Drámai látlelet látott napvilágot: súlyosabb a helyzet, mint azt bárki gondolná - mit lép erre Magyar Péter?

Miközben a magyar egészségügy állapota rendszeresen a közéleti viták középpontjába kerül, viszonylag kevés olyan átfogó elemzés születik, amely nem egy-egy aktuális problémára, hanem hosszabb történelmi folyamatokra próbál magyarázatot adni. Orosz Éva új könyve, melyet pár hete mutattak be az ELTE Társadalomtudományi Karán, éppen erre vállalkozik. A Meghiúsult felzárkózás, félresiklott rendszerváltozás. Látlelet a magyar egészségügy közelmúltjáról címet viselő kötet nem csupán a közelmúlt egészségügy finanszírozását vagy az ellátórendszer működését vizsgálja, hanem arra keresi a választ, hogy miért nem sikerült az utóbbi négy évtizedben hazánkban olyan egészségügyi rendszert kiépíteni, amely képes lett volna közelíteni az egészségügyi szempontból fejlettebb európai országok színvonalához.

A szerző szerint a választ nem egyetlen kormányzati ciklusban, reformban vagy elhibázott döntésben kell keresnünk, hanem összetettebb rendszerben kell gondolkoznunk. A magyar egészségügyben ugyanis egy hosszú folyamat eredménye, hogy lemaradtunk nem csak a nyugati országokhoz, de a többi visegrádi országhoz képest is. A folyamatban pedig egymást követik a részben sikeres, részben félbemaradt reformkísérletek, a megszorítások, a centralizációs hullámok és a kihasználatlan lehetőségek.

Érdemes megnézni, hogy másokhoz képest hol tartunk

Orosz Éva könyvének és a könyvbemutatón tartott rövid előadásának egyik visszatérő gondolata az volt, hogy a magyar egészségügy értékelésénél gyakran rossz kérdést teszünk fel. Rendszeresen elhangzik hazánkban, hogy bizonyos mutatók, például a várható élettartam, vagy az elkerülhető halálozások száma lényegesen javultak a rendszerváltás óta, fejlődött az orvosi technológia, korszerűbb kezelések váltak elérhetővé - mindez igaz, azonban ha a számok mögé nézünk, láthatjuk, hogy hiába a javulás, Magyarország nem tudott felzárkózni azokhoz az országokhoz, amelyekhez a rendszerváltás idején közelíteni szeretett volna.

A könyv három összehasonlítási csoportot használ ennek szemléltetésére. Az első az Európai Unió 14 régi tagállamának köre, vagyis azok az országok, amelyek a nyugat-európai jóléti modelleket testesítik meg. A második, az EU10 az egykori szocialista országok csoportja, amelyek hasonló történelmi helyzetből indultak, mint Magyarország és azonos időben indították el csatlakozási kérelmüket az EU-hoz. A harmadik pedig a visegrádi országoké (V4), amelyek gazdasági, társadalmi és történeti szempontból a leginkább összehasonlíthatók Magyarországgal.

Fontos megállapítás az is, hogy a legtöbb kulcsmutató alapján az elmúlt évtizedekben Magyarország eredményei alapján nem közelített, hanem távolodott mindhárom csoporttól - ez pedig azt jelenti, hogy bár a mutatók javulást jeleznek, Magyarország relatív helyzete számos területen rosszabb lett, mint a rendszerváltás idején volt.

A rendszerváltáskor még nem álltunk rosszul a régióban

A mai állapotokat látva könnyű azt gondolni, hogy Magyarország mindig a régió sereghajtói közé tartozott az egészségügyben. Orosz Éva elemzése azonban ennek éppen az ellenkezőjét mutatja. A rendszerváltás környékén Magyarország az egészségügyi közkiadások tekintetében kedvezőbb helyzetben volt, mint több mai versenytársa. A visegrádi országok közül a magyar rendszer rendelkezett az egyik legmagasabb egy főre jutó közfinanszírozással. A következő évtizedekben azonban fokozatosan megfordult a helyzet.

Míg Csehország és Lengyelország fokozatosan növelte egészségügyi ráfordításait és egyre közelebb került a nyugat-európai szintekhez, Magyarország relatív pozíciója romlott. Az egy főre jutó egészségügyi közkiadások az EU14 országok átlagához képest csökkentek, miközben a régió több országa jelentős felzárkózást hajtott végre. A szerző szerint különösen látványos a cseh példa, ahol az egészségügyi rendszer finanszírozása és teljesítménye egyaránt gyorsabban fejlődött.

Orosz Éva arra is kitért, hogy az egészségügyi közkiadások GDP-arányosan Magyarországon 5,9 százalékról 4,8 százalékra csökkentek, miközben számos európai országban emelkedtek. A professzor számításai szerint, ha Magyarország ma a lengyel ráfordítási szinten állna, évente mintegy 1250 milliárd forinttal több közforrás jutna az egészségügyre.

Bár egészségesebbek lettünk, de mások még egészségesebbek

A könyv egyik legérdekesebb része a népesség egészségi állapotának elemzése. A szerző itt is hangsúlyozza, hogy önmagukban nézve a magyar mutatók javultak, saját magunkhoz képest nagyon jó eredményeket értünk el. A születéskor várható élettartam például az 1980-as évek végén még 70,2 volt, ez mostanra 77 évre emelkedett, a 40 éves korban várható élettartam pedig 33,1 évről 37,8 évre nőtt. A nemzetközi összehasonlítás azonban más képet mutat.

A könyv szerint a vizsgált időszakban az EU14 országokban, az EU10 országokban és különösen Csehországban sokkal nagyobb mértékű javulás következett be. Emiatt Magyarország lemaradása nem csökkent, hanem nőtt. A 40 éves korban várható élettartam például az 1980-as évek végén 4,7 évvel maradt el az EU14 átlagától, 2023-ra viszont már 5,6 évvel. Csehországhoz képest még látványosabb a különbség: a lemaradás 0,8 évről 3,1 évre nőtt.

A szerző szerint ez azért különösen fontos, mert a várható élettartam nem pusztán egészségügyi mutató, hanem egy ország társadalmi, gazdasági és politikai működésének összesített eredményét tükrözi. A lakosság egészségi állapota ugyanis egyszerre függ a jövedelmi viszonyoktól, az oktatástól, az életmódtól, a környezeti hatásoktól és az egészségügyi rendszer teljesítményétől.

Nagy probléma az elkerülhető halálozás

A könyv külön foglalkozik az úgynevezett elkerülhető halálozás témakörével is. Ez az indikátor azokat a korai haláleseteket vizsgálja, amelyek megfelelő szűrővizsgálatokkal, megelőzéssel vagy időben érkező, megfelelő minőségű egészségügyi ellátással elkerülhetők lennének. A nemzetközi szakirodalomban és az OECD elemzéseiben ez az egyik legfontosabb mérőszám az egészségügyi rendszerek eredményességére.

Orosz Éva szerint Magyarország relatív helyzete ezen a területen különösen rossz. A könyv adatai alapján 2022-ben a kezelhetőnek tartott okok miatti halálozás 2,7-szerese volt az EU14 országok átlagának, míg a megelőzhető betegségek következtében történt halálozás közel 2,4-szerese. Ez azt jelenti, hogy Magyarországon kiugróan magas azoknak a haláleseteknek a száma, amelyek mögött az egészségügyi rendszer működése, illetve a megelőzés hiányosságai állnak.

A könyv egyik legfontosabb megállapítása, hogy miközben Magyarországon is csökkent az elkerülhető halálozás aránya, a javulás üteme, csakúgy mint a várható élettartamnál, lényegesen lassabb volt, mint Nyugat-Európában vagy akár Csehországban.

Emiatt pedig a különbség az elmúlt húsz évben tovább nőtt. A szerző külön kiemeli a szív- és érrendszeri betegségeket, amelyek továbbra is a leggyakoribb halálokok közé tartoznak. Az ezekhez kapcsolódó megelőzhető és kezelhető halálozások terén Magyarország nemcsak az EU14 országoktól, hanem a visegrádi országok többségétől is egyre inkább lemaradt.

A gazdasági fejlettség nem indokol ekkora lemaradást

A könyv egyik legkeményebb állítása, hogy Magyarország egészségi állapota rosszabb annál, mint amit az ország gazdasági fejlettsége alapján egyébként várni lehetne. A magyar egészségügyben azonban nem csupán pénzhiányról, orvoshiányról vagy szervezeti gondokról van szó, vagy arról, hogy Magyarország szegényebb ország, mint Nyugat-Európa államai, hanem arról is, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokat kevésbé sikerül kiaknázni.

A szerző szerint ezt támasztja alá az egészségegyenlőtlenségek növekedése is. A jövedelmi és iskolázottsági különbségek egyre nagyobb eltéréseket okoznak az életkilátásokban, és ezek az egyenlőtlenségek ma már több területen meghaladják a nyugat-európai szintet.

EZ IS ÉRDEKELHET

Fajsúlyos változás jön az orvosi rendelőkben: rengeteg beteget érint a Tisza-kormány egészségügyi reformja

A Tisza Párt egészségügyi programja több pénzt, önálló minisztériumot, rövidebb várólistákat, erősebb alapellátást, szuperkórházakat és komolyabb prevenciót ígér.

Az elmúlt évtizedek során ráadásul egy többdimenziós hiányhelyzet alakult ki, amelyben egyszerre jelentkezik forráshiány, munkaerőhiány, szolgáltatáshiány és az egészségügyi rendszer működését érintő strukturális probléma. Bár többször nyílt volna lehetőség a reformra és a fejlesztésre az elmúlt negyven évben ezek az alkalmak rendre kihasználatlanok maradtak.

Orosz Éva szerint a jelenlegi trendek alapján Magyarország egészségügyi lemaradása nem csökken automatikusan az idő múlásával, ehhez tudatos, hosszú távú és következetes egészségpolitikai döntésekre lesz szükség. Nem véletlen, hogy a könyvbemutatón többen is hangsúlyozták, hogy a kötet fontos háttéranyag lehet a jövő egészségpolitikai vitáihoz, gyakorlatilag „kötelező olvasmány” lehetne minden olyan döntéshozó és szakember számára, aki a magyar egészségügy jövőjével foglalkozik.