Düledező nádfedeles paraszti portából varázsoltak csodát a Balatonon: fotókon a gyöngyszem

A Csopak és Alsóörs között található Paloznak a Balaton-felvidék hagyományos településszerkezetének megőrzéséről és a jazzfesztiváljáról híres, de ez volt az első olyan balatoni település, amely Hild-díjat is kapott. Ipara nincs, a lakosság egy része igyekszik a turizmusból, a szőlő- és bortermelésből megélni, vagy ingázik a közeli városokba. Közvetlen tópartja is alig van, az is nádassal övezett, természetvédelmi terület. Az elmúlt évtizedekben így is felkapott hely lett, 100 milliónál kezdődik egy valamire való ingatlan. 2010-ben Magyarország legvirágosabb faluja lett, majd Magyarországot képviselte az Entente Florale európai környezetszépítő versenyen, tavaly pedig elnyerte a Magyarországi Falumegújítási Díjat.

Nem kis szerepe volt ebben Czeglédy Ákosnak, aki 26 éven át – egészen a tavalyi évig – polgármesterként vezette a mintegy 600 fős Balaton-felvidéki falut. Beszélgetésünk apropója pedig egy friss hír: a Tájházak és Szabadtéri Múzeumok Szövetsége 2025-ben „Az Év Tájházvezetője” kitüntetést neki ítélte, aki a Paloznaki Tájházat vezeti – önkéntesként, díjazás nélkül. A tájház egy nádfedeles öreg épületben kapott helyet, és a Balaton-felvidék paraszti tárgykultúráját, valamint a helyi halászati hagyományokat mutatja be. Emellett kulturális és közösségépítő térként is szolgál.

HelloVidék: Mi motivált arra, hogy önkéntesként, díjazás nélkül ilyen aktívan részt vegyél a tájház életében? Mit jelent ez egyáltalán a mindennapokban, hogyan működik ma egy tájház?

Czeglédy Ákos: 26 évig voltam polgármester, és ez idő alatt – a művelődésszervező kolléganő bevonásával – nagyrészt én vittem a tájházat. Tanári végzettségem van, mindig is közel állt hozzám ez a világ. Amikor leköszöntem, kértem az új vezetést, hogy hadd folytassam a munkát önkéntesként. Ismerem a tájház és a falu múltját, pedagógusként pedig szeretek mesélni róla.

Régen egy tájház úgy működött, hogy ha valaki kirándulás közben betért egy faluba – például a kék túra mentén –, akkor ki volt írva, hogy a „Józsi bácsit” kell keresni, aki kinyitotta és megmutatta a házat. Most is hasonló a helyzet, csak most én vagyok az „Ákos bácsi”. A tájház nincs állandóan nyitva, nincs pénz alkalmazottra, és a látogatószám sem indokolná. Viszont én itt lakom, egy utcányira – ha hívnak, és itthon vagyok, szívesen megmutatom. Kívülről-belülről ismerem a történetét, és úgy látom, az emberek szeretik a személyes tárlatvezetést.

Csoportokat is rendszeresen fogadunk, főként előzetes bejelentkezéssel. Korábban sok iskola jött – főleg Balatonfüredről és Veszprémből – honismereti órákra. Ezeket nemcsak megszerveztem, hanem le is vezettem pedagógusként. Készült hozzájuk egy foglalkoztató füzet is, tényleg tartalmas program volt. Most, hogy több időm van, szeretném ezeket az iskolai programokat újra felfrissíteni, kicsit jobban meghirdetni, hogy újra jöjjenek a diákok.

Hogyan sikerült annak idején felújítani a tájházat? Mennyire okoz gondot egy többszáz éves parasztház fenntartása?

1993-ban vásárolta meg az önkormányzat az akkor még romos állapotban lévő parasztházat. Műemlékké nyilvánították, és a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum szakembereivel közösen készült el a felújítási és berendezési terv. Három évvel később, 1996-ban nyílt meg a tájház – múzeumként, kiállítóhelyként és közösségi térként. A kezdeti időszakban nagy volt a lelkesedés, sokan hoztak be tárgyakat padlásokról, hagyatékokból – főként olyanok, akik eladták a családi házat, és nem tudták, mihez kezdjenek az ott maradt tárgyakkal. Egy idő után azonban már szelektálni kellett, mert szakmailag elég vegyes képet mutatott a gyűjtemény.

A felújítás nagy része önkéntes munkával, minimális költségvetésből zajlott, ezért az elején nem minden szakszerűen valósult meg – sem az épületfelújítás, sem a berendezés. Például a nádtetőt akkoriban még helyben, balatoni nádból készítették, mert volt, aki értett hozzá. Ma már alig találni nádazót, és a jó minőségű nádtető megfizethetetlen. A balatoni nád vastagabb, gyorsabban korhad, így pár év után cserélni kellett a tetőt. Hasonló gondok adódtak a falazattal is. A régi parasztházak szellőző anyagokból, vízszigetelés nélkül épültek, a felújítás során viszont cementes vakolat került a falakra – jó szándékkal ugyan, de ez elzárta a fal természetes „lélegzését”, és idővel nedvesedési problémák jelentkeztek.

Tíz év után kijöttek ezek a hibák is: a nád korhadt, nem volt rovar- és favédelem, a faszerkezetek szuvasodni kezdtek, megjelentek a gombák is. A 2000-es években pályázati forrásból, részben pedig saját önkormányzati pénzből sikerült ezeket a hibákat javítani. Szerencsére a képviselő-testület is partner volt ebben, úgy voltak vele, ha már van tájház, akkor legyen rendben. Így szépen lassan orvosoltuk a kezdeti hibákat.

Czeglédy Ákos egy rendezvényen (Fotó: Paloznaki Önkormányzat)

Gondolom, a falusiak büszkék rá, hiszen a múltat mutatja be. Egyszer megnézik, megmutatják az unokáknak, a turistáknak is van mit felfedezni. De ezen túl hogyan lehet élővé tenni egy tájházat?

Az udvar önmagában jó alapot adott rendezvényekhez, innen jött az ötlet, hogy tartsunk a népi kultúrához kapcsolódó foglalkozásokat is. Ez az egyik irány. Így indultak el a nyári kézműves foglalkozások is gyerekeknek. Sok a nyaraló nálunk, ők is hozzák a gyerekeiket, nemcsak a helyiek, a turisták is szívesen jönnek. A foglalkozások ingyenesek a nyári szünetben. Több mint húsz éve dolgozunk együtt egy szegedi egyesülettel, aminek kb. 150 népművész tagja van. Ők beosztják egymás között a heteket, és cserébe, hogy nálunk nyaralhatnak, szombat és vasárnap délelőttönként foglalkozásokat tartanak. A tetőtérben két kis szobát és egy apartmant alakítottunk ki pályázati forrásból, fürdőszobával, így ott lakhatnak a kézművesek. Nagy a lelkesedés, versengenek érte – van itt fazekasság, gyöngyfűzés, nemezelés, fafaragás, sokféle mesterség. Vannak, akik gyerekként jártak ide, most pedig már a saját gyerekeiket hozzák vissza.

A másik irány a helyi programok: a borszentelés, a közösségi disznóvágás, a falunapi főzőverseny, a májusfa-állítás és kitáncolás, még pajtamozi is – mindent itt, az udvarban tartunk. Viszonylag zárt, nagy tér, alkalmas közösségi eseményekre. Kihasználjuk ezt a teret. Szinte minden héten van valami rendezvény az udvaron.

Paloznaki tájház (Fotó: Paloznaki Önkormányzat)

Ez a tájház egyben művelődési ház is, vagy van külön ilyen tér Paloznakon?

Nem, ez teljesen szabadtéri. Van ugyan egy fedett szín, ami régen istálló vagy kocsiszín lehetett, és ezt ugyan nem teljesen autentikusan, de praktikusan alakítottuk át. Ha elered az eső, ott be lehet húzódni, egy kicsit véd a széltől is. De fűtés, szigetelés nincs, tehát alapvetően szabadtéri rendezvényekre alkalmas a hely.

Milyen tárgyi emlékeket lehet megnézni, őriznek kuriózumokat?

Van pár érdekes darabunk, amikre szívesen rácsodálkoznak a látogatók, de sokszor nem is tudják, mire valók. Például egy libatömő, amit kevesen ismernek fel. Vannak régi, üveges légyfogók is, amik szintén kuriózumok. Különösen szép darab egy kosbőrből készült dohányzacskó, amelyre a magyar címer van hímezve — ez nagyon ritka. Szintén különleges egy faliszekrény, egy úgynevezett „fali téka”, amely faragott ajtóval készült és értékeket őriztek benne. Ez az 1800-as évek végéről származik, amikor a házat felújították, és a polgári berendezkedés jele, hogy ilyen beépített szekrényt használtak.

A tájház mellett van egy borospincénk is. Sokszor mondják, hogy a legjobb csopaki bor Paloznakban terem. A Jásdi borászat nagyon ismert, több paloznaki birtoka is van. Emellett ott van a Homola és a Paló Pincészet is, melyek nemcsak helyben, de Budapesten és üzletekben is megtalálhatók. Maga a Paloznak név is arra utal, hogy „szőlőskert alatt” fekszik a település.

A régi tárgyak és a közösségi funkciók jól elférnek egymás mellett?

Igen, a tárgyak az épületben vannak, a közösségi programok pedig az udvaron zajlanak. Az lenne az igazi továbblépés, ha legalább egy 30-40 négyzetméteres foglalkoztató termet tudnánk kialakítani, ahol 20-30 ember elférne akár pedagógiai foglalkozásokra vagy egyéb programokra. Sajnos az épület és a telek adottságai ezt nem teszik lehetővé, ezért máshol oldjuk meg ezeket a programokat.

A 90-es években költöztél Paloznakra, akkoriban mennyire volt felkapott a település?

Nem volt még annyira. Én gyakorlatilag 5 éves koromtól itt töltöttem a nyarakat, mert a szüleim vettek egy régi parasztházat nyaralónak. Akkoriban sok kortársam inkább elköltözött Paloznakról felnőttként, a házakat pedig nyaralónak vásárolták meg – ha egyáltalán megvették. Munkahely kevés volt, és infrastruktúra is alig. A 90-es évek hozták meg a nagy fordulatot.

A rendszerváltás után Paloznak önállósult, levált a Csopakhoz tartozó közösségi tanácstól. Addig a fejlesztések – utak, csatorna – Csopakon történtek, Paloznakra nem nagyon jutott pénz. 1990 után az új polgármester kiharcolta a beruházásokat: kiépült a csatorna, gáz, utak, és a 2000-es évekre a belterület teljesen közművesített lett. Így már ugyanolyan színvonalon lehetett itt élni, mint egy városban. Gyerekkoromban még vízért is két kannával kellett elballagnom a nyomóskútra, hogy legyen mit inni vagy főzni. Egy időben ez is a mindennapok része volt.

Paloznaki tájház (Fotó: Paloznaki Önkormányzat)

Miért döntöttél így, hogy Budapestről ide költözz?

Tanárként végeztem, a barátnőm – aki szintén tanár volt, angolt tanított Almádiban –itt kapott állást, én pedig vele jöttem, majd hamar találtam magamnak is munkát. Ő visszaköltözött Pestre én itt maradtam és persze belecsöppentem a helyi közéletbe: előbb képviselő lettem, aztán polgármester, szerkesztettem a helyi újságot is. Szóval szépen lassan teljesen itt ragadtam.

Egy pillanatra sem merült fel, hogy visszamenjél Budapestre a jobb karrierlehetőségek miatt?

Nem igazán. Őszintén szólva itt a Balatonnál, főleg azután, hogy a 90-es években kiépült az infrastruktúra – csatorna, gáz, utak –, sokkal jobb életminőséget lehetett elérni, mint Budapesten. Feleségemmel, aki Pesten dolgozott, a gyerekek miatt döntöttünk úgy, hogy maradunk. Egy kertes ház, biztonságos környezet, helyi óvoda és iskola – ezek mind nagyon sokat számítottak. Sokan gondolják, hogy a fővárosi iskolák jobbak, de én bátran vállalom, hogy például a csopaki iskola az ország legjobb 10%-ában van. Vidéken erősebb a közösség is: ismerik egymást a gyerekek, a szülők, a tanárok – van ennek megtartó ereje. Ma talán már ez kicsit gyengül, de még mindig sokat jelent.

Nyilván vannak hátrányok is: kevesebb a szolgáltatás, kulturális program, mint Budapesten. De ha az ember előre tervez – mondjuk megnézi, hogy Veszprémben vagy Füreden mi lesz a héten – akkor nem érzi annyira szűkösnek a kínálatot. Itt ez máshogy működik: nem minden nap van minden, de ha figyelsz, megtalálod, ami érdekel. Az pedig, hogy Veszprém lett Európa Kulturális Fővárosa, hatalmasat lendített a kultúrán. Rengeteg új programhelyszín jött létre, bővült a kínálat, és tényleg minőségi rendezvények vannak. Ugyanez igaz Balatonfüredre is – a Kongresszusi Központban már rendszeresen tartanak komoly eseményeket. Nyáron pedig kifejezetten pezseg a térség. Szerintem ilyenkor nagyobb a kulturális kínálat itt a Balaton körül meg Veszprémben, mint Budapesten – legalábbis sűrűbbnek, élőbbnek tűnik. És ha valamiért mégis Budapestre vágynánk, az sem akadály – másfél óra alatt ott vagyunk.

Évtizedek óta itt élsz, mit tapasztalsz, mikor lett ennyire felkapott, már nem csak üdülőövezetként, a Balaton-felvidék? A Covid mennyit változtatott ezen?

Mindig voltak kiköltözők, már a ’80-as évektől kezdve. Sokaknak volt személyes kötődésük a környékhez – nyaraló, családi kapcsolat, ismerős –, és ez alapján döntöttek úgy, hogy költöznek.  Ez az utóbbi években viszont nagyon megváltozott. Megnőtt az érdeklődés, különösen a Covid alatt, amikor az emberek rádöbbentek, hogy vidéken – főleg itt, a Balaton-felvidéken – nyugodtabb, élhetőbb az élet, és a város sincs messze. Home office mellett pedig már nem is kell naponta bejárni, így sokan költöztek ide tartósan.

Egyre többen már nem személyes kötődés miatt jönnek, hanem mert „menő” lett itt élni. Aztán persze van, aki pár év után továbbáll, ha máshol kap munkát vagy másképp alakul az élete. Szóval most sokkal gyorsabb a körforgás – jönnek, mennek. De ez sem feltétlenül baj, mert közben az ingatlanok értéke is nő, a falu megtartja a vonzerejét.

Gondolom, Paloznakon is elszálltak az ingatlanárak.

Abszolút. Ma már gyakorlatilag százmillió alatt levegőt sem lehet venni. Egy normális állapotú ház 120-130 millió forintnál kezdődik, a telekárak pedig 60-70 millió körül mozognak – és ez nem luxus, csak az alap. Még a felújításra szoruló házak is gyakran százmillió fölött vannak.

És van egyáltalán eladó ingatlan?

Mostanában igen, de ez ciklikus. A nagy kereslet idején – mint két éve – alig volt eladó ház vagy telek. Most, hogy kicsit megtorpant a piac, többen próbálnak eladni, de az árakhoz ragaszkodnak. Jelenleg 620–622 körül van a lakosság, ez már évek óta stabilan ilyen. Korábban évről évre nőtt kicsit, most beállt.

Akkor ez nem egy elöregedő közösség?

De, sajnos igen. A növekedést nem a születések, hanem a beköltözések hozzák. Ha azt nézzük, kinek voltak paloznakiak a szülei, akkor talán 30% ilyen. Tehát a többség „új jövevény” valamilyen formában – akár házasság, akár beköltözés révén. Ezt egyszer még a választás előtt poénból megnéztük a választási névjegyzék alapján: akkor kb. 400 választásra jogosultból majdnem 300-nak nem paloznakiak voltak a szülei.

Becslés szerint 2000–2500 nyaraló van, vagyis nagyjából ötször annyi, mint az állandó lakos. Ez az arány jobban érzékelteti a település valóságát.

A nagy balatoni építkezési láznak gátat vetve Paloznakon vezettek be először az egész települést érintő építkezési moratóriumot – ez a településvédelmi eszköz azóta már több tókörnyéki településen is megjelent. Miért volt erre szükség?

Az utóbbi években elképesztő mértékben megugrott az építkezési kedv, és félő volt, hogy elveszik a falu karaktere. Túl sok lett az új, sokszor tájidegen ház, amik nem illeszkedtek a hagyományos utcaképbe, aránytalanul nőttek a beépítések. Ezért úgy döntöttünk, hogy ideiglenes moratóriumot vezetünk be. Ez időt adott arra, hogy megváltoztassuk az építési előírásokat, és megvédjük a település arculatát, élhetőségét.

Paloznak panoráma

Nem volt felzúdulás a faluban?

Nem, meglepően nagy egyetértés volt. 2019-ben rendeltük el a moratóriumot, az egész településre – országosan is úttörő módon, nem csak egy-egy területre. Sem a helyiek, sem a nyaralótulajdonosok nem ellenezték, sőt, támogatták. Egy-két kivételtől eltekintve nem volt komoly ellenállás.

Idővel azonban, főleg a fiatal helyiek részéről, akik állami támogatások segítségével szerettek volna építkezni vagy bővíteni, merültek fel problémák. Ez érthető volt: családalapítás, gyerekvállalás miatt sürgették a döntést. Emiatt a belterületi moratóriumot kb. két év után feloldottuk – csendben, célzottan, hogy a néhány érintett család élni tudjon a lehetőségekkel. Azóta ez a 3 éves moratórium lejárt, nem is hosszabítottuk meg, de elfogadtuk az új rendezési tervet, amely szigorú, de élhető szabályokat fektet le: például nem lehet társasházakat építeni, és az épület alapterülete maximum 150 négyzetméter lehet. Egy telek – egy ház – egy család: ez az alapelv.

De azért kiemelném, a moratóriumot nemcsak esztétikai, hanem infrastrukturális problémák miatt is be kellett vezetni. A falu úthálózata évszázados – nem bírja a mai autós forgalmat. Egy új beköltöző család jellemzően két autót hoz. Ugyanez igaz a közművekre is: a víz-, áram- és szennyvízhálózat elérte teljesítőképessége határát.

A fő gond nem is a belterület, hanem a külterületek – például a hegyoldalak – beépítése. Ezek zártkerti, gazdálkodásra szánt telkek voltak, de ma már lakóházként használják őket. Az infrastruktúra viszont nem ehhez lett méretezve. Régen elég volt egy villanykörte és egy hűtő. Ma már hőszivattyúk, klímák, teljes otthoni rendszer működik – többszörös energiaigénnyel.

De nem csak infrastrukturális, társadalmi problémák is vannak. Azok, akik régi kötődéssel élnek itt, részt vesznek a közösségi életben. Akik viszont befektetési céllal vagy csak divatból jönnek, gyakran teljesen kimaradnak belőle. Nem vállalnak szerepet semmiben. Például a szomszédaim – nagyon kedvesek, de – négy-öt év alatt egy rendezvényre sem jöttek el. Ez a zárkózottság az építkezésekben is megjelenik. Magas, zárt kerítések, saját játszóterek, medencék – mindenük megvan, így nincs közösségi érintkezés. A szabályozás áttört kerítést ír elő, de sokan kijátsszák. Korábban a nyaralók szerények voltak – szinte csak egy szoba és egy konyha. Ma ezek már második otthonok.

Ez okoz feszültséget a faluban?

Nyílt feszültséget nem. Inkább szomorúságot, hogy milyen jó programok, közösségi események vannak, és sokan nem vesznek benne részt. Nem ismerik a múltat, a szomszédokat, a falu történetét. Pedig a falu abszolút nyitott a beköltözőkre. A rendezvényeink is nyitottak, ingyenesek, mindenkit várunk. De sokan már nem ehhez vannak szokva. Régen egy új lakó bemutatkozott a házban, ma már ez ritkaság. Tudják, hogy lehet, csak ideiglenesen lesznek ott, vagy albérlők. Ez a mentalitás lassabban, de vidéken is megjelenik. A Balaton-felvidék ebből a szempontból közelebb van a budapesti mintákhoz, mint a klasszikus falusihoz.

26 év után nem indultál újra a polgármesteri választáson. Nem hiányzik a helyi közéleti munka? Vagy elég most már a tájház, ahol körbevezeted a látogatókat?

A tájház nekem egy önként vállalt feladat, és pont ez benne a jó: akkor csinálom, amikor jól esik. A polgármesterséget is nagyon szerettem, rengeteg élményt adott, sok jó embert ismertem meg, de teljesen tudatos döntés volt, hogy 26 év után átadom másnak. Most élvezem, hogy vendégként vehetek részt a rendezvényeken – mindig jobb vendégnek lenni, mint házigazdának.

Még a képviselő-testületben sem vállaltál szerepet.

Nem, szándékosan, egy volt polgármester képviselőként csak zavart keltene: az új vezetőt akaratlanul is befolyásolná, stresszelné. Szerintem nem szerencsés, ha a volt kapitány ugyanazon a hajón utasként akar tanácsot osztani. Eljárok az ülésekre, érdekel a falu sorsa, különösen most, hogy olyan jogszabályok vannak érvényben – például a helyi identitás védelméről –, amelyek itt, a Balatonnál különösen fontosak. De igyekszem nem beleszólni. Meghallgatom, utána beszélgetünk róla informálisan, de már nem az én felelősségem.

Mivel töltöd most az idődet?

Mondhatjuk, hogy boldog „munkahely nélküli” vagyok. Elkezdtem a Jókai összest olvasni – ez volt az egyik nagy „vállalásom” a polgármesterség után. Viccesen mondtam mindenkinek, hogy ha megkérdezik, mit fogok csinálni, akkor azt mondom: Jókai összest olvasok. És a búcsúajándékom tényleg az volt: megkaptam a 100 kötetes Jókai-sorozatot. Most a 18. regénynél tartok, havi egy volt a cél, de gyorsabban haladok, mert nagyon élvezem. Jókai abszolút aktuális: a karakterek, a társadalmi problémák, a humor – minden működik ma is. A politika pedig szinte semmit sem változott 200 év alatt. Emellett kertészkedem, építem a szaunámat, saját két kezemmel, biciklizem, lovagolok. Teljesen jól vagyok.

Címlapkép, fotók: Paloznaki Önkormányzat