Befagyasztott kamatok: csodafegyver vagy kampányfogás?

Mivel a magyar szemek számára a különböző politikai erők jelentősége ismeretlen, nem kívánjuk egyenként ismertetni a jelöltek álláspontját. Érdekes lehet azonban, hogy általánosságban milyen megoldási javaslatok vetődtek fel a világ legdrágább politikai választási kampányában.

A republikánusok többsége támogatja a Bush-Paulson tervet, mely a hitelkamatok rövidtávú befagyasztásában látja a hitelpiac újraélesztésének zálogát. A kamatnyomás enyhítése mellett a tervezet sarkalatos pontját adja az államok hatáskörének kiterjesztése, melyek költségvetési forrásokból, illetve saját kötvénykibocsátással siethetnének a bajba jutott hitelesek segítségére.

A hitelkamatok befagyasztása azonban a másik oldal vezető politikusánál is megjelenik. Bár Hillary Clinton nem rövid távon, hanem legalább öt éves időtartamra szeretné megmerevíteni a jelenlegi feltételeket. A piaci átárazódás megfékezésére megoldást jelenthet a kamat rögzítése, azok számára azonban, akik már a jelenlegi feltételek mellett sem képesek fizetni a megnövekedett törlesztőrészleteket, ez a lépés sem jelent megoldást.

A fagyasztás emellett korlátozná a hitelintézetek mozgásterét a kockázatkezelés terén, de még a szövetségi bank eszköztárának egy részét is korlátozott hatásúvá tenné. A válság költségeit egyébiránt szinte minden politikus, legalábbis részben, a "felelőtlenül hitelező" pénzintézetekkel szeretné megfizettetni.

Mivel az adóemelés egy választási kampány folyamán mindenképpen kerülendő kifejezés, a 5, illetve 10 milliárdos központi alap létrehozását javasló politikusok szerint a válság kezelésének költségeit az azt előidéző intézményeknek kellene felvállalniuk. A központi alapok egyébiránt azon hitelezők számára nyújtanának megoldást, melyek a hitelük fedezetét nyújtó ingatlan értékcsökkenése miatt kerültek bajba.

Az ingatlanpiaci árak csökkenése ugyanis csökkentette a hitelek mögött álló fedezet értékét, mely a megnövekedett kockázat miatt, a hitelek átárazására késztette a bankokat. A hitelkamatok növekedésével emelkedő törlesztőrészletek azonban egyes hitelesek esetében irracionálissá tették a hitel visszafizetését. Így gyakorta előfordul, hogy a hiteles racionális döntés alapján hagyja veszni a túlságosan drágává vált ingatlant.

A politikusok tollából megszülető válságkezelési programok másik sarkalatos pontja a végrehajtási eljárások számának csökkentése. Erre egyrészről megoldást jelenthetne a moratórium, amely azonban csak rövid távon orvosolja a problémát. A másik lehetőséget a bankok kompromisszumra kényszerítése adja. Az egyik demokrata politikus szerint mindaddig nem lehetne elárverezni egy házat, amíg nem bizonyított, hogy a hitelező azt az átütemezés, a kamatok csökkenése és az adósság részleges elengedése után sem tudná visszafizetni.

Az elemzők a moratórium alkalmazásával kapcsolatban leginkább azt a kifogást emelik, hogy ezáltal a hitelesek és hitelfelvevők felelősségérzete jelentősen csökkenne, miközben a válság teljes költsége a finanszírozási oldalt terhelné.

A moratórium és a kamatbefagyasztás mellet előkerült a csődtörvény módosításának lehetősége, illetve a hitelszektor szabályozásának szigorítása. A monitoring hangsúlyának növelésére az elemzők szerint is szükség van, ám csakis abban az esetben, ha az nem vezet a piac túlszabályozottságához. Pontosan ezért bizonyos ellenérzések övezik a szövetségi bank javaslatát, mely a pénzügyi szervezetek felügyeletének átalakítására irányul.

A magáncsőd intézménye mindeddig nem nyújtott védelmet az árverések ellen. A bírák jogkörének olyan bővítése, mely lehetőséget biztosít arra, hogy a jelzáloghitel-adósságot elengedjék a csődeljárás alatt állók esetében, további befektetői bizalmi kockázatot jelent az egyébként is lassuló gazdaság számára.

Látható tehát, hogy tuti tippek nincsenek a válság felszámolásában, pro és contra minden javaslat esetében szemben áll egymással. Egy azonban biztos, a választás közelsége mindenképpen fokozza a válságkezelésre való hajlandóságot.