Kőkeményen kiosztotta Izraelt az amerikai elnök: mi lesz az iráni konfliktus vége?

Donald Trump a napokban nyomdafestéket nem tűrő szavakkal vonta kérdőre Benjámin Netanjahut. Az amerikai elnök indulatos kifakadásában azzal vádolta az izraeli kormányfőt, hogy teljesen elveszítette a józan eszét, és kijelentette, hogy Netanjahu az ő segítsége nélkül már börtönben ülne. A heves reakciót az váltotta ki, hogy Izrael szinte azonnal megsértette a fegyverszünetet a Hezbollah libanoni állásainak támadásával, alig hogy az Egyesült Államok és Irán aláírta a szándéknyilatkozatot. Bár a dokumentum név szerint nem említi Izraelt, amerikai szövetségesként a zsidó államra is vonatkozott az a kitétel, amely szerint be kellett volna szüntetni a Libanon elleni hadműveleteket.

Noha Trump történelmi sikerként kommunikálja az egyezséget, a republikánus fősodor és a mértékadó elemzők szerint a dokumentum ezer sebből vérzik, mivel több kulcsterületen is kedvezőtlenebb helyzetet teremt, mint amilyen a konfliktus kirobbanása előtt fennállt.

Ennek egyik legszembetűnőbb példája a Hormuzi-szoros ügye. Papíron a megállapodás egyik legnagyobb eredménye, hogy a világ legfontosabb olajszállítási útvonala ismét megnyílik, ám a szoros a konfliktus előtt is zavartalanul üzemelt. A válság alatt ugyanakkor Irán ráébredt a kezében lévő zsarolási potenciálra, és bebizonyította, hogy bármikor képes pánikot kelteni a globális energiapiacokon. Noha az amerikai elnök váltig állítja, hogy nem fognak útdíjat szedni a szorosban, már maga a felvetés is jelzi, milyen komoly nyomásgyakorló eszközhöz jutott Teherán.

Az iráni nukleáris program kapcsán sem történt megnyugtató előrelépés. A mostani keretmegállapodás lényegesen lazább, rövidebb és jóval több értelmezési kiskaput hagy, mint a korábbi, részletesen kidolgozott atomalku. Bár Teherán vállalja, hogy nem fejleszt atomfegyvert, a dúsítotturán-készletek sorsa, a nemzetközi ellenőrzések rendszere és a hosszú távú garanciák kérdése is rendezetlen maradt, jóllehet a konfliktus egyik fő célja éppen a nukleáris fenyegetés végleges felszámolása lett volna.

További súlyos hiányosság, hogy a paktum nem rendezi Irán regionális proxyhálózatának helyzetét. Amíg Teherán nem kényszerül érdemi engedményekre a Hezbollah, a Hamász és a húszik támogatásának megszüntetése terén, addig Izrael aligha fogja valódi biztonsági garanciaként elfogadni ezt a megállapodást.

A tárgyalásokhoz alapvető bizalmatlansággal viszonyuló Irán számára a mostani alku nem erkölcsi vereség, hanem kiváló túlélési lehetőség. A teheráni rezsim úgy juthat jelentős forrásokhoz és nyerhet értékes időt, hogy közben érintetlenül hagyhatja legfontosabb stratégiai eszközeit.

A megállapodás legnagyobb vesztesei maguk az iráni állampolgárok lehetnek. Mivel a felek rögzítették a belügyekbe való be nem avatkozás elvét, a rezsimváltásról és az elnyomás felszámolásáról már szó sem esik. Ezt az iráni diaszpóra cserbenhagyásként éli meg, hiszen a konfliktus kezdetén még a társadalom felszabadulásában reménykedtek, mostanra viszont már minden kizárólag a gyors politikai lezárásról és a világpiacok megnyugtatásáról szól.

Mindezek fényében az egyezségben rögzített 60 napos határidő inkább tűnik veszélyes illúziónak, mintsem megnyugtató menetrendnek. Miközben Donald Trump látványos és gyors sikereket akar felmutatni, Teherán pontosan látja és ki is használja ezt a sietséget, miközben Izrael lépései továbbra is teljesen kiszámíthatatlanok maradnak.