Megszólalt a magyar sztárborász: teljes vakvágányon van számtalan magyar borkészítő, ezeket a tételeket egyszerűen nincs értelme gyártani

Pénzcentrum: A bor ma már nemcsak ital, hanem kulturális termék. Ön szerint mi az, amit a magyar bor még nem tanult meg „eladni” magából?

Dr. Szűcs Róbert: Mindenkinek tanácsolom, gondoljon csak bele: mi vezet egy közép-angliai borkedvelőt mondjuk Leicesterben arra, hogy egy helyi vinotékában magyar borok után kutasson a polcokon? Semmi. Olyan országból fog választani, amelyet már meglátogatott, találkozott jó helyi borokkal és egyébként is tetszett neki a hely. A Magyarországra látogató turisták legtöbbször Budapesten ragadnak, ahol többnyire túlárazott közepes, alacsony kulináris élményt nyújtó borokkal találkozhatnak. Másrészt a Balatonon kívül, ott is csak a kisebbség, más hazai borvidék nincsen igazán felkészülve az igényes nemzetközi borturizmusra.

Ha ma indulna el a Jammertal Borbirtok, ugyanazt a stratégiát választaná? Mi változott meg az elmúlt 20 évben a borpiacon?

A Borbirtok célja és filozófiája az első pillanattól kezdve ugyanaz volt és nem változott: bemutatni, hogy a Villányi borvidék alkalmas az abszolút világelitbe tartozó tételek gazdaságilag is értelmezhető, elég magas mennyiségben történő termelésére.

Ezeket a termékeket olyan helyeken kell megpróbálni bevezetni, ahol a magyar bor nem szenved behozhatatlan marketing hátrányban. A kínai piacra – prémium vörösbor termékekkel – történő fókuszálást elsőként már 2005-ben a JBB vetette fel. Azok tartották leginkább nevetségesnek ezt, akik most kezüket-lábukat törik a kelet-ázsiai megjelenésért. Az vis major helyzet, hogy a Covid-19 miatt ez a régió gyakorlatilag hermetikusan lezárt, és csak most indul újra. Ezt előre nyilvánvalóan nem lehetett látni.

Az elmúlt 20 esztendő évről-évre egyre erőteljesebben bebizonyította, hogy drasztikusan csökken a fogyasztók igénye a nem kiváló élvezeti értékű borok iránt.

Milyen gazdasági vagy kulturális tényezőket tart a legnagyobb kihívásnak a következő 5 évben?

Nem hazai, hanem világszintű ez a feladat: meg kell értenünk, hogy a bor nem diszkóital, mint amilyen például a gin, nem valami, amit gyorsan lehajtunk egy kellemes edzés után, mint amilyen egy hideg sör, sőt nem is olyasvalami, amit munka után, ha hazamegyünk, egy pohárral megiszunk. Ritkán bont fel valaki egyedül egy palack bort. Nem ez a jellemző.

A bor társasági ital. Idő, nyugalom, odafigyelés kell az igazi élvezetéhez. Az igényes bor igényes borfogyasztót kíván.

Ez megmutatkozik nem csupán egyes tételek kiválasztásában, hanem abban is, milyen módon viszonyul a környezetéhez. Újból meg kellene tanulnunk élvezni a társasági együttlétet, mondjam azt, mobiltelefonok nélkül a kézben. Tetszik, nem tetszik, le kell kicsit lassulnunk egy percre, ha fel akarjuk fogni teljes mértékben azt a jót, ami adott esetben körülvesz bennünket.

A „Nagybor” fogalma nálunk még nem köznyelvi. Mi kellene ahhoz, hogy a magyar fogyasztó is élményként tekintsen a borra, ne csak termékként?

Jó lenne, ha az ágazat összes vertikális résztvevőjében végre tudatosulna: az olcsó tömegbor a leggyorsabb út a gazdasági szakadékba. Ezek a borok már nem igazán olcsók. Az elmúlt 5-6 évben világszerte drasztikusan megdrágult az élőmunka költsége, az infláció miatt hatalmas mértékben megugrott a szőlészeti-borászati eszközök, a növényvédő szerek, a palackok, a kapszulák, egyszóval mindennek az ára. A középszerű bor pedig lutri. Ugyanazért a pénzért, amit egy vevő egy számára ismeretlen élvezeti értékű borért kiad, pontosan tudja, hogy milyen minőséggel és ízvilággal rendelkező sört, vodkát, gint vagy egyéb standard szeszt kap. Nem véletlenül van a világ boriparának tömegborokra szakosodott, többségben lévő résztvevője mély krízishelyzetben.

Véleményem szerint a magas hozzáadott értékű, valóban élvezeti cikként fogyasztható boroknak van jövőjük. Az ilyen bort nevezzük mi Nagybornak.

Nem kell túlgondolni: ártól, színtől, szőlőfajtától és termőterülettől függetlenül Nagybor az, ami feltétel nélkül megszépíti a pillanatunkat. Ha ezt nem tudja megtenni, felesleges erőltetni az előállítását. Sokkal kevesebb bort kell sokkal magasabb minőségben termelni.

Milyen országban kapta a legmeglepőbb visszajelzést a boraikról, akár pozitív, akár negatív értelemben?

Legutóbb Oszakában, az Expo 2025 keretében a Sakura Awards együttműködésével, ami Japán legjelentősebb véleményformáló szervezete a boriparban, a magyar pavilon 3 magyar női borászt kért fel borbemutatóra. Kövesdi Zsófia főborászunk előadása után a Koh – I – Noor 105.6 tételünk 2019-es évjáratát kóstoltatta. A bort bemutató japán kolléga Hidekazu Hashimoto volt, az ország egyik vezető sommelier-je. A jelenlévő japán szakmai közönségnek a tolmács szerint szó szerint ezt mondta: „ilyen jó vörösborral sokáig nem fognak találkozni.„

Ha egy országban nem működik a magyar bor, az inkább ízlésbeli vagy logisztikai kérdés?

Nehéz áttörni a magyar borokról általánosságban kialakult nem túl kedvező véleményeken. Egy biztos: manapság már nem csupán az új, de a bejáratott piacokon is kizárólag az élményt nyújtó borok versenyképesek. A bor bináris: vagy jó, vagy nem jó. Nincsen „kicsit jó„ jó bor. Egy Nagybor a világon mindenhol az. Természetesen vannak, akik a gyümölcsösebb, vannak akik a fűszeresebb, egyesek a koncentrált, mások az elegáns stílust kedvelik, de ha egy bor jó, azt mindenki fel- és elismeri.

Milyen belső mutatók alapján tudja, hogy egy évjárat nemcsak jó, hanem piacképes is?

Csak jó évjáratban lehet jó bort készíteni. Az utóbbi időben pedig egyre inkább csak a jó borok piacképesek. Hogy egy jó évjáratból lesz – e üzlet, az csak a szüret után 5–6 év múlva derül ki számunkra.

Hogyan lehet egy borászatban hosszú távon gondolkodni, amikor a piac ennyire ciklikus és érzékeny?

Itt csak az LGT egykori nagy slágerét tudom idézni: 

Csak az jöjjön, aki bírja, aki tudja, hogy végig csinálja… 

Meggyőződésünk, hogy a magas minőség soha nem megy ki a divatból. Ez motivál bennünket a Jammertal Borbirtokon.