Magyarok milliói senyvednek ilyen munkahelyeken: kész pokolnak érzik, idők kérdése, hogy lépjenek?

Pénzcentrum: Elég provokatív állítás mások munkáját értelmetlennek nevezni, mégis sikerkönyv született belőle. Mennyire vállalható egy ilyen kijelentés, illetve ha az, ma is megállja a helyét?

Kiss Máté: Maga a könyv 2018-ban született, tehát azt is mondhatni, nem olyan nagyon régi munka. A mesterséges intelligencia lehet, hogy majd pici újragondolásra készteti az embert azzal kapcsolatban, hogy milyen munkákra van szükség manapság, de azok a modellek, vagy elméleti keretek, amiket lefektettek a könyvben (ahogy az író a robotizációról, a gépesítésről gondolkodik), ma is állnak. Az, hogy egy gép fizikailag autóalkatrészeket rak össze, vagy hogy egy mesterséges intelligencia program írja meg másnak a szövegeket, tulajdonképpen nem lényeges különbség. Ez ugyanúgy egy gépesítés, csa a robotizációnak egy másik szintje.

Nagyon érdekes dolog egyébként, hogy hogyan is keletkezett ez a könyv. Graeber eőször írt egy cikket, ami megjelent egy honlapon, és hatalmas nagy felfordulást okozott. Elkezdték őt keresni, írtak neki e-mailen, Twitteren és azt mondták: „Rájöttem, az én munkám is ilyen. Felesleges, rosszul érzem magam benne, stb…”

Tehát, tulajdonképpen ebből a véleménycikkből kerekedett egy könyv. A könyvet már a beszámolók alapján írta meg, miután rengeteg munkavállaló – mindenféle vállalati jogász, projektmenedzser és ehhez hasonlók írtak neki beszámolókat.

Ő azt mondja, hogy a „bullshit” (értelmetlen, felesleges, haszontalan) munka olyan fizetett munka, amit az azt betöltő munkás is értelmetlennek, szükségtelennek, vagy akár még károsnak, rossz hatással levőnek is tart. Ezzel pedig kár vitatkozni (legyen az bármilyen munka is), amennyiben azt a betöltők is szubjektíven, személyesen és hosszú távon érzik így.

Nem tudják megmagyarázni azt, hogy miért végzik a munkájukat, mi az értelme, viszont azt érzik, hogy szinte munkaköri előírás az, hogy úgy tegyenek, mintha ez a munka hasznos lenne. Sőt, egyfajta kötelesség, hogy nem mutathatják ki, hogy egy értelmetlen, felesleges munkáról van szó.

Ha ezt elismeri valaki nyilvánosan, akkor nyilván rövid úton kirúgják, vagy maga mond fel. Egy csomó ilyen sztorit ismerünk a könyvből: egyes munkavállalók annyira kiégtek, hogy otthagyták a céget, adott esetben még úgy is, hogy álomszerűnek tűnt a munkájuk: volt, aki hihetetlen juttatásokat kapott, ingyen utazgatott, bekamuzhatta, hogy ez most egy fontos munka út, vagy munkához kapcsolódó utazás, de így sem bírta azt a fajta hazugságot, amit folyamatosan, tulajdonképpen maga előtt is képviselni kellett.

Szerinted ez egyébként a piacgazdaságnak a terméke, vagy már korábban is jelen volt, mondjuk a kevésbé fejlett társadalmakban?

Szándékosan, nagyon erőteljesen „nyugat-fókuszú” munkákról van szó a könyvben. Bár Graeber operált néhány régebbi, pl. ősi egyiptomi példával, a könyv magának a bullshit munkának a kialakulását és elburjánzását alapvetően a 20. század második felére teszi.

Ettől függetlenül, ha például az egyik, könyvben szereplő levélre kitérünk, hogy milyen kategóriákat állított fel, illetve milyen ilyen típusú munkák léteznek, akkor az egyik közülük az ún.  „biodíszlet”, ahol leírja, hogy valóban, a középkori feudális királyságokban, uradalmakban, a nemes uraknak mindenféle szolgája volt, akiknek a munkája nem volt elengedhetetlen ahhoz, hogy ő túléljen, vagy szimplán élje az életét.

Pusztán azért hozták ezeket a pozíciókat létre, hogy bemutassák, hogy ennek a nemes úrnak, királynak, hercegnek mekkora hatalma van, hiszen őt tízen-húszan, nem tudom hányan állják körül, és mindenféle címeket kapnak.

Térjünk vissza egy kicsit a modern korba. Említetted, hogy sokan nem csak azt gondolják, hogy ezek a munkák feleslegesek, hanem azt is, hogy kifejezetten károsak. Ez pontosan mit takar?

Egyszerűbb, ha végig megyünk az összes kategórián: egyet előbb említettem, ezek a biodíszletek, tehát akik azért vannak ott, hogy mondjuk a vállalatvezetőnek vagy menedzsernek a hatalmát mutassák.

Ott, ahol a károsság bejöhet a képbe az emberek leírása alapján, az a „hiénák” kategória, akiknél tulajdonképpen az is megfigyelhető, hogy van valamiféle „átverés” vagy „agresszió” az ő munkájukban. Tehát mondjuk a telemarketingeseket ide sorolhatjuk. Ők magukat sorolták be ide, de ebbe a kategóriába rakják a könyv alapján a lobbisták is magukat, például.

Van egy figura, nevezzük mondjuk Charlie-nak. Tegyük fel, hogy videókat vágott, utómunkálatokat végzett rajtuk, és azt mondta, hogy persze, ez tök jó, amikor egy film látványosabb és izgalmasabb lesz, viszont amikor reklámokat kellett csinálnia, ami tökéletesebbnek mutatta mondjuk az emberek testét, vagy még fehérebbnek a bizonyos mosópor által kimosott ruhákat, ott azt érezte, hogy ez nemcsak hogy felesleges, hanem káros is.

Káros azért, mert az embereket olyan indukcióval látja el, ami a valóságban nincs, tehát nem leszel olyan szép, mint a mesterségesen széppé varázsolt reklámszereplő, meg nincs olyan fehér ruha, mint a reklámban.

Én ezzel nem tudnék vitatkozni, a saját értékrendem alapján is ez egy problémás dolog, főleg akkor, ha valaki ezt is érzi belül, és tudja, hogy ezzel más embereknek az életét „rosszabbá” teszi, vagy elérhetetlen álmok hajszolására kényszeríti őket.

Még egy kategória, ami igencsak problémás, az az úgynevezett hajcsárok kategóriája. Itt tulajdonképpen a nevében is benne van, hogy ez miről szól. Ők azok, akik másokat bullshit munkákkal, feladatokkal látnak el, vagy akár ilyeneket direkt ki is találnak. A beszámolók alapján ez nagyon súlyosan érintett többeket. Neki az a dolga, hogy kitaláljon még több feladatot, és persze ezek szerinte abszolút feleslegesek. Ezek a középvezetői, kisfőnöki munkák klasszikusan. 

Van a kármentő, ami egy olyan bullshit munka, ami csak azért létezik, mert egy szervezeten belül olyan problémák következnek be, amelyeket tulajdonképpen simán el lehetett volna kerülni.

Erre van egy nagyon jó példa: egyszer valamelyik munkahelyen összetört egy polc vagy egy szekrény valamelyik irodában, és nem jött az asztalos hetekig, hogy megjavítsa. Emiatt a cégnek a megfelelő szervezete tartott egy embert csak arra, hogy az odatelefonálókat, akiket már hetek óta nem látogat meg a mesterember, megnyugtassa. Ez mondjuk egy tipikus kármentő feladat, amit ugye meg lehetne oldani azzal, hogy felveszünk még több asztalost, és akkor nem kell folyton valakinek megnyugtatni az embereket.

Az utolsó ilyen kategória az az alibi munkásoké, vagyis azok a dolgozók, munkavállalók, akik azért vannak valahol, hogy a szervezet igazolja számukra, hogy meg akarnak csinálni valamit, miközben nem.

Például, ha kérdőíveket töltöget ki valaki egy idősotthonban, miközben tudja, hogy ezt senki nem fogja megnézni, senki nem fogja figyelembe venni az ott lakók véleményét, de mégis valamiféle előírások alapján neki ezt meg kellett csinálnia.

Ki hogyan tudja kezelni azt, ha így érez a saját munkájával kapcsolatban? Te elég sok emberrel találkozol munkád során, esetleg tudnál példákat mondani?

Amikor politikai mozgalmakkal foglalkoztam, láttam, hogy az ott dolgozó aktivisták sok esetben nem élték meg a munkájukat értelmetlennek, mivel belső meggyőződésük volt, hogy egy ügyet szolgálnak. Még ha egy külső szemlélő esetleg feleslegesnek tartaná egy kampány szervezését, a résztvevők szemében ez értelmes, célorientált tevékenység volt. Megvolt az a belső meggyőződés, hogy "én helyesen a hazámért, a jó ügyért" vagy ehhez hasonló dolgok érdekében cselekszem.

Viszont rengeteg olyan emberrel találkoztam, akik adminisztratív, projektmenedzseri, vagy egyéb nagyvállalati munkakörben dolgoztak, és ténylegesen értelmetlennek érezték a feladataikat. Tehát ilyen van, hogy valaki dolgozik egy cégnél, abszolút kiég, sőt konkrétan bele is betegszik, akár lelkileg, akár fizikailag, akár mindkettő. És akkor felbuzdulva azt mondja, hogy inkább elmegy festeni, meg gitározni, és mondjuk utcazenélésből él meg.

Ez a kivonulás a legradikálisabb megoldás, amikor azt mondja valaki, hogy, „Jó, majd valahogy megélek. Ügyeskedem, próbálkozom, ezzel is foglalkozom, azzal is, vagy kitanulok valami konkrét fizikai munkát, szakmát, és akkor elmegyek villanyszerelőnek ahelyett, hogy projektmenedzser vagy alvállalati ügyvéd lennék”. Ezek az utak szerintem ismerősek lehetnek többeknek.

De sokszor van az, hogy valaki szimplán megpróbálja racionalizálni a munkája feleslegességét, és esetleg máshol kompenzál. Van, aki civil kezdeményezésekben vesz részt, van, aki művészettel foglalkozik a szabadidejében, hogy legalább valami értelmeset alkothasson, de a munkahelyüket nem hagyták ott, mert hát: "a meló az meló, ebből kell megélni."

A te munkahelyi környezetedben előfordulnak ilyen munkakörök?

Mostanában már az egyetemi életnek is vannak mindenféle „bullshitizálódó” részei, tehát az adminisztráció megnövekedése feltétlen ilyen. Hogy egy konkrét példát hozzak, amikor ajánlóleveleket kell írni hallgatóknak a rektori jelentkezések során, akkor többször megtörténik az, hogy a saját programunkra ajánlok embereket. Ez azt jelenti, hogy saját magamnak ajánlok tulajdonképpen embereket, aminek persze semmi értelme. Ráadásul tudom, hogy valószínűleg a felvételi bizottság egyik tagja is én leszek.

Érdemes lehet egyébként mindenkinek akár a saját ismerősi körében is végiggondolni, hogy ki az, aki elégedetlen a munkájával, és persze, hogy miért elégedetlen. Utóbbi nagyon fontos, hiszen olyan van, hogy egy tanár fizikailag elfárad, mert nem tudom, hány órája volt, meg a gyerekek hangosak. Vagy mondjuk akár ápolóként dolgozni, nyilván egy nehéz munka, viszont nem értelmetlen.

Mi lenne, ha az összes ilyen munka megszűnne? Ugyanúgy menne tovább a világ? Persze ettől nagyon messze vagyunk, inkább azt látjuk, hogy egyre több "bullshit munka" van – főleg mint említetted, a mesterséges intelligencia óta.

A jövőt nehéz megjósolni. De volt egy felmérés, még akkor, 2018-ban, a cikken felbuzdulva, amikor konkrétan statisztikai módszerekkel, megkérdeztek embereket, hogy hány százaléka gondolja úgy a társadalomnak vagy a dolgozóknak, hogy értelmetlen munkát végez – kb. 37-40 százalék jött ki. Nyilván, nem azt mondom, hogy az összes problémánk ebből adódik, és hogyha most ez eltűnne, akkor paradicsom köszöntene be.

De akárhogy is, a társadalmunkban a dolgozó embereknek a 37-40%-a, de akárcsak 20%-a úgy érzi, hogy az ő munkája értelmetlen, és ebbe belebetegszik. Ennek láthatjuk a következményeit.

Persze különböző egyéni felelősségek vannak. Például egy milliárdosnak most különös aktualitása van, érdekes tényező, hogy a techmilliárdosok az USA-ban milyen politikai szerepet vállalnak. Nyilván van egyéni befolyása is az embereknek, nagyobb befolyása, mint mondjuk egy ügyintézőnek, aki az iroda alján ül, akár metaforikusan, akár szó szerint, de ettől függetlenül, ezek a lelki, fizikai problémák, és ezeknek egymásba fonódásában nem lesz változás, akkor ezek bizony egyre jobban meg fogják keserítik az életünket.

Biztosan vannak más tényezők is a társadalmi problémák kapcsán, de ha ez a tényező is megjelenik abban, hogy mennyi egészségi és lelki probléma van akár a mi életünkben is jelen, rossz esetben személyesen, meg szintén nagyon rossz esetben családi, vagy ismerősök között, és ez nem változik, akkor a jövő sem túl fényes.