Ezekben a szakmákban diploma nélkül is szénné keresheted magad

Pénzcentrum: Miközben 4 százalék alatt van a munkanélküliség Magyarországon, addig soha nem volt ennyi betöltetlen álláshely, mint most. Mit gondol erről a relációról?

Martis István: A kérdés nagyon összetett. Az biztos, hogy a munkaerőpiaci problémák most már az egész országot átitatták. Ha az ember bemegy egy étterembe, vagy egy boltba, gyakran hamarabb van kirakva, hogy szakácsot vagy eladót keresnek, mint a napi menü vagy az akciós ajánlatok. Ez egy nagyon komoly vészjelzés. Ugyanakkor a trend már 2011 óta ezen a vonalon mozog, az elmúlt években 10-20 százalékkal több hirdetés jelent meg a piacon, miközben az az állomány, aki dolgozik, nem nőtt, valószínűleg inkább kicsit csökkent. Kialakult ez a helyzet, de a gazdasági szereplők már hozzászoktak ehhez. Ha nemzetközi kitekintésbe helyezzük a dolgot, nem annyira extrém a magyarországi helyzet, csak ez nekünk újdonság, ahhoz képest, mint amikor 10 százalék felett volt a munkanélküliség.

Meddig tartható fent a növekedés ebben a környezetben?

Ez egy véges sztori, és amikor azt vizsgálják, mi lehet a növekedés korlátja, mindig fontos szempont a globális- a régiós- és a hazai gazdaság állapotának ismerete is. Ha pedig ezeket nézzük, akkor egyértelmű, hogy a munkaerőpiac egyértelműen fókuszban van évek óta. Nem véletlenül látja úgy ma 10-ből 7 cégvezető, hogy a munkaerő-kínálati problémák már akadályozzák a cég növekedését. Mi úgy látjuk, hogy sok vállalkozás az első sokkon már túl van, de sokan még csak most keresik a válaszokat. Valóban nehéz manapság toborozni, de nem lehetetlen, különösen ott, ahol van bérfejlesztés. Ha azt nézzük, hogy az elmúlt években átlag 10 százalékkal nőttek a bérek - bizonyos szegmensekben pedig 40-50 százalékkal -, akkor láthatjuk, hogy reagálnak a cégek a kialakult helyzetre. Van viszont egy másik mutató, amit szerencsés együtt nézni a munkanélküliséggel, a foglalkoztatottsági arány. Az EU-nak van egy célszáma erre, eszerint csak néhány olyan európai gazdaság van, ahol ez elég alacsony, Spanyolország, Horvátország, de átlagban 70-80 százalék-on áll a mutató. Magyarország sajnos az első harmadban van etekintetben, ezen mindenképp változtatni kellene. Ettől függetlenül Magyarország még mindig versenyképes, és a környező országokban nagyjából ugyanez a helyzet.

Komoly probléma a magyar tehetségek tömeges elvándorlása; egyes előrejelzések szerint további 300-500 ezer fő követheti azt a félmillió magyart, aki már külföldön dolgozik. A távozók többségét ráadásul a jó szemléletű, nyelvet beszélő, felsőfokú végzettségű fiatalok teszik ki. Nemzetközi tapasztalataik szerint lassuló, stagnáló, vagy gyorsuló folyamatról beszélhetünk?

Ez mindenképpen egy probléma, ezért is van az, hogy láthatóan mind a gazdasági szereplők, mind a kormányzati szereplők próbálnak ez ellen menni, olyan versenyképes lehetőségeket kínálni itthon, ami növeli a maradási kedvet, a másik oldalon meg próbálják visszahúzni az embereket. Erre vannak központi intézkedések, volt ez a Gyere haza, fiatal! program, ami nem igazán sikerült. De van pozitív példa is, mert van egy szolgáltatóközpont, ami kifejezetten magas hozzáadott értékű munkákat hozott Magyarországra, és nagyon büszkén hirdetik, hogy rengeteg embert hoztak haza Angliából a banki szektorból. Mert vannak olyan élethelyzetek, amikor az emberek haza akarnak jönni. Ha valaki arra megy ki, hogy megalapozza egy kicsit a jövőjét, kifizesse a svájci frankos hitelét, akkor néhány év után haza tud jönni. Mert családot alapítani itthon más, mert más a szociális háló. Vagy a szülők megöregedtek, és haza kell jönni hozzájuk. Vagy a gyerekeket iskolába kell vinni. De mi is szembesültünk azzal, hogy egy csomó kollégánk elment külföldre dolgozni. Én megértem őket, ha kimennek, nagyjából ugyanazt az életszínvonalat meg fogják tartani, megtanul egy nyelvet, aztán maximum hazajön. Nem veszít el semmit, ha pár évre elmegy, sőt mi azt a taktikát folytatjuk, hogy próbálunk ezekkel az emberekkel kapcsolatban maradni, és amikor hazajönnek, jöjjenek be beszélgetni, mert ha vissza tudjuk őket hozni a céghez, az egy nagyon komoly érték. Persze olyan is előfordul, hogy valaki soha nem jön vissza.

Nem lát némi ellentmondást abban, hogy miközben számos iparágban ágazati szintű munkaerőhiány van, egyre több az elvárás - szakmai kompetenciák, és soft skillek terén egyaránt - a meglévő és jövőbeni munkavállalókkal szemben? Válogathatnak ma a cégek egyáltalán?

Több jelenség találkozik. Egyrészt van az ún. skill gap, ami arról szól, hogy bár Kelet-Magyarországon vannak emberek, akik nem dolgoznak, mert bár dolgoznának, de nem rendelkeznek azzal a szaktudással, amire az ottani vállalkozásoknak szükségük lenne. Mit tudnak ilyenkor csinálni? Vagy máshonnan hozzák el a munkaerőt, vagy megpróbálják képezni az embereket. A másik oldalról meg van az a jelenség, hogy nagyon magas elvárásokat fogalmaznak meg a munkaadók, és elég sokszor teszik ezt úgy, hogy ez nem feltétlenül indokolt. Abba az irányba megy a világ, amit úgy szoktak hívni, hogy stratégiai munkaerő-tervezés, hogy inkább kompetenciákat kellene nézni. A toborzást illetően bőven van szükség változásra a cégeknél, de ez nagyon lassan működik. Egyelőre az a szokás, hogy leírom, hogy milyen elvárásaim vannak, és ez valahogy mindig dagad. Amikor pedig megkérdezzük az ügyfeleket, hogy tényleg kell-e, hogy folyékonyan beszéljen angolul az, aki nem is fog ügyfelekkel találkozni, azt mondják, hogy nem, de arra gondoltunk, hogy jól jöhet. Vannak ilyen nagyon mélyen beidegződött dolgok, hogy rengeteg mindent várunk el, de keveset mondunk arról, hogy miért jó nálunk dolgozni, ezt nagyon nehéz megváltoztatni. Szolgáltatóként ezt mi társadalmi felelősségünknek is érezzük, mert sokszor jó helyekre keresnek embereket jó fizetéssel, de ha nem mondják el, akkor hogyan várják el, hogy jelentkezzenek?

Egyre több szektorban "rakják ki a kirakatba" az adott pozícióhoz kapcsolódó bértáblát. Mit gondolnak a jelenségről, megérett a magyar piac a teljes transzparenciára, vagy tartják magukat a régi berögződések? Eközben Szlovákiában már 2018. május 1-től törvény kötelezi az álláskínáló cégeket, hogy az álláshirdetésekben feltüntessék a várható bruttó alapbért. Ez követendő út lehet, mi újság a többi európai országban?

Sok érv és ellenérv találkozik itt egymással. Egyrészt ez mindenkit érdekel, szeretünk egymás zsebében turkálni, másrészt persze a saját fizetését mindenki szeretné eltitkolni. Ennek kulturális hagyományai vannak idehaza. A magyar ember számára bizonyos értelemben hatalmas tabu a pénzről beszélni, miközben például Skandináviában meg tudom nézni, hogy a szomszédom mennyit keres. De hasonló dolgokat látok a balti államokban is. Ott teljes körű transzparencia van ebben a tekintetben. Észak-Amerikában az, hogy valaki azt mondja egy beszélgetésben, hogy én most ezt nem engedhetem meg magamnak, egy teljesen bevett fordulat. Magyarországon ilyet nem mond az ember. Amerikában ez belefér, gazdag embereknél is. Igen, elindult a változás, bár ezt 1-2 szereplő kezdte el generálni, mert azt mondták, hogy nekik ez egy versenyelőny. És ebben teljesen igazuk van. Ha van egy versenyelőnyöm, de azt titokban tartom, akkor nem lesz belőle versenyelőny. El kell kezdeni kommunikálni ezzel kapcsolatban. Hozzáteszem, hogy ez még mindig nagyon ritka eset, nálunk a hirdetések kb. 3 százalékánál van megadva fizetési adat, és ez jelentősen nőtt az elmúlt években.

Csak 3 százalék?

Igen. Nincs mit ezen csodálkozni: a cégek félnek attól, hogy beindul az egymásra ígérgetés a piacon. De sokszor házon belül is nagyon nehéz a transzparenciát kommunikálni. Ha kifelé transzparens vagyok a bérrel, akkor belül is transzparensnek kell lennem. Ha van egy ötfős csapatom, ahol jelentős eltérések vannak a bérezésben, és kirakom az ablakba, hogy ilyen bérezéssel keresek embert, és az a helyzet, hogy a piacról behozni embert többe kerül, mint megtartani, akkor az öt kolléga oda fog jönni, hogy ők miért kapnak kevesebbet. Az iskolapélda ilyenkor az, és ezt csak nagyon kevesen csinálják, hogy megnézik, mi a reális bérszint, amennyiért fogok embert találni, fölveszem, és utána a többiek bérét ehhez igazítom, különben el fognak menni. Toborzás és megtartás, ez így működne egészségesen. Amikor viszont ilyen szinten nőnek a bérköltségek, és ez csökkenti a profitabilitást, ez egy nehéz gyakorlat. De az biztos, hogy itt változás lesz, és a bértranszparencia irányába lesz elmozdulás.

Az elvándorlás mellett egyre több helyen riogatnak azzal, hogy a robotok elveszik a munkánkat. Ön szerint mennyire komoly fenyegetésről van szó?

Az egész technológiai fejlődéssel kapcsolatban van egy érdekes modell, amit borzasztóan szeretek: ez a hype-görbe, amely szinte minden új technológia esetében ugyanazt produkálja. Amint bejelentenek egy újítást, a mutató kilő, majd visszazuhan. Van azonban egy másik görbe, amely meg azt hivatott mutatni, hogy valójában hogyan terjednek el a technológiai változások. Mondanom sem kell,mennyire más eredményt mutat a két jelzőrendszer. De ez a kettősség a cégek reakcióiban is nyomon követhető: sok vállalat általában nagyon túlbecsüli a technológia elterjedési sebességét, azt gondolják, hogy ma bejelentik, holnap már mindenkinek ezt fogja használni; eközben a technológia fontosságát hosszú távon alábecsülik. Azok a szervezetek járnak jól, amelyek jellemzően a tanulással foglalkoznak. Megtanulják a jelenséget és ráépülnek. Tehát igen, lesz robotizáció, de nem egyik napról a másikra.

A robotizáció és a digitalizáció is egyértelmű hatást gyakorol a munkaerőpiacra. Tapasztalataik szerint a hazai munkaerő rugalmatlansága mennyire nehezíti az interdiszciplináris átalakulást. Az ugyanis egyértelmű, hogy a kiválasztás már jellemzően a felértékelődött kompetenciák mentén zajlik, de mi a helyzet a meglévő állománnyal, fogékonyak az át-, illetve ráképzésre?

Egy kollégám nemrég mondta, hogy már van egy karrierje, de 40 éves, és szeretne mesterséges intelligenciával foglalkozni. Nagyon érdekes és bátor a gondolat, biztos, hogy nem tipikus magyar, és az is biztos, hogy ezt finanszírozni kell. Ezek azért elég sok pénzbe kerülnek. Jó lenne, ha sokan indulnának el ebbe az irányba. Ha az ember amerikaiakkal meg angolokkal beszélget, szeretik a magyar munkavállalókat, mert alapvetően szorgalmasak és nyitott gondolkodásúak. Vannak olyan nemzetek a régióban, akik nagyon tudják a tutit, hogy mit és hogyan akarnak, és elképesztő energiákat kell belerakni, hogy valamilyen irányba elinduljanak. Erre vonatkozóan mondták már többen pozitív visszajelzésként, hogy a magyarok nyitottak. Érteni akarják, hogy miért erre megyünk, de elfogadják a választ, és elindulnak abba az irányba. Kína pl. kijelölte, hogy a mesterséges intelligenciában lesz vezető világhatalom, nekünk meg van Zalaegerszegen ez a pályánk. Ha lenne még egy-két ilyen dolog, és ennek meglennének a keretei, hogy emberek képezhessék magukat, és ezt a skill gapet tudjuk csökkenteni, az hosszú távon nagyon jó dolog lenne. A jó hír az, hogy látszik, merre megy a világ, nem kell kitalálni. Nem az a helyzet, hogy itt ülünk, és teljes köd van.

Ez a felsőoktatás feladata lenne, vagy inkább a cégeké?

Egy nagyon ideális világban ez lehetne egy kormányzati szereplő. De nem biztos, hogy ez reális elvárás. A cégek sokkal jobban látják, hogy merre megy a világ. Egy oktatási minisztérium nem feltétlenül tudja megmondani, hogy merre kell vinni az oktatást, de a cégekkel konzultálva igen. Ez történik pl. Győrben, ahol az Audi bent van az egyetemen, és közösen végzik ezt a képzést. Ez még így sem egyszerű, mert a technológia elképesztő tempóban fejlődik.

Egyre több cégnél szorul háttérbe az egyetemi diploma kérdése. Ha valaki jó a programozásban, akkor senkit nem érdekel, hogy milyen végzettsége van. Ti is látjátok ezt?

Ez abszolút valid. Sok évvel ezelőtt jött már az a visszajelzés egyetemistáktól, hogy nem azt tanulják, ami a piacnak kell, plusz az is, hogy egy programozónak nem kell egyetemi diploma. Most már vannak olyan cégek, amelyek azzal foglalkoznak, hogy azt mondják, hogy bárkiből lehet programozó. Ha rendelkezek alapképességekkel, akkor rövid idő alatt átképeznek. A programozó fogalmát nekünk is át kell értékelnünk, van az, aki a jövőt fogja feltalálni, és van az, aki a mindennapi munkákat végzi. Itt is lehet differenciálni. Azt mesélik az ügyfeleink, hogy már van egy olyan szegmens, amelyet teljesen jól be tudnak tölteni a nem egyetemi végzettségű programozókkal. Ezt is a kényszer szülte, látták a cégek, hogy ha a BME-ről kijön egy évben 250 programozó, akkor nem tudnak 5000-et felvenni. Gondolkoztak rajta, hogy milyen irányba tudnak nyitni, nézzük meg, meg lehet-e ezt tanítani. Ennek a munkaerőpiaci helyzetnek vannak áldásos hatásai is, ez az egyik. Ha még mindig 10 százalék körül lenne a munkanélküliség, akkor ugyanúgy működne a dolog, mint 15 évvel ezelőtt.

Ez más szektorokban is elkezdődött?

Biztos, hogy máshol is elkezdődött. Régen arra, hogy valakinek felsőfokú végzettsége van, nem úgy tekintettünk, mint egy szakmai valamire, hanem egy intellektuális nívóra. Nagyon hosszú időszak volt, amikor azt mondták, hogy fiam, végezz el egy egyetemet vagy főiskolát, hogy legyen belőled valaki. Ebből az lett, hogy irgalmatlan mennyiségű jogászt és bölcsészt képeztek, akik közül most nagyon sokan szolgáltatóközpontokban dolgoznak, és semmire nem használják, hogy angol irodalmat hallgattak három évig. Az ilyen esetekben zéró jelentősége van a diplomának. Az orvos az más. De ez egy belőhető dolog lehet, ami át tud majd alakulni. Rengeteg dolgot meg lehet tanulni online, pl. grafikai ismereteket, és ha valaki be tudja mutatni, hogy el tudja végezni azt a munkát, akkor felveszik.

Fotók: Berecz Valter