyerek sportolása, amennyit a klubok mondanak? Tényleg indokolt-e a 30–40 ezer forintos havi díj? Milyen szolgáltatást kap ezért a gyerek? Milyen az edzői munka? Milyen az infrastruktúra? Milyen a felszerelés, a versenyeztetés, az egészségügyi háttér?

A másik kérdés: ha vannak családok, amelyeknek ez valóban megfizethetetlen, akkor ki kell-e alakítani célzott támogatási rendszert? Szerintem igen, erről érdemes gondolkodni. Lehet családi támogatás, szociális alapú hozzájárulás, sportösztöndíj, helyi önkormányzati program, alapítványi megoldás. De ezek csak akkor működnek jól, ha pontosan tudjuk, kinek adunk, mire adunk, és ellenőrizzük, hogy a pénz valóban a gyerek sportolására megy-e.

Mindig azt mondom: ha a költségvetés 100 egységnyi támogatást szán valamire, abból nem lehet 100 egységet gondolkodás nélkül kiosztani. Kell pénz az ellenőrzésre, az adminisztrációra, az adatrendszerre is. Lehet, hogy 80 egység jut közvetlenül támogatásra, 20 pedig arra, hogy megnézzük, hova kerül a pénz. Ez kevésbé népszerű mondat, de enélkül minden támogatási rendszer torzul.

Vagyis a kluboknak nem pusztán az a feladatuk, hogy pótolják a kieső támogatásokat, hanem az is, hogy értelmezhetőbb, jobb minőségű szolgáltatást adjanak?

Pontosan. A sportegyesületnek, a klubnak, az akadémiának is fel kell tennie magának a kérdést: mit kínálok? Miért jöjjön hozzám a gyerek? Miért fizessen a szülő? Milyen fejlődést, milyen közösséget, milyen biztonságot, milyen pedagógiai környezetet kap?

Ez a gondolkodás ma sok helyen hiányzik. Az állami vagy TAO-források miatt a rendszer egy része nem volt rákényszerítve arra, hogy a fogyasztó, jelen esetben a család felé gondolkodjon. Ha van támogatás, akkor kevésbé fáj, ha a szolgáltatás nem elég jó. Ha kevesebb a támogatás, akkor a családok döntései azonnal visszajelzést adnak: fizetnek vagy nem fizetnek, maradnak vagy elmennek. Ettől persze még a gyereksport nem lehet teljesen piaci termék, de a piaci visszajelzést nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ha egy klub nem tudja elmagyarázni, miért kerül a sportolás havi 40 ezer forintba, akkor gond van.

Az utánpótlás-nevelés kifejezést ön nem igazán szereti. Miért?

Azért, mert félrevezető. Én inkább gyereksportot, iskolai sportot, ifjúsági sportot mondanék. Az „utánpótlás-nevelés” azt sugallja, hogy a gyerek azért sportol, hogy valakinek az utánpótlása legyen. Mintha az lenne az elsődleges cél, hogy felnőtt élsportolót termeljünk belőle.

Szerintem ez rossz kiindulópont. A gyereksport célja az, hogy a gyerek mozogjon, egészséges legyen, közösségben legyen, megtanuljon együttműködni, versenyezni, veszíteni és nyerni. Ha ebből később profi sportoló lesz, az nagyszerű. De nem lehet az egész rendszert arra építeni, hogy minden gyerek potenciális olimpikon vagy profi futballista.

Ha azt kérdezi, mit tekintenék sikernek, akkor azt mondom: azt, ha valódi gyereksport és ifjúsági sport lenne. Ha sok gyerek sportolna, ha sokan maradnának aktívak felnőttkorban is, ha a sport nem csak kiválasztási rendszer lenne, hanem életforma és közösségi élmény.

Akkor 18 éves korig indokolt lehet a közösségi támogatás, utána viszont már inkább piaci logikára lenne szükség?

Nagyjából igen, szerintem ez jó alapelv. A fiatalok sportolásának támogatása társadalmilag indokolható: egészség, nevelés, esélyteremtés, tehetségkibontakoztatás. De 18 éves kor után már más kérdésről beszélünk. Aki profi sportoló akar lenni, annak egyre inkább piaci rendszerben kellene működnie.

Persze vannak átmenetek, ösztöndíjak, felsőoktatási sport, olimpiai felkészülés, speciális élethelyzetek. De az alapelvnek annak kellene lennie, hogy a felnőtt versenysport ne automatikusan közpénzből éljen.

Maradjunk még a TAO-nál. amelynek Ön régi kritikusa. Mi a legnagyobb problémája vele?

A TAO-rendszerrel az a legnagyobb problémám, hogy közgazdaságilag rossz feltételezésekre épül. Elvileg minden sportszervezet megigényelheti, és a vállalati szférából összegyűjtheti a támogatást. Ez a modell mintha abból indulna ki, hogy minden klub pontosan annyi pénzt kér, amennyire szüksége van, és minden településen pontosan annyi pénzt lehet összegyűjteni, amennyit társadalmilag indokolt elkölteni. Ez pedig nyilván nem igaz: az egyik helyen túl sok pénz gyűlhet össze, a másikon pedig túl kevés. Az egyik településen megépül valami, amire nincs valódi szükség, a másik helyen pedig elmarad egy fontos beruházás.

A rendszer nem feltétlenül a társadalmi hasznot maximalizálja, hanem azt, hogy ki mennyire ügyes a forrásszerzésben, kinek milyen kapcsolatai vannak, ki milyen projektet tud előkészíteni.

Vegyünk egy egyszerű példát. Ha Balatonbogláron, Balatonlellén és Fonyódon is úgy döntenek, hogy kell egy uszoda, akkor közösségi szempontból meg kell kérdezni: valóban három uszodára van szükség egymáshoz ennyire közel? Lehet, hogy egy térségi uszoda kell, mellé egy jégpálya, egy atlétikai központ, egy jó futópálya vagy más sportinfrastruktúra. De nem biztos, hogy minden településen ugyanazt kell megépíteni. Ehhez koordináció szükséges, valamint térségi gondolkodás, költséghaszon-elemzés, társadalmi haszon mérése egyaránt. A TAO jelenlegi logikája ezt nem igazán biztosítja.

Akkor ön szerint a TAO-t meg kellene szüntetni?

A jelenlegi formájában igen, én nem tartom jó rendszernek. Nem ledózerolni kell mindent, nem arról van szó, hogy a sportból egyik napról a másikra ki kell venni minden pénzt. De a TAO mint konstrukció szerintem nem jó.

Ha a kormányzat azt mondja, hogy közpénzt akar adni gyereksportnak, iskolai sportnak, sportinfrastruktúrának vagy társadalmi célú sportprogramoknak, akkor adjon. De kezelje közpénzként.

Menjen be a költségvetésbe, legyen világos célja, legyen államháztartási kontrollja, legyen ellenőrizhető társadalmi hozama. A támogatás lényege az lenne, hogy a piaci kereslet fölötti társadalmi hasznot finanszírozzuk. Tehát azt, amit a piac önmagában nem fizetne meg, de a társadalomnak mégis hasznos. Ennél többet nem kellene adni. Kevesebbet sem érdemes, mert akkor nem érjük el a célt. De ezt ki kell számolni. A baj az, hogy ezt a számolást sokszor nem végezzük el.

Ha kevesebb állami vagy közvetett állami pénz jut a sportra, akkor rögtön előkerül a piaci működés kérdése. Lehet-e egyik napról a másikra piaci alapra állítani a magyar sportot?

Elméletben igen: a költségvetési soron szereplő sporttámogatást nullára írjuk, és azt mondjuk: mindenki éljen meg úgy, ahogy tud. Ez döntés kérdése, csakhogy a valóság ennél persze bonyolultabb. Mi lesz például az állami pénzből épített létesítményekkel? Mi lesz az MVM Dome-mal, a vidéki stadionokkal, a tanuszodákkal, a grundokkal, a sportcsarnokokkal? Ki fizeti a fenntartásukat? Az önkormányzat? Sok helyen nincs rá pénz. A klub? Nem biztos, hogy van hozzá bevétele. A piac? Csak akkor, ha képes bevételt termelni.

Mondok egy példát: ha Debrecenben valaki megjelenne egy nagy lakattal, és lelakatolná a Nagyerdei Stadiont, annak óriási hírértéke lenne. De van ennek értelme? Társadalmilag jó döntés lenne? Valószínűleg nem. A kérdés nem az, hogy egyik napról a másikra piacgazdaságot csinálunk-e, hanem az, hogyan lehet fokozatosan, értelmesen, társadalmi károk nélkül elmozdulni egy fenntarthatóbb modell felé.

Ön szerint mitől lesz gazdaságilag sikeres egy sportklub? Magyarországon sokszor európai kupaszereplésben, bajnoki címben, válogatott játékosokban gondolkodunk, de sportközgazdasági szempontból mi a siker?

A sportközgazdaságtanban a siker egyik legfontosabb mércéje a hosszú távú profitabilitás, illetve fenntarthatóság. Ez nem azt jelenti, hogy minden klubnak minden évben nagy nyereséget kell termelnie. Hanem azt, hogy a működése ne függjön állandóan rendkívüli külső mentőövektől.

Egy klub akkor működik egészségesen, ha a folyó bevételei, a folyó kiadásai és a pénzügyi kötelezettségei hosszabb távon egyensúlyban vannak. A Bajnokok Ligája-főtábla például jelentős bevételt hozhat, de önmagában nem garancia arra, hogy a klub gazdaságilag egészséges. Ha valaki erre előre költ, magas béreket vállal, drága játékosokat igazol, majd nem jut be, akkor a modell azonnal megbillen.

Másfelől vannak alacsonyabb osztályú klubok Nyugat-Európában, amelyek másodosztályban, harmadosztályban vagy akár negyedosztályban is több ezer, tízezer nézőt vonzanak. Ott nem az európai kupaszereplés a termék, hanem a helyi identitás, a klubhoz tartozás, a meccsnapi élmény. Ha egy negyedosztályú klub átlagosan nyolcezer nézőt tud kivinni, akkor ott valamit nagyon jól csinálnak.

Magyarországon sok klub még mindig azt gondolja, hogy a jó futball majd automatikusan behozza a nézőt. Ön szerint ez tévedés?

Részben igen. Természetesen jobb jó meccset nézni, mint rosszat, de a sportfogyasztás nem kizárólag a pályán látott minőségről szól. Személyes példa: ha kimegyek itthon a kedvenc csapatom meccsére, számomra fontos a klubhoz való kötődés, a barátok, a stadion, a hangulat, az élmény. A futball minősége is számít, de nem kizárólag az.

Magyarországon van egy kulturális beidegződésünk: hajlamosak vagyunk minden futballmeccset egy elképzelt világszínvonalhoz mérni.

De ha valaki elmegy egy megye II-es mérkőzésre, akkor miért kellene a játékosokat Bruno Fernandeshez, illetve a meccs színvonalát, magát a játékot a Premier League-hez hasonlítani?

Ott más a termék. Ott a helyi közösség, a szomszéd, a rokon, a barát, a vasárnap délutáni program a fontos. A sportvállalatnak azt kell kitalálnia, hogy mit tud kínálni a saját közönségének. Nem minden klubnak kell ugyanazt a terméket árulnia. Egy nagy klub árulhat nemzetközi ambíciót, sztárjátékost, európai kupameccset. Egy kisebb klub árulhat közösséget, családi programot, helyi büszkeséget. Mindkettő lehet értékes, ha van rá fizetőképes vagy legalább elkötelezett kereslet.

A márkaépítésnél sportolókra is gondolhatunk. Mitől lesz valaki sportmárka? Elég a teljesítmény?

Önmagában nem mindig elég. A márkaépítésben van szakmai teljesítmény, személyiség, történet, kommunikáció, közeg, piac és szerencse is.

Vegyük az elmúlt húsz év egyik legnagyobb sztárját, Lionel Messit. Ha pusztán kommunikációs, márkaépítési szempontból néznénk, ő nem lenne ideális: nem egy harsány, sok nyelven beszélő, magát látványosan építő figura. Mégis: önmagában a futballtudása akkora, hogy arra világmárkát lehetett építeni, a Barcelona ikonikus játékosaként önmagában termékké vált. A jelenlegi csapata, az Inter Miami pedig már egy másik fázis: ott már nem felépíteni kellett, hanem hasznosítani azt a globális márkát, ami addigra létrejött Messi körül és belőle.

Ez az eset persze ritka, a legtöbb sportolónál nem elég a teljesítmény: kell hozzá történet, érthetőség, azonosulhatóság. Szoboszlai Dominik például magyar szempontból erős márka, mert kivételes sportteljesítmény mellett van benne nemzeti büszkeség, Premier League, Liverpool, modern futballkép. Más, hasonlóan jó játékosból nehezebb márkát építeni, ha nincs körülötte ilyen történet. A sportmárka tehát nem csak arról szól, hogy valaki milyen jó, hanem arról is, hogy mit jelent a közönségnek.

A magyar futballban egyre több külföldi befektető jelenik meg. Debrecenben, Zalaegerszegen már most is is látható, hogy új tulajdonosi, scouting- és játékoskereskedelmi logika érkezik vagy érkezett: ez lehet a piacra áttérés fordulatának a kezdete?

Ez egyértelműen európai trend. A multiklubmodellek, a külföldi tulajdonosok, az adatvezérelt játékosmegfigyelés, az olcsón vett és drágábban eladott játékosok rendszere ma már meghatározó irány a futballban.

Magyarország ebből a szempontból beszállító piac lehet. Ha egy klub Dél-Amerikából, Afrikából vagy más piacokról olcsón hoz játékost, majd fél év vagy egy év múlva jelentős haszonnal továbbadja, az üzletileg működhet. Ha 100 ezer eurós befektetésből többmilliós eladás lesz, az nagyon jó megtérülés.

A kérdés az, hogy ebből mit profitál a magyar futball, illetve a helyi közösség. A tulajdonos pénzt kereshet, a klub rövid távon bevételhez juthat, a néző pedig láthat fél évig vagy egy évig egy ügyes, motivált játékost. De lesz-e ettől erősebb zalaegerszegi vagy debreceni identitás? Lesz-e kötődés? Vagy csak egy tranzitállomás leszünk?

Mindez nem baj, ha közpénz bevonása nélkül történik. Ha a befektető hozza a pénzt, viseli a kockázatot, és elviszi a hasznot, az piaci logika. De a helyi klubmárka szempontjából nem mindegy, hogy a szurkoló mihez kötődik: a klubhoz, a mezhez, a városhoz, vagy csak ideiglenesen itt játszó futballistákhoz.

A külföldi példák közül sokszor említik az amerikai franchise-rendszert. Abból lehet tanulni Magyarországon?

Lehet, de nagyon óvatosan. Az amerikai rendszer teljesen más piaci logikára épül. Ott korlátozott számú csapat van hatalmas piacokra. Ha az NFL-ben 32 csapat van egy több százmilliós országban, az azt jelenti, hogy egy csapatra óriási fogyasztói bázis jut. Magyarországon ilyen értelemben nagyjából egyetlen ilyen méretű sporttermék van: a nemzeti válogatott.

Az amerikai ligákban pontosan értik, hogy a korlátozás értéket teremt. Nem engednek be akárkit, nem lehet minden városnak csapata csak azért, mert szeretne. Ha valaki új ligát akar csinálni, megpróbálhatja, de ezek gyakran gyorsan megbuknak. A rendszer védi a márkákat, a piacokat, a televíziós értéket.

Európában más a sportkultúra, itt feljutás, kiesés, helyi hagyomány, történelmi klubok vannak. Magyarországon pedig még ennél is kisebb piacról beszélünk. Ezért nem biztos, hogy minden településen első osztályú futballt kell csinálni. Lehet erős helyi sportélet, de az NB I-es működéshez már más méret, más infrastruktúra, más közönség kell.

A televíziós jogdíjaknál maradva: ha az NB I közvetítési jogaiból kevesebb pénz érkezik a klubokhoz, az mennyire veszélyes a rendszerre?

Egy bizonyos mértékű csökkenést elbírhat a magyar futball. Ha 40 százalék körüli visszaesésről beszélünk, az komoly, de nem feltétlenül végzetes. A klubok alkalmazkodni fognak: visszafogják a kiadásokat, játékjogokat adnak el, kevesebbet költenek bérekre, óvatosabban igazolnak. Ez valószínűleg hatással lesz a pályán látható minőségre. Lehet, hogy gyengébb lesz a bajnokság, lehet, hogy egyes klubok nem tudnak olyan játékosokat megtartani, mint korábban.

De ha egy klub csak úgy tudott működni, hogy jelentős televíziós és közvetett állami pénzekre épített, akkor fel kell tenni a kérdést: mennyire volt egészséges a modell?

Az, hogy mi a közvetítési jog valós piaci ára, csak akkor derülne ki igazán, ha több kereskedelmi szereplő versenyezne érte. Ha nincs valódi verseny, akkor nehéz tiszta piaci árról beszélni. A közmédia esetében ráadásul más szempontok is megjelennek: nézettség, közszolgálati tartalom, társadalmi elérés. De a közvetítési jog önmagában nem elég. Mit kellene kezdeni egy bajnoksággal médiatermékként? Ez kulcskérdés. A sportközvetítés nem csak abból áll, hogy bekapcsoljuk a kamerát, és lemegy a meccs. A sport történetekből él. Dráma, konfliktus, érzelem, kötődés, háttér, adat, személyes sorsok, szurkolói kultúra – ezekből lesz médiatermék.

A Fradi–Újpest nem csak futballmeccs, hanem várostörténet, társadalomtörténet, családi hagyomány, szurkolói identitás. A Diósgyőr, a Debrecen, az MTK, az Újpest, a Fradi mind történetek. Ha ezeket nem dolgozza fel a média, akkor a bajnokság értéke is alacsonyabb marad.

A sportvezetésben milyen szemléletváltásra lenne szükség?

A legfontosabb az lenne, hogy a sportvezetők a bevételeikből akarjanak megélni. Amíg az a fő kérdés, hogy az állam akar-e sikereket, és ezért mennyi pénzt ad, addig nem beszélhetünk valódi piaci fordulatról.

Természetesen vannak olyan sportterületek, ahol indokolt a közösségi támogatás. Gyereksport, iskolai sport, fogyatékkal élők sportja, bizonyos szabadidősport-programok. De az élsportnál, a profi sportnál, a felnőtt versenysportnál már sokkal erősebben kellene megjelennie annak a logikának, hogy a bevételek fedezik a kiadásokat.

A szemléletváltás ugyanakkor nem csak a sportvezetőkön múlik. A magyar társadalom is hozzászokott ahhoz, hogy bizonyos sportsikereket közpénzből vár el. Négyévente örülni akarunk az olimpiai érmeknek, és ha nincs elég arany, csalódottak vagyunk. De ritkán kérdezzük meg, hogy egy-egy eredmény mennyibe került, és milyen társadalmi hasznot hozott.

Ön szerint túl van értékelve az olimpiai érem, különösen az aranyérem?

A magyar közgondolkodásban az olimpiai aranyérem nagyon erős szimbólum. Ezzel önmagában nincs baj. Az olimpia különleges esemény, a magyar sportsikereknek fontos része a nemzeti emlékezetben. De szerintem az olimpiai szereplés társadalmi jelentősége sokszor túl van misztifikálva.

Az olimpia előtt és alatt két-három hétig mindenki ezzel foglalkozik, utána pedig az élet megy tovább. A sportolók munkája természetesen óriási, de mindenki dolgozik. A tanár is dolgozik, az újságíró is dolgozik, az orvos is dolgozik. A társadalom végül a teljesítményt látja. Nem azt, hogy valaki mennyit készült, hanem azt, hogy mit tett le az asztalra.

Ez kegyetlenül hangzik, de a sportban különösen így van. Ha közösségi pénzből finanszírozunk egy rendszert, akkor a társadalom joggal mondja: négyévente két hétig szeretnék örülni. Ha pedig nem sikerül, akkor jön a csalódottság.

Ugyanakkor én nagyon értékesnek tartom azokat a teljesítményeket is, amelyek mögött kevés közösségi pénz van. Ha valaki saját erőből, saját infrastruktúrával, saját szervezéssel jut el magas szintre, az sportközgazdasági értelemben különösen értékes. Nem biztos, hogy mindig az a legnagyobb társadalmi érték, amit a legtöbb pénzzel hoztunk létre.

Ön korábban is olimpia-párti volt abban az értelemben, hogy azt mondta: Magyarország képes lehetne olimpiát rendezni. Ma is így gondolja?

Igen, de ez nem azt jelenti, hogy minden körülmények között és minden áron rendezni kell. A kérdés nem az, hogy technikailag meg tudnánk-e csinálni; szerintem meg tudnánk. A kérdés az, hogy olyan olimpiát tudnánk-e rendezni, amely társadalmilag nyereséges, és közben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság számára is elfogadható.

Ez nagyon nehéz egyensúly. A NOB-nak vannak elvárásai: létesítmények, közlekedés, szálláskapacitás, biztonság, média, vendéglátás, sportolói falu, nemzetközi standardok. Egy országnak pedig az az érdeke, hogy ne építsen fölösleges presztízsberuházásokat, ne adósodjon el, és az olimpia után is használható infrastruktúrája maradjon.

Mitől lenne "társadalmilag nyereséges" egy magyar rendezésű olimpia?

Három alapfeltételt látok. Az első, hogy a szervezési költségek lehetőleg térüljenek meg a szervezési bevételekből: közvetítési jogokból, jegybevételből, szponzorációból, turizmusból, kapcsolódó bevételekből. Nem szabad összekeverni a szervezési költséget az infrastruktúra-fejlesztéssel, de mindkettőt külön kell kezelni.

A második, hogy csak olyan beruházások történjenek, amelyek hosszú távon is hasznosak. Ha metró, vasút, közút, híd, városrehabilitáció, kollégium, lakhatási program, sportlétesítmény vagy digitális infrastruktúra épül, akkor annak az olimpia után is szolgálnia kell a társadalmat. Nem építhetünk "fehér elefántokat", üresen álló stadionokat, fenntarthatatlan létesítményeket.

A harmadik feltétel talán a legfontosabb: hiteles társadalmi megállapodás kell. Egy olimpia hét-tíz éves projekt. Ezalatt más fejlesztések elhalasztódhatnak. Lehet, hogy egy térség, egy ágazat, egy társadalmi csoport azt érzi: most nem én kapom a pénzt, mert az ország olimpiára készül. Ezt csak akkor lehet elfogadtatni, ha van hiteles ígéret arra, hogy később ez megtérül, és az érintettek is részesednek a haszonból. Ráadásul a világ is változhat.

Mire gondol?

Egy olimpiai pályázat és rendezés között hosszú idő telik el. Senki nem tudja pontosan, milyen lesz a világ tíz-tizenkét év múlva. Lehet pénzügyi válság, technológiai fordulat, geopolitikai konfliktus, járvány, energiaválság. A sport maga is változhat. Nem tudjuk, milyen digitalizációs igények lesznek, milyen közvetítési technológiák, milyen új sportágak, milyen nézői elvárások.

Én részt vettem korábban nagy sportesemény-pályázatok előkészítésében, például a horvátokkal közös 2012-es futball-Eb-pályázatban. Meggyőződésem, hogy szakmailag erős pályázatunk volt. Aztán utólag azt mondom: Isten kegyelme, hogy nem nyertünk, ugyanis 2008-ban beütött a pénzügyi válság. Ha akkor nekünk Eb-t kellett volna rendeznünk, nagyon nehéz helyzetbe kerülhetett volna az ország. Egy olimpia pedig ennél is nagyobb vállalás, ezért nem elég azt mondani, hogy akarjuk. Azt is meg kell mondani: mi történik, ha minden rosszabbul alakul, mint vártuk.

A 2016-os olimpiát megrendező Rio de Janeiro sokszor előkerül negatív példaként. Ön szerint ott mi bukott meg?

Rióban az volt a nagy probléma, hogy a társadalmi ígéret nem teljesült. A brazil társadalom jelentős részének azt mondták: az olimpia és a két évvel előtte megrendezett futball-világbajnokság fejlesztést, jólétet, infrastruktúrát, nemzetközi presztízst hoz. Ehhez képest sokan azt érezték, hogy a pénz elment, a problémák maradtak, a létesítmények egy része nem hasznosult megfelelően, és a társadalmi haszon nem jutott el hozzájuk.

Ez a legnagyobb veszély. Ha egy társadalom nem hiszi el, hogy az olimpia közös ügy, akkor a rendezés politikai és gazdasági értelemben is megbukhat, még akkor is, ha magát az eseményt technikailag lebonyolítják.

Magyarországon csak akkor szabad olimpiai pályázatban gondolkodni, ha előtte létrejön egy széles, őszinte társadalmi megállapodás. Nem arról, hogy mindenki rajongjon az olimpiáért. Hanem arról, hogy értjük a költségeket, értjük a kockázatokat, látjuk a hasznokat, és tudjuk, mit vállalunk.

Budapest és Magyarország mérete alkalmas lehet egy modern olimpiára?

Csak okos, visszafogott, regionálisan és városfejlesztési szempontból átgondolt koncepcióval. Már nem abban kell gondolkodni, hogy építünk még tíz stadiont. A stadionkérdés nem a legfontosabb. Sokkal fontosabb a közlekedés, a lakhatás, a városi infrastruktúra, a fenntarthatóság, a digitális háttér, az utóhasznosítás.

A modern olimpia nem lehet egyszerű presztízsberuházás. Ha Budapest pályázna, akkor azt kellene megmutatnia, hogy az olimpia illeszkedik a város és az ország hosszú távú fejlesztési tervébe. Mit old meg? Milyen közlekedési problémát? Milyen városrészeket fejleszt? Milyen lakhatási örökséget hagy? Hogyan kapcsolódik az egyetemekhez, turizmushoz, sporthoz, gazdasághoz? Ha ezekre nincs jó válasz, akkor nem szabad belevágni. Ha van, akkor lehet róla értelmesen beszélni.

címlapkép és fotók: Golsztola Judit/Pénzcentrum